„A világon páratlan szabadságharc volt ez,

a fiatal nemzedékkel a népünk élén.”

Mindszenty József (1956)

Hiába kerülnek elő folyamatosan és válnak közkinccsé eddig féltve (és félve) őrzött fotók, dokumentumok 20. századi történelmünk legbátrabb két hetéről, mégis a mai közízlésnek megfelelő szélsőséges felvételről szól a médiahír nemzeti ünnepünk előestéjén. Olyanról, amit akkor és ott a Köztársaság téren maguk a szabadságharcosok is elítéltek. Az ominózus fotón ábrázolt halottgyalázás menthetetlen cselekedet, de nem lincselés. A szocialisták EP-képviselője legszívesebben szétszaggatná 1956 emlékét. Számára nehéz a múltat végképp eltörölni. A jó hír az, hogy a többség másként gondolja – itthon és szerte a világban.

Mindennek van előzménye és következménye. 1956-nak ugyanaz volt: hazánk vörös megszállása. 1945 óta készült a lelkekben, hogy a világot elkápráztatva, jó hírünket, nemzetközi megítélésünket helyreállítva forradalomban és szabadságharcban öltsön testet, majd minden magyar ünnepe legyen.

A többség tisztában van 1956 kötőerejével, tudja, hogy felemelő és nemes eseménye történelmünknek, ezért megemlékezik róla határon innen és túl. Az ünnephez közeledve újabb és újabb személyes történetek tárulnak fel, publikálatlan felvételek kapnak nyilvánosságot. Az utóbbiak közül a pestszentlőrinci Pavilongalériában október 10-én nyílt, eddig a fővárosban egyáltalán nem, vidéken is csak töredékében és egy alkalommal, a tavalyi 60. évforduló során bemutatott fotótárlatot ajánlom a vitathatatlanul dicső múlt megidézésére.

Lappangó értékeink közül egyre kevesebb az olyan forrásanyag, amelyet értő kezek alkottak, amelyek profizmusához kétség nem fér, amelyek többek mint kordokumentumok. Faragó György 24x36 milliméteres kockáiról kinagyított felvételei ilyenek. A rövid ideig az MTI-nél is dolgozó, élete nagyobbik részében szabadúszó reklámfényképész 87 évesen is vallja: „A fotózást csak akkor tartom fotózásnak, ha én állítom be a képet, a fényt, az expozíciós időt. Csak egyszer kattinthatsz, és csak a vörös szobában derül ki, hogy sikerült-e a megfelelő időben elsütni a gépet.”

A kispesti születésű Faragó György a forradalom előtti években fotózta Rákosit, Malinovszkij marsallt, a Diótörőt az Operaházban, a sztahanovista kohászt az öntödében. Nem lépett be a pártba, viszont többször váltott munkahelyet emiatt. Öccse, Faragó Lajos a Kispest Honvéd válogatott kapusa, ezért csapattársaihoz, Bozsikhoz és Puskáshoz hasonlóan az ötvenes években hivatásos katonatiszt volt. Részben ennek köszönhető, hogy testvére a sorkatonai szolgálata alatt a Néphadsereg újságnak fotózott. Faragó György büszkélkedhet Magyarország legnagyobb beltéri fotójával is: a kádári szolgáltatóipar bútorvásárlói a Domus lakberendezési áruházban láthatták a 23 méter hosszú és 2,3 méter magas, méreteivel máig rekordot tartó budapesti panorámaképét.

A 35 éve a Balaton partján élő fényképész másfél millió dia és fotónegatív tulajdonosa. Dolgozott a népszerű német Leicával, a szovjet 35 milliméteres társával, a Zorkijjal és az éppen 1956 nyarán piacra dobott japán Zenza Bronicával is. 1956 októberében a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia fotósaként követte az eseményeket. Kattogott a kamera a Bem-szobornál, ahol az akadémisták is a gyűlés lelkes résztvevői voltak.

Márton András ezredes megbeszélte tisztjeivel, hogy nemcsak támogatják az egyetemisták követeléseit, hanem a hadseregen belüli megújulás élére is állnak. Még aznap este a Petőfi Akadémiáról kijelölt állomány a Rádió épületénél átesett a tűzkeresztségen. 24-én a hajnali órákban már hét tisztet veszítettek el, négy pedig megsebesült közülük. Ezt követően segítettek a fegyverszerzésben, a nemzetőrségek megszervezésében és kiképzésében. A Zrínyi akadémia állománya, megerősítve az aszódi, illetve kecskeméti gépesített lövész zászlóaljakkal, kezdetben különböző őrség és védelmi feladatokat látott el a Szabad Nép székháznál, a Nemzeti Színháznál, a Józsefvárosi Telefonközpontnál, a rendőrkapitányságoknál és egyéb középületeknél. Október 28-ától ők vették át a Parlament őrzését is. Ennek ellenére az akadémiaparancsnok, Márton András ezredes vezetésével a zrínyisek beírták nevüket 1956 hőstörténetébe.

Október 27-én a kora délutáni órákban Márton ezredes Janza honvédelmi minisztertől távbeszélőn azt a parancsot kapta, hogy jelentkezzen a Dimitrov téren (ma Vámház tér) a Temesvárról ide érkezett szovjet hadosztály parancsnokánál. A hadosztály feladatul kapta, hogy másnap virradóra számolja fel a Kilián laktanyánál és a Corvin köznél működő fegyveres csoportokat. A rajtaütésben Márton Andrásnak kulcsszerepet szántak. Az eligazítás után az ezredes első útja a Corvin közbe vezetett, ahol az őt érthetően bizalmatlanul fogadó Iván Kovács László parancsnokot tájékoztatta, hogy mi készül ellenük, s milyen szerepet szántak neki ebben. Ugyanakkor megígérte, hogy mindent elkövet a hadművelet megakadályozása érdekében. Visszatérve az akadémiára, a K-vonalon felhívta a Miniszterelnökséget, és népellenes parancsnak nevezve kapott feladatát, javasolta annak minden áron történő megakadályozását, mert ártatlan, ott lakó emberek és családok élete kerülhet veszélybe. Tudjuk, hogy az összehangolt támadás elmaradt. A corvinisták segítésében Márton ezredesnek további szerepe is volt, amikor Király Béla vezérőrnagytól utasítás érkezett nemzetőr századok, zászlóaljak megalakítására, a parancsnokok megválasztására, a névjegyzékek, fegyvernyilvántartások beküldésére. A Corvin közi parancsnokválasztás Márton András ezredes, a HM Forradalmi Bizottmányának tagja közreműködésével zajlott le, s kezdeményezésére nyílt szavazással Pongrácz Gergelyt választották meg. Eközben a Rádió közölte, hogy Márton ezredest beosztásából felmentették és Budapest külső védelmi övezetének parancsnokává nevezték ki. Ugyancsak a Rádióból tudta meg, hogy kinevezték vezérkarfőnök-helyettesnek és katonai szakértőnek a Varsói Szerződés felmondásában. Mindezt személyesen senki nem közölte vele, sorsa viszont megpecsételődött. A forradalom és szabadságharc leverését követő Tiszti Nyilatkozat tartalmával nem értett egyet, s bár felső nyomásra aláírta, egyúttal lemondott akadémiaparancsnoki beosztásáról. 1957. február 7-én letartóztatták, majd a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom vezetésének büntette miatt tíz évre ítélték. 1962-ben szabadult.

Faragó György vigyázott, nehogy fényképei alapján bárkit beazonosítsanak, meghurcoljanak. Évtizedeken keresztül titkolta felvételeit. Hálásak lehetünk neki és a Tomory Lajos Múzeum munkatársainak, hogy most megmutatta őket és november 7-éig Budapesten láthatók. A kiállítás egyúttal emlékezés Pestszentlőrinc és Pestszentimre forradalmárjaira és hősi halottaira, azokra is, akik 61 évvel ezelőtt, november 8-án a Fröhling pékségnél kenyérért álltak sorba, és egy Pest felől érkező szovjet tank végzett velük. Tisztelgés és főhajtás értük!

Az október 23-i eseményekről mindössze két fénykép jelent meg a korabeli napilapokban.  Az egyik a Szabad Népben, a Magyar Dolgozók Pártjának központi lapjában, a másik a Népszavában. Mindkettőn a Bem térhez vonuló, illetve az ott lévő hatalmas tömeget látjuk. Faragó György fotóin más a beállítás – ezért kell ismernünk az ő képeit is.

(A szerző ajánlja a www.18ker1956.hu oldalt és a Kenyér és tank című, Heilauf Zsuzsanna szerkesztésében 2016-ban megjelent kötetet.)

(Képek forrása: Tomory Lajos Múzeum, Faragó György engedélyével)

B. Varga Judit történész-muzeológus