Hazánk miniszterelnökének idei tusnádfürdői beszéde sokkal inkább megérintett katolikus hívőként „élőben” a közszolgálati rádión keresztül, mint a 2014-es korszakváltó illiberális szónoklat, amelyet valóban élőben hallgathattam. Az „Isten saját képmására teremtette az embert” (Ter 1,27), azaz mindenkit ennyire nyílt felvállalása szokatlan és példátlan korunkban egy politikus szájából. Legalább olyan bátorságra vall, mint a „Ruszkik haza” 1956-ban és a szovjet csapatok kivonásának követelése 1989-ben. Utóbbiról éppen Németh Miklós miniszterelnöktől tudjuk, hogy Orbán Viktor nem tudhatott arról (ahogy a Cserhalmi György színészt felkészítő ellenzékiek sem), hogy ő és Gorbacsov már tárgyaltak a csapatkivonásokról, ugyanis a szovjet pártfőtitkár az 1989. március 3-ai megbeszélésen titoktartást kért erre vonatkozóan. (Oplatka, 2014, 188. o.) Ahogy az esemény, a helyszín és az időpont meghatározó volt akkor is, 30 éve, úgy most is az. A ma már a kritikusai által is elismert politikusi tehetsége, érzéke miatt tudta és tudja a magyar kormányfő, hogy mikor és hol kell kimondani a történelmi jelentőségű szavakat.

Orbán Viktor nem mondott mást Tusnádfürdőn, mint amit az emeritus pápa 2004-ben megfogalmazott még bíborosként, majd a regensburgi egyetemen XVI. Benedekként, hogy a szekuláris humanizmus (amely a felvilágosodás szülötte) és az egyház üzenete nem versenytársai egymásnak, hanem az európai kultúra egymást kiegészítő alkotóelemei. Azaz a liberális és a keresztény (vagy illiberális) demokrácia közös nevezője az a szabadságszerető demokratikus attitűd, amely a fundamentalizmus és az irracionalizmus elleni szövetség alapját képezi. A pápa nem hirdetett mást, mint azt, hogy a szekularizmusnak és a hit kultúrájának, azaz a liberális evilági szabadság és az Isten teremtette ember szabad akaratának szétválasztása és szembeállítása természetellenes, mert megfeledkezik az emberhez hozzátartozó transzcendens dimenzióról. Korunk nagy kihívása, amelyre XVI. Benedek és vezető politikusként Orbán Viktor is rámutatott az, hogy e kettő találkozzék, és így találjunk rá saját önazonosságunkra. Ez Európa küldetése a jelenkori történelemben, de emberi szükségszerűség is.

Ratzinger hangsúlyozta, hogy az Egyház elfogadja a demokrácia és a pluralista társadalom szabályait, de óva int a „múló politikai hangulatok vagy megbabonázó ideológiák” hatásaitól, az „értékek nélküli demokráciától”, amely könnyen a többség vagy éppen egy elit kisebbség zsarnokságához vezethet. Tulajdonképpen arra figyelmeztetett a pápa, hogy az esztelen hit és a hitetlen ész egyaránt veszélyesek. A hit és az ész kapcsolata teszi és tette lehetővé a kultúrák (és a vallások) párbeszédét, ez alapozza meg a lelkiismereti- és a vallásszabadságot, ez véd meg az erőszaktól. Mindkettőnek, hitnek és észnek is szabadságra van szüksége ahhoz, hogy élhessen, kibontakozhasson. A XX. században láthattuk ennek a szabadsághiányos állapotnak a szélsőséges következményeit. Hogy a XXI. században ne jussunk el újra egy kisebbség (pl. a Másság) diktatúrájához a demokráciát meg kell fosztani ezúttal nem a népi, hanem a liberális képzőjétől (bővebben: Schmidt, 2017, 226. o.). 

Mi lehet hát az a közös nevező a demokrácia és a szabadság egyértelmű vállalásán kívül, amelyre korunk politikusa építkezhet? Mi az a közös történet (ideológia, világnézet?), amelyet érdemes figyelembe venni a jövő alakításakor? Az izraeli sztártörténész, Yuval Noah Harari azt írja, hogy fajunk, csak „jó történetek”, igaz filozófiák és teológiák, működőképes gazdasági és politikai rendszerek révén maradhat fenn. A technológiák önmagukban nem garantálják a túlélést, még akkor sem, ha ezek modern változata sokak vallási igényét elégíti ki (pl. posztmodern ember hiszékenysége a fizikai halhatatlanságban, teste tartósításában lásd: a Google által 2013-ban alapított Calico – California Life Company, amely a halált megoldható technikai problémának tekinti). Patsch Ferenc emlékeztet arra, hogy amikor a múlt század negyvenes éveiben az emberiség belépett az atomkorszakba, a tudósok közül többen azt jósolták, hogy az ezredfordulóra kolóniák élnek majd a Marson és a Holdon, ám az internet megjelenésével senki nem számolt.

Hogy a XXI. századi technológiák hogyan változtatják meg a világot, az azoktól a „történetektől” függ, amelyeket az élet megszervezésére használunk. A szekuláris modernitás korában a kereszténység, főleg ha szabadsággal párosul, egy jó történet kezdete lehet, amely egyszerre segítheti a Tanítást képviselő egyházat, hogy előbújjon saját sáncai mögül és teljesítse Jézustól kapott küldetését, azaz jó irányba befolyásolja a történelem menetét, s párhuzamosan elejét vegye a politikai nosztalgiáknak. Nem az egységes, világnézeti kereszténység restaurálásáról van szó, hiszen II. János Pál és XVI. Benedek is pontot tett a krisztianítás végére. Sokkal inkább arról, hogy a civilizációs paradigmában radikális változás zajlik, amely sem a társadalmat, következésképpen sem a politikát, de az egyházakat sem hagyja érintetlenül. A globalizáció globális felelősséget teremtett. Vajon kik és mikor hozzák létre azokat a ma még hiányzó intézményeket, amelyek fel tudnak nőni ehhez a felelősséghez, ahol a mindenki tényleg mindenkit jelent? Elég-e mindehhez a mandátumokat négy-öt évenként megmérettetés elé állító rendszer? Akaratunktól függetlenül is globális térben létezünk. És itt, a globális faluban lesz jelentősége igazán az evangéliumi kérdésnek: ki az én felebarátom?

Szent Pál nyomán, „nekünk, az örökösöknek a mindenkori megújulást kell szolgálnunk”, akár a kereszténydemokrata eszmerendszer gazdagságának és differenciáltságának újrafelfedezésével, akár egy egészen új történet megalkotásával. A gondolkodás és a nyelvezet megújítása minden időben karizmatikus személyektől indult és indul ki, akikre érdemes odafigyelnünk. Mint Orbán Viktorra Tusnádfürdőn, 2019-ben. 

(Az íráshoz Feledy Botond és Patsch Ferenc jezsuita szerzetes gondolatait, és az alábbi könyveket használtam:

Anselm Grün – Tomáš Halík – Winfried Nonhoff: Távol az Isten – Hit és hitetlenség párbeszédéről. Bencés Kiadó. 2018

Oplatka András: Németh Miklós – „Mert ez az ország érdeke”. Helikon. 2014

Schmidt Mária: Nyelv és szabadság. Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány. Budapest, 2017)

B. Varga Judit történész-muzeológus