Mire Ottlik Géza egyik, talán legismertebb és legolvasottabb műve az Iskola a határon megjelent, már 47 éves volt. Valószínűleg szüksége is volt arra a néhány évtizedre, ami a kőszegi és a budai katonai reáliskolai évek után eltelt, hogy hű krónikása lehessen aztán a katonai nevelés embertelenségének. Hiába a katonai családi hagyomány, Ottlik érettségi után a budapesti tudományegyetem matematika–fizika szakán tanult tovább, miközben atletizált, és egy éltre eljegyezte magát a briddzsel.
„Nincs is más humánus tevékenység, mint a játék, ez az ember dolga, ez az élet méltósága.”
A kártyajátékot családi körben, egészen fiatalon leste el. A ’30-as években már a magyar bridzs-aranycsapat tagja volt, 1937-ben ifjúsági válogatott lett. Különösen jól teljesített az úgynevezett technikai versenyeken, s közben szakíróként is debütált: az ekkor rendezett budapesti világbajnokságról ő tudósította a londoni The Times-t, majd beindította a Budapesti Hírlap bridzsrovatát is. Ekkoriban a kártyát még előbbre valónak tekintette, mint az irodalmat.
„Pistu hozzánk jön. Annál jobb helyet úgysem talál.”
A háború alatt Ottlikot légoltalmi szolgálatra osztották be. Magától értetődő módon segített, bújtatott, ekkor fogadta be az életveszélyben lévő Vas István írót is, akivel szoros, őszinte barátok voltak. A két író kölcsönösen segítette egymást: pár év múlva ugyanis Ottlik Vas István közbenjárására került csak le a kuláklistáról.
A „tehetséges, de lusta író”
Vas István jellemezte így barátját, még az 1940-es években, aki szerint Ottlik csak akkor írt, ha kedve szottyant hozzá. A kritikának lehetett alapja, Ottlik legendásan sokáig javítgatta műveit. Első novellái 1931-ben jelentek meg a Napkelet című folyóiratban, majd a Nyugat 1939-ben közölte A Drugeth-legenda című elbeszélését. Írásai, kritikái, tárcái a kommunista diktatúra beköszöntéig az Új Idők, a Válasz és a Magyarok című lapokban jelentek meg, közben a Magyar Rádióban dramaturgként dolgozott. Előadásokat tartott, hangjátékokat fordított, és írt. Aztán megbénult az egész magyar irodalom, ’48-tól számos íróval-költővel együtt Ottlik is kiszorult az irodalmi életből. Csaknem tíz évig műfordításból próbált megélni, de közben írt is: 1949-ben készen állt az Iskola a határon első változata, amit aztán még tíz évig csiszolgatott.
Egy hajnal a háztetőkkel
Ottlik 1957 után térhetett vissza az irodalmi életbe. Ebben az évben jelent meg a Hajnali háztetők című kisregénye, amelyből 1986-ban Dömölky János rendezett filmet. Az 1987-es filmszemlén bemutatott alkotás egyik dramaturgja, Schulze Éva egy kerekasztal-beszélgetésen arról mesélt, hogy a forgatókönyv másfél–két évig készült, s a kisregénynél jóval gazdagabb lett, Ottlik ugyanis számos új jelenetet írt hozzá, amelyeket későbbi regénye, a Buda írásakor használt fel. Talán ezek a pluszjelenetek is hozzájárnak ahhoz, hogy a filmbeli alakítások, Andorai Péter Halász Petárja, Cserhalmi György Bébéje, Udvaros Dorottya Lilije a regény minden egyes újraolvasáskor életre kelnek. 1959-ben jelent meg az Iskola a határon-t, amely ekkor még nem aratott átütő sikert, később, a hetvenes években induló új írócsoport, az úgynevezett Péterek nemzedéke (Esterházy, Lengyel, Nádas, Hajnóczy) értékelte igazán.
Megőrizni ép eszünket tartással és eleganciával
Ottlik Géza 1981-ben József Attila-, 1984-ben Déry Tibor-, 1985-ben Kossuth-díjat kapott. Embermentő tevékenységéért – Vas István megmentéséért – a Jad Vasem a Világ Igaza címmel tüntette ki 1989-ben. Tettét korántsem érezte hőstettnek, egy jóval későbbi interjúban is így magyarázta a történteket: „Ha ma Vas Pista barátom azt mondja, hogy megmentettük az életét, ki kell egészítenem, hogy ő meg az én életemet, a mi életünket mentette meg azzal, hogy segített megőrizni a normális ép eszünket, s hogy a legnagyobb borzalmak között is ugyanazok maradtunk, akik voltunk.”
(Forrás: pim.hu; literatura.hu)
(Fotó: pim.hu)