Edward Luce, a Financial Times vezető tárcaírója The Retreat of Western Liberalism címmel júniusban megjelent könyvében gyakran idézi Obama − általa igencsak bírált − szavajárását, amellyel a vele egyet nem értőket, meggyőzés vagy érvek helyett, könnyed retorikával a történelem sötét oldalára helyezi. Ebből még akár arra is lehetne következtetni, hogy a szerző konzervatív, vagy az éppen újra divatos szóval, populista. De nem! Igazi liberális, aki a liberális demokráciáért, érte és nem ellene aggódik. 

A könyv a Brexit és a Trump-győzelem sokkjában fogant. Próbálja a maga korlátai között értelmezni, mi is történt az uralkodó, főáramú politikai berendezkedést eddig támogató társadalmi csoportokkal, hogyan kerültek át a szerinte felelőtlen populista táborba. Azt kutatja, mit kellene tenni, hogy ezt a tendenciát vissza lehessen fordítani.

Néhány gondolat Luce-tól, amit érdemes megjegyezni: a Nyugat modellje, amely eddig annyira sikeres volt, válságban van, méghozzá sokkal súlyosabban, mint azt egyesek gondolnák. Ennek a fő oka, hogy a középosztály mind anyagi értelemben, mind pedig várakozásait tekintve lecsúszóban van, ami aláássa az eddig sikerrel rájuk alapozott demokráciát. A nemzetek szerepe visszaszorult a globalizmus nyomása alatt, és egy olyan rendszer jött létre, amelyben a demokratikus folyamatban kialakított nemzeti érdekeket a globalista intézmények könnyedén felülírják. A globalista elitek elszakadtak a saját nemzeti, lokális környezetüktől, a többi hasonló felsőosztállyal éreznek közösséget, a saját alsóbb, nemzeti társadalmi rétegeiket lenézik. Megvetik azok nacionális lojalitását, vidékinek, bugrisnak, reménytelennek és szűklátókörűnek tekintik őket. Ezek az elitek elkezdtek rettegni magától a demokráciától, mert úgy érzik, hogy a népakarat ellenőrzés nélküli kifejezése számukra veszélyes lehet, megzavarhatja a világ számukra eddig nagyon is kedvezőre kialakított rendjét, ezért azt szigorú kontroll alatt akarják tartani.

A Nyugatnak nincs monopóliuma sem az igazság, sem az érdem tekintetében, nem is volna szabad, hogy úgy viselkedjen, mintha lenne. Luce Larry Summers-t, Clinton gazdasági miniszterét, a ma divatos liberális gurut idézi, aki szerint az emberekben nem lehet erős globális lojalitást kialakítani, ezért inkább egyfajta felelős nacionalizmus keretében kellene visszafogni a globalizáció túlzásait. A nyugati országoknak el kellene gondolkodniuk, amikor a teljesen szabad világkereskedelmet propagálják, hogy ők is mind protekcionista, merkantilista gazdaságpolitikával alapozták meg jelenlegi gazdasági erejüket.

 Európára Luce úgy tekint, mint a globális elitek egyik olyan terepére, ahol a nemzetállamok féken tartásával kísérleteznek. A Princeton Egyetem politika tudományok professzorát, a vállaltan liberális, egyébként német Jan-Werner Müllert idézi, aki ezt nyíltan beismeri az alkotmányos patriotizmusról írott könyvében (What is populism?, 2016). Azt írja, hogy az Európai Bizottság vezetője azért mindig egy nagy senki valamelyik kisebb országból, hogy a feje felett a nagyobbak gond nélkül átléphessenek. Hivatkozik saját negatív brüsszeli élményei alapján a komitológiára, de azt alaposan félreérti, összekeveri a bizottsági bürokráciával, melyet viszont joggal minősít olyannak, amelyben még Kafka sem lenne képes kiigazodni. (A komitológiai nemzetállami szakértői csoportok lényege éppen a Bizottság feletti tagállami kontrollgyakorlás, a bürokraták felügyelete, bár igaz, hogy az erősebb kutya-elv érvényesül.) 

A bevándorlás kapcsán felszólítja Európát, hogy leszállva az üres jótékonykodás platformjáról, kössön saját magával kompromisszumot annak érdekében, hogy a humanitárius szempontok ne ütközzenek az anyagi lehetőségekkel. Segítsenek inkább otthon, a bevándorlás forrásvidékein, az ottani problémák importálása helyett. A demokrácia megmentésében alapvető feltételnek tartja, hogy az állampolgársággal járó közszolgáltatások ne értékelődjenek le az általános emberi jogi szempontokhoz képest (the link between public benefits and citizenship should be restored). 

Erősen elítéli a csupán kisebbségi identitásokra alapozó − például Hillary Clinton által is vallott − politikát, amely a társadalmat úgy tekinti, mint ami kevesebb, mint annak egyes összetevői együttvéve (society is less than the sum of its parts). Leírja, ahogy a hagyományos pártok Amerikában és Európában is elszakadtak az általuk képviselt társadalmi csoportoktól. A harmadik utas, Blair-i, clintoni baloldal terhére rója, hogy érdekképviselet helyett absztrakt ideákat hajszoltak, és ezért elveszítették a valódi társadalmi csoportok támogatását. A baloldal − beleértve a kommunistákat is − a munkások képviseletét felcserélte az individuális szabadság eszméjével. Lenézik saját választóikat, mint elmaradott „deplorable”-t, szánalmasokként (Hillary Clinton) kezelik őket. Ezért megfizetnek. Trump hosszú ideje az első olyan republikánus elnök, akinek a választói táborában kisebbségben vannak a diplomások. A gazdasági válság miatti életszínvonal-csökkenés visszahozta, felerősítette a faji alapú feszültségeket is. Luce szerint semmit nem tanult a történelemből az a politikus, aki egy ilyen kiélezett helyzetben nem figyel oda a társadalmi változások veszteseire, és még sértegeti is őket. Itt jön elő az oikofóbia és a demofóbia, a saját szűkebb környezettől, a néptől, a demokráciától való rettegés témája, melyet Scruton brit konzervatív filozófustól vett át a szerző. A populisták hivatkozását a népre mint népmesei demokráciát bírálja a hatalommegosztásra épülő jogállam nevében. Kapisgálja, de mégsem jut el addig, hogy az utóbbi eltúlzása a választott, többségi, demokratikus elem rovására a fő oka annak, hogy az emberek jó részének elege lett a doktrinér liberalizmusból. Javára legyen írva, hogy ezért idézi azt a holland tudóst (Cas Mudde), aki szerint a „nyugati populizmus egy illiberális demokratikus válasz a demokráciát feladó liberalizmusra”(Western populism is an illiberal democratic response to undemocratic liberalism). 

A végén az alapos és sokszor helytálló, néhol egy globalista fősodratú liberálishoz képest kifejezetten merész diagnózis után pár mondatban terápiát is javasol. De ezt inkább csak azért, hogy ne lehessen csak bírálattal vádolni. Az egyik ilyen a baloldalon nálunk is fel-felbukkanó javaslat − valaki biztosan nagyon fog vele kampányolni a 2018-as választásokon itthon is −, az általános, mindenkit állampolgári jogon megillető alapjövedelem. De rögtön, ahogy felveti, bírálja és szét is veri néhány egyszerű érvvel: nem ösztönöz a munkára, kiöli az emberekből annak kultúráját, és még inkább vonzani fogja majd a gazdasági bevándorlókat... (Mi ezen már például az alanyi jogon járó családi pótlékkal, vagy úgy en bloc a szocializmussal, a mindenkinek járó munkahellyel stb. túlvagyunk, ismerjük a segélyalapú társadalom lefegyverző, káros következményeit.) A másik javaslatával egyet lehet érteni, de nem elég átfogó és innovatív ahhoz, hogy általános megoldás legyen: az állam a jó dolgok, mint a munkahelyek helyett a rossz dolgokat mint a karbonkibocsátást kellene, hogy megadóztassa. Luce szerint a demokrácia megmentése és a középosztály megőrzése érdekében sürgősen egy nagy Marshall-tervre van szükség. Hogy konkrétan mire gondol, azt nem fejti ki. A terápia, amelyet javasol, elég soványra sikeredett. Nem vesződik sokat vele, az utolsó oldalon ad csak egy rövid, zavaros, elnagyolt listát. Még a fényt sem látja az alagút végén! Hogy mit kellene tenni, arra nem kapunk választ!

A fenti listából világos, hogy Luce több ponton is el tud szakadni az aktuális liberális kánon doktrínér látásmódjától. Ennek ellenére a politikai korrektség formai kényszerzubbonyától ő sem tud megszabadulni. Az egész mű egy számára feloldhatatlan, s könyvében fel sem oldott belső ellentmondástól szenvedő kísérlet arra, hogy a liberális demokrácia fogalmi keretrendszerében, ideológiai tabuit lehetőség szerint minél nagyobb számban átmentve, mégiscsak megpróbálja leírni a mai kor betegségszimptómáit. A nyelv persze kudarcot vall. Hiába szólít fel, hogy emberséges bevándorláspolitikára van szükség, mert szerinte ez a nyugati értékrend egyik pillére, de ezt az előtte saját maga által leírt helyzetértékeléssel is nehezen tudja összeegyeztetni. Azzal, hogy azt mondja, hogy az emberek a pénz felé vándorolnak, és hogy a fejlett világnak alaposan el kell gondolkodnia azon, hogyan tudja megállítani ezt az emberáradatot.  

Magyarországot többször is említi, mint annak példáját, ahol megszűnt a demokrácia. Aztán Orbánra utal, aki olyan alkotmányt csinált, amely lehetetlenné teszi, hogy a politikai ellenfelei valaha is győzni tudjanak. Nyilván nem hallott még Veszprémről és Tapolcáról, meg arról, hogy ahhoz, hogy valaki nyerjen, nem kell több nálunk sem, minthogy a szavazói legalább eggyel többen legyenek, mint az ellenféléi! Azt is hozzáteszi, hogy Orbán az alkotmánytervezetet egy sebtében szervezett népszavazáson fogadtatta el az emberekkel. Ennyit arról, hogy kapitális vádjaikat milyen sztereotípiákra és micsoda sötét tájékozódási lyukakra alapozzák a minket támadók. Tényleg, minek is vesződtünk volna referendummal, amikor így is, hogy meg sem történt, megkapjuk, hogy nem volt legitim? Mert nem volt népszavazás. Kilóg a lóláb. (Ahogy az amerikai vagy a brit alkotmány elfogadása után sem volt az ő két hazájában sem − se sebtében, se komótosan, egyszerűen nem volt.) Belekeveredik az abszurditás fojtogató hínárjába, és még csak észre sem veszi, mert a polcról mindig készen levehető polkorrekt sztereotípiák gondolkodás és tájékozódás nélkül is könnyen megoldják a súlyos dilemmákat. Kicsit ellentmondva mindennek egy másik helyen viszont − persze a kötelező negatív epitheton ornansokkal felékesítve − mégis igazat ad a magyar miniszterelnöknek abban, hogy az Unió jobban tette volna, ha mielőtt a belső határait megnyitja, gondoskodik a külsők védelméről is. Ha csak egy kicsit merne tájékozódni kevésbé elfogult forrásokból is, láthatná, hogy az ő gyűlölt Orbánja éppen a középosztály általa is javasolt megerősítésével próbálkozik a hazai és a globális baloldal, az ő politikai barátai és elvtársai folyamatos kartácstüze közepette: otthonteremtési támogatás, közmunka, jövedelemhez kapcsolódó családtámogatás, munkaalapú társadalom, a globalizáció nyerteseinek bevonása a közteherviselésbe stb. Nem is minden eredmény nélkül... 

A diagnózis szerencsére több helyen azért meg tud szabadulni a sztereotip liberális előítéletektől. Olyan dolgokat mond ki, amit eddig csak a populistáknak címkézett erők mertek. Azt mondja, hogy oda kell figyelni arra, hogy mit gondolnak az emberek. Azt viszont, amit szerinte gondolnak, számos helyen tévesnek és provinciálisnak minősíti maga is, alig pár sorral arrébb. Vagy hogy az elitek elszakadását a nagy többségtől meg kellene állítani. A globális elitek észre térhetnének. De mi fogja őket erre rávenni? A könyv féloldalas, kiváló helyzetleírásai mellett azért ilyen gyenge a tennivalók felsorolásában, mert nem jut, nem juthat el oda, hogy a változást a gondolkodás területén kell elindítani, mert a szigorúan ideológiailag vezérelt cselekvés alkalmatlan, valójában tétlenségre kárhoztat. Mert minden potenciálisan felmerülő megoldásra már előre ki van téve a doktrinér és ortodox stoptábla. Mert nem jut, nem juthat el oda, hogy kompromisszumokra, pragmatikus cselekvésre van szükség, és azoknak a bemerevedett szellemi, ideológiai korlátoknak a leépítésére, amelyek ezt akadályozzák, amelyek a kompromisszumot javaslókat folyton az úgynevezett alapértékek elárulóiként címkézik és közösítik ki. Luce néhol egészen közel jut, talán már át is lép egy-egy helyen az elvtársai által kijelölt falhoz, falon, de aztán ijedten visszaugrik. Saját gondolkodása lényegének feladását végül is nem várhatjuk el tőle. 

Nem vitatom a szerző őszinteségét. Tényleg szeretné megmenteni a modern liberális demokráciát, mint az eddigi, szerinte legjobb, legsikeresebb társadalmi berendezkedést. Azt sem, hogy egy csomó ponton sikerült kilépnie a mára rituális kiskátévá silányult főirányú liberális gondolkodás igénytelenségéből. Méltányolom, hogy azon az oldalon is vannak, akiknek fontos a jövő, és akiket még nem vakított el teljesen az ideológia. De lehet, hogy igazságtalan vagyok. Egy ilyen mű, ha egy öndefiníciója szerint is megrögzött liberális írja, lényegesen könnyebben eljut a címzettekhez, a farkasvakságban szenvedő európai elitekhez, a fősodratú döntéshozókhoz, mint a populistának bélyegzett, tartalmukban alig eltérő alternatívák. Egy hasonszőrűnek könnyebben hisznek. Persze a doktrínérebbeknek ez sem lesz elég erős érv ahhoz, hogy ne soroljanak rögtön át egy ilyen, őszintébb hangú szerzőt a liberális demokrácia ellenfelei közé. Mégis, reménykedésre ad okot, hogy a politikai baloldalon is vannak gondolkodó emberek, akik képesek kinyitni a szemüket, és nem mindent a szokásos rózsaszín lencsén át néznek. Az ilyet el kell ismerni! De azért ne vigyük túlzásba…