A rendszerváltoztatás óta a politikai jobboldalt és a baloldalt az antikommunista–kommunista törésvonal feletti szembenállás formálta, majd a globalista mintamásolás és a szuverenista mintateremtés definiálta újra. Aki, vagy ami ezt a ciklusról ciklusra átértelmezett, ám valójában folytonosságot mutató törésvonalat átlépte vagy figyelmen kívül hagyta, esetleg tudatosan próbálta meghaladni, annak politikai léte bizonytalanná vált. A szembenállás ugyanis morális tartalommal bír. Így járt egykor az SZDSZ, majd az MDF, és ez történt a Jobbikkal is.
A MAGYAR JOBBOLDAL
Nem lehet egzakt módon definiálni a politikai jobboldalt – a hagyományos értékek önmagukban nem elégségesek a pontos leírásra. Jellemezni, vagy az aktuális (térhez és időhöz igazított) attribútumokra rámutatni viszont lehetséges. Az efféle karakterjegyeknek pedig történetiségük van, azaz nem a semmiből származnak.
A magyar jobboldal egy szerves fejlődés jelenvalóságában ragadható meg, ami egyúttal azt is jelenti, hogy más jellemzőket találnánk egy másik korban, illetve helyen. Ez viszont – éppen a történetisége miatt – nem vezet minket kétségbeejtő relativizmushoz. Sőt, éppen a múlt és a jelen egymásba kapaszkodása nyújt kellő önbizalmat a vizsgálódásainkhoz.
Lássunk is hozzá! Milyen a rendszerváltoztatás óta formálódó jobboldal? Milyen identitásjegyei vannak?
A magyar jobboldal genezise az antikommunizmus (Fricz Tamás), magatartásmintája a közösségépítés, céljait tekintve pedig szuverenista. Nem ideológiaorientált, rendpárti és a józan észt követve cselekszik. Őrzi a zsidó–keresztény kultúrát, ápolja a magyarság hagyományait és küzd a nemzeti közösség megmaradásáért.
A törzsszövetségként működő jobboldal (Békés Márton) az ezredfordulón felismerte a történelmi megszorultságban rejlő „konzervatív paradoxont” (Lánczi András), így szándékát tekintve egyszerre mintateremtő és konzerváló. A változó világrendre szuverenista és illiberális választ kínál, céljai mögé pedig társadalmi többséget épít. A nemzetközi kapcsolatok színterén az összekapcsolódást, nem pedig az ideológiai blokkosodást támogatja.
A szabadságfelfogása a rendszerváltoztatásban, azaz a függetlenség kiharcolásában gyökerezik (Schmidt Mária), nem pedig az egyén határtalanságában. Eszménye a magabíró, „saját tengelye körül forgó Magyarország” (Széchenyi István). Végül – óvatosan, de jól kitapinthatóan – egy új, nemzeti korszak megépítésének vágya hajtja.
A hazai jobboldal ma már nem csupán valami ellenében, hanem valamiért létezik – ez adja a korszaképítés lehetőségét.
Antikommunista, illiberális és szuverenista, célja szerint leszámol a posztkommunista korszak berendezkedésével, a „rendszerváltozás rendszerével” (Tellér Gyula), ugyanakkor nem „csak” rombol, hanem tudatosan építkezik: alkotmányos és kulturális talapzatokat teremt.
SZILÁRD TÖRÉSVONALAK A MAGYAR POLITIKÁBAN
Az identitás létkérdés egy-egy politikai közösség számára. Lehet szeretni vagy sem, egyetérteni vagy nem, de vitathatatlan, hogy visszaigazolást ad és a közösséghez tartozás élményét nyújtja. A politikai közösség identitása, mely szocializációs környezetet teremt, továbbá a kollektív világkép, vagy az ehhez kapcsolódó értékrendszer, esetleg egy ideológia, mint valláspótlék meghatározza a közösség egyes tagjainak attitűdjét és viselkedését.
Egy-egy politikai aktor identitásváltása rövid távon járhat ugyan anyagi haszonnal, ám végül elkerülhetetlen az (identitás)válság, ezzel együtt a bukás. A kezdetektől támogató választópolgárok elfordulnak, majd jönnek ugyan újak, ám az átpártolt szavazók kötődése nem bizonyul olyan erősnek, ami kitartana jóban és rosszban egyaránt.
Az antikommunista–kommunista, majd a globalista–szuverenista, azaz a baloldal–jobboldal törésvonalon való elhelyezkedés identitásképző ereje erősebb, mint a pártokhoz való személyes kötődés.
Így volt ez a ’90-es években és azóta sem változott semmi. Aki ezzel nem számol, aki a törésvonalak felett táncol, az elbukik.
Egy politikai közösség születésekor bábáskodók, de az első időszakban megjelenő lelkes támogatók is mindig magukénak érzik a történetet. Mély érzelmekkel viseltetnek a közösség iránt, így jóban-rosszban kitartanak mellette. Ezzel szemben azoknak a támogatóknak, akik azután érkeznek meg a közösséghez, miután az átlépte a törésvonalat, nincs olyan erős kötődése, ami sokáig kitartana. Egy kialakuló válság során elhagyják a pártot és egy másik közösség után néznek. Így végül a törésvonalat átlépő párt biztos szavazók nélkül marad, ami a demokráciában egyet jelent a halállal.
Mindennek egyszerű oka van. A magyar jobb- és baloldali identitást meghatározó politikai törésvonal morális demarkációs vonal is egyben. Aki, vagy ami átlépi, esetleg figyelmen kívül hagyja, az a szavazók szemében „bűnt” követ el, és árulóvá válik.
Ez történt az SZDSZ-szel, majd 2010-ben az MDF-fel, legutóbb pedig a Jobbikkal.
JOBBIK: AZ ÁRULÓK PÁRTJA
Meglehetősen kacskaringós út volt, ami jobbról balra vezetett, s úgy tűnik, hogy a nagy semmibe vész el. A Jobbik szép lassan eltűnik, elillan. Mindez azonban nem volt szükségszerű.
A Jobbik antikommunista, nemzeti és keresztény mozgalomként jött világra, később a szélsőjobboldalra húzott, majd jött az úgynevezett néppártosodás, ami végül a párt átpozicionálásához vezetett. Ha ma ránézünk arra, ami az egykori politikai közösségből megmaradt, akkor egy olyan törpe szerveződést látunk csupán, amely belesimult a hazai baloldalba. Nem tudjuk igazán megkülönböztetni a többiektől, nincs sajátos arcéle. Ami viszont ennél is súlyosabb, hogy elvesztette szuverenitását és politikai mozgásterét. Innen pedig már nincs visszaút, ilyen mély gödörből nem lehet kikecmeregni.
Lehet nevet változtatni, ki lehet ismét tűzni a konzervatív zászlót, de a választópolgár nem fog hinni nekik. Jogosan.
Az egykori nemzeti radikális párt 2015-től kezdve szép lassan elvesztette az eredeti, jobboldali identitását, így 2018-ra már egészen eltérő ideológiai karaktere lett a pártnak. Majd jött az ősbűn: összefogtak azzal a Gyurcsány Ferenccel, aki ellenébe valaha megalakultak. 2022-ben már azt a fáradságot sem vették, hogy megkülönböztessék magukat. Ugyanazt mondták az Európai Ügyészségről, az euró bevezetéséről, majd a fegyverszállításról és az uniós szankciós politikáról is, mint a többi baloldali párt.
Ez nem konzervativizmus, ez már régen nem jobboldaliság. Ez identitásválság. A Jobbik – miután átlépte a legfontosabb politikai törésvonalat – néhány év alatt a baloldali kontraszelekció súlyos végterméke lett.
Politikai értelemben elkárhozott.
Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI / MTVA