Rózsaszínben, napsugárban, mint a vadludak,
Száll sok fényes drága nap.
Hova szállnak, mint vadludak, rózsaszínű ég alatt?
A jövőbe szállanak!
Annyi itt a sas, hogy senki nem tudja a számukat,
Szitakötők kergetőzve játszanak,
S a jövőbe szálló vágy az ifjaknak is szárnyat ad.

Ahogy a mágnes a vasszilánkot vonja,
A kis török asszonyt az életnek gondja
Úgy húzta a földre;
Fogvatartotta ott a kondér, a teknő,
Hátán a gyerekét bugyoláló kendő –
Az aggkor megtörte,
Hamuvá tett mindent az élet körötte.
Az asszony most madár nálunk,
Most próbáld csak rabul ejteni!

Azt kérdezed, miért szállunk?
Rabságunknak láncát elfelejteni!
Eljött, amit várva vártunk,
Nem szabad lezuhannunk.
Éljen Sztálin!
Éljen Pártunk!
Éljen a mi hatalmunk!

Olyan fényes minden napunk,
Mint a gyapot kinyílt piros virága.
Földjeinken, hol aratunk,
Kalászt érlel boldogságunk csírája.
Kendőt lenget a zengő szél
Mezőnk felett lágyan,
A mi gyapotunkból szőtték
Egy nagy messzi gyárban.
Ott jó kezek, kedves kezek
Nekünk ruhát szőnek...
Vidd el, szél, az üdvözletet
A jó barátnőknek.
Éljen minden jó munkásunk,
Akik egymást váltják!
Éljen közös gazdaságunk!
Éljen a barátság!

Aranyszőke a hajfürt – oroszok rónáján,
Aranybarna a hajfürt – Azerbajdzsán táján,
Sötétarany fürtöt látsz – örmény földön járván,
Szemöldjeik feszülnek, mint viharos íjak!
Karonfogva sétálgatunk ünnep délutánján,
Szemünk fényes csillag!

A gitárok, tarok, szazok üdvözletet pengnek –
Azerbajdzsán, örmény, orosz? – hogy nevezheted meg,
Milyen az a zengzet?
Finom dallam ring a dalban,
Néha felcsap a magasba,
Majd egy gyengéd fordulatban
A fül szinte alig hallja.
De a dallamban a hangok
Barátsággal jól megférnek.
Ha a dalból a dallamot
Kivetted, meghalt az ének.

Pipacs, ménta virágával
Tele nálunk az egész rét,
Mégsem harcolnak egymással,
Barátságban van a szépség!
Barátnőim, mindnyájunkat a jog és erő véd,
Nem kényszerít sorsunk többé, hogy pusztulva haljunk.
Éljen a barátság!
Éljen a dicsőség!
Éljen a hatalmunk!

Az az én fő büszkeségem,
Hogy falumnak vagyok lánya!
Mi van nálunk, elmesélem,
Szép sorjában elszámlálva.
Kombinát Kirivabádban,
Élmunkásnők száz meg százan,
Nukában is kombinát van,
Ott sincs hiány élmunkásban.
A szaljani kerületben
Ingovány és láp volt minden,
Tiszta most: nem leskelődik malária vizeinkben.
Mocsaras fertőink helyén rizsvetés van, jó egészség,
Megették az okos halak a szúnyogok nemzetségét.

Ki az, aki a millai szovhozt nekünk megalkotta?
A sztyeppén a szántóföldet mint a rétest kinyújtotta?
Zakatali szürke rétjén
Ki ültetett rózsakertet,
Hol a sztyeppe napverésén
Csak száraz fű torsa serkedt?
Ki vet teát Lenkoránban
És sáfrányt az Apseronon?
Ki mutatta meg, merre van a fény felé vívő jó nyom?
Engem, téged, mindnyájunkat – barátnőt és jóbarátot,
Ki vezetett, hogy meglássuk végre a világosságot?
Sztálin volt, ki megmutatta nékünk a világosságot!

Mint fekete tengeren éjjel galamb röpköd,
Szép lány jön az olajon. – Ki az? Ő a mérnök!
Mondd, hogy jutottál ilyen mélyre a tudásban?
Van az olajipari főiskolán társam
Temérdek, kik ragyognak, mint hold a pusztában!
Az azerbajdzsáni nőnek sárga csillag szeme színe,
Az örményé éjszín galamb, szemöldöke vihar íve,
Az oroszé tenger, mitől megdobban a világ szíve.
Elámul a világ, olyat mutatunk mi nemsokára,
Elámul a világ, ha mi ráütünk a zongorára!
Megígérjük, hogy a fényben a selymünkből szikra csap ki,
Ezzel fogjuk színre lépve Bakut majd elkápráztatni,
Mint mandulafa virága.
Magunk építünk majd palotát magunknak,
Magunk járjuk ott el a saját táncunkat,
Magunk borítjuk be a padlót mozaikkal,
Magunk énekelünk vidám, dalos ajkkal!
Fácános húst főzünk hatalmas üstökben,
Ehetünk majd bőven!
Meghívókat küldünk minden egyes népnek,
Akik velünk itt az Unióban élnek! –
Odaül vezérünk majd az asztalfőre,
Elbeszélgethetünk vele kedvünk szerint,
Hogy mi volt a népünk és mi lett belőle:
A volt rabokra most szabad nap fénye int.
Minden bajjal szembeszállunk
Ifjan ragyog az arcunk!
Éljen Sztálin!
Éljen Pártunk!
Éljen a mi hatalmunk!

Baranyi Márton