Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez
„Hagyd a holtakra, hadd temessék halottaikat!” (Mt 8, 22)

Élőhalottak nászéjszakája

„Hagyd a holtakra, hadd temessék halottaikat!” (Mt 8, 22)

A globális gondolattalanság törvényszerűen vezetett zombi-reneszánszhoz és élőhalott ideológiákhoz.


Zombikultúra

Amikor azt olvassuk, hogy a ’70-es évek diszkókorszakának mostanra hetvenévesekből álló sztárcsapata, az ABBA új albumot vett fel, miközben a valamikori rocklegendák all stars groupjai egyre-másra adják a reunion partykat, vagy amikor az utcán a ’90-es években egyszer már visszatért trapézos-virágos hippidivat kellékei jönnek – csak szakadtabb formában – szembe, a mozikban pedig tarolnak a lassacskán félévszázados slasherek, szuperhős-franchise-ok és James Bond-szériák újragondolásai, sőt napjainkban az egyszer már eltemetett Talibán másodvirágázását látjuk, mégpedig úgy, hogy 1996–2001 közötti uralmuk tér vissza a 2020-as években; nos, akkor jó okunk van azt feltételezni, hogy valami olyan kulturális mintázattal van dolgunk, amely az eredetiség hiányából táplálkozik és a korábbi verziók – szó szerinti – kannibalizálásából következik.

Ilyen körülmények között nem csoda, ha a koronavírus-járvány pandémiapolitikája és médiainváziója közepette egyébként is felerősödő populáris apokalipszis-forgatókönyvek szcenáriói nagy népszerűségnek örvendenek. Akár a kétezres években gyártott világvégemozik ugrásszerű streaming-letöltéseire gondolunk, akár a Walking Dead-epizódok gyakorlati megvalósulását tapasztaljuk az üres metrószerelvények, a kiürült sportcsarnokok és az éjszakai kijárási tilalom tekintetében. Szorosan ide tartozik, hogy napjaink legnépszerűbb alakja és hírnöke kétségtelenül a zombi, amelyik hitelesen jelképezi a törvényszerű összefüggést a globális gondolattalanság és az agyzabáló élőhalottak agyatlansága között. Röviden tehát a retrokultúra önfelemésztő gyakorlatáról szól. Furcsamód például már a sci-fi sem a régi, azaz nem hoz újat! A jövő elmúlt, és ezt éppen egy kortárs sci-fi író mondja ki: Jacek Dukaj szerint „agybetegségként terjed az új víziók hiánya és a régi klisékre való támaszkodás. […] nincs jövő és nincs múlt, egyfajta történelem nélküli helyzetben élünk, amit megtöltenek az előttünk élő generációk képzeletének halott visszhangjai.”

A zombi-apokalipszis a globális szorongás plasztikus megtestesülése, de az is lehet, hogy már megtörtént, hiszen a vegetatív létre redukálódott fogyasztói tömegtársadalom korát éljük (Czopf Áron). A zombi foszló állapotban képviseli az anticivilizáció 3T-jét: természetellenes, tisztátalan és terméketlen. A zombi radikálisan invazív, mégis élet- és halálképtelen kreatúra, a folyamat végén – már ha a végesség ezesetben egyáltalán értelmezhető még – a zombik zombikat fogyasztanak, hűen demonstrálva az önmaga létfeltételeit felzabáló folyamatot.

A ZOMBI VALÓJÁBAN KETTŐS ÉRTELEMBEN IS ÉLŐHALOTT: EGYFELŐL, MIVEL MINT HALOTT, NEM KÉPES VÉGLEGESEN MEGHALNI, MÁSFELŐL, MERT ÉLŐKÉNT SEM KÉPES VALÓSÁGOSAN ÉLNI.


Halvajárók filmográfiája

A filmes zombiműfaj eleve torzszülöttként született, amikor a mára horrorklasszikussá penészedett vámpírfilmek világából elindult. A korai zombifilmek a mai értelemben valójában nem is voltak azok, hiszen csupán az ódon vámpírfilmek megszokott cselekményét helyezték más környezetbe. Az első zombifilmnek tekintett alkotás, az 1932-es Fehér zombi esetében ez a genealógia olyannyira egyértelmű, hogy a karibi ültetvényen mágiával felélesztett halottakból rabszolgasereget előállító nekromantát ugyanaz a Lugosi Béla játszotta, aki egy évvel korábban Drakulát alakította. A korai idők élőhalottjai mind az itt és ekkor megszületett srófra jártak: rézbányákban dolgoztak (Zombik járványa. 1966), lövészárkok mélyén teljesítettek szolgálatot (Zombik lázadása. 1936) vagy cukornádföldön robotoltatták őket (Zombit gondoztam. 1943). Nem véletlen, ha többnyire trópusi helyszínük és karibi vudumágiájuk miatt kialakult posztkoloniális olvasatuk.

Abból a szempontból is érdekes filmtörténeti zsákutca volt a hidegháborús félelmeket visszhangzó földönkívüli-filmek közé sorolt, „minden idők legrosszabb filmjének” nevezett 9-es terv a világűrből (1957), hogy igencsak önreflektív módon reagált a zombizsáner születésére. Hiszen a Földre érkező idegenekkel támasztatta fel Lugosi Bélát! A zombit elsőként filmen prezentáló Lugosiból így negyedszázad leforgása alatt filmes zombireprezentáció lett. Ez az önmagára reagáló gesztus a mai napig jellemző a zombifilmekre. Vagyis hogy saját műfaji jellemzőiket a cselekményre és a bennük szereplőkre vonatkoztatják, és fordítva. Ezért jelenthető ki, hogy a zombi – mint film és alak – a későmodern/posztmodern őszinte tükre.

A valódi zombifilm megszületését egy cselekménytörténeti csavarnak köszönhetjük, amikor is az egyenként való mágikus vagy kísérletező-orvosi előállítás helyett megjelent a zombik tömeggyártása, mégpedig fertőzés/harapás révén. Richard Matheson Legenda vagyok (1954) című sci-fijéből Ubaldo Ragona és Sidney Salkow készített Az utolsó ember a Földöncímmel feketefehér, posztapokaliptikus játékfilmet, 1964-ben. A film maga is afféle Frankenstein volt, hiszen nappal bujkáló, harapós vámpír-zombi hibrideket vitt vászonra. Úttörő volt abban a tekintetben is, hogy elsőként hozta összefüggésbe a zombikat egy világjárvánnyal.

AZ ÉLŐHALOTTAK ÉS A VILÁGVÉGE MÁR A KEZDETEK-KEZDETÉN ÖSSZEKAPCSOLÓDOTT EGYMÁSSAL.

A modern zombi George A. Romeronak köszönheti létét. Az 1968-ban bemutatott Az élőhalottak éjszakája bár feketefehér volt és temetőből kikelő halottakkal indult, ráadásul rendezője Matheson könyvét vette alapul hozzá és ezt megelőzően még egy testrablókomédia forgatókönyvét írta, mégis merészen eltávolodott a vámpírklasszikusoktól és új életre keltette a halódó zombiműfajt. Igazi szerkezeti újdonsága azonban az volt, hogy a zombifilmek kezdeteit meghatározó mágikus, törzsi, lokalizált és funkcionális jellemvonásokat racionális biológiai okokra, globális elterjedésre és az értelmetlenség univerzalizmusára cserélte le. A filmet kimondottan a vietnami háború parabolájának szánta.

Az alapdarab folytatásai is erőteljes társadalomkritikát tartalmaztak: a zsánert először nézőcsúcsra juttató második rész, az 1978-es Holtak hajnala a korábbi suburb helyett már egy plázában játszódott, görbe tükröt tartva a fogyasztói társadalom elé, az 1985-ös Holtak napjának helyszíne a korabeli „kis hidegháborúhoz” illő atombunker volt, a 2005-ös Holtak földjepedig egy olyan metropoliszban kapott helyet, amit az őt körbevevő falon kívülről a zombik, alulról pedig saját szegényei ostromolnak, lassanként megtalálva egymással a közös hangot… Végül a Holtak naplója (2008) és a Survival of the Dead(2009) zárta az összesen hatrészes Dead-szériát. Mélyen sorsszerűnek kell tekintenünk, hogy Romero műfajteremtő filmsorozatának első darabja 1968-ban, az utolsó pedig a gazdasági válság idején jelent meg, keretbe foglalva a posztindusztriális kapitalizmus fogyasztásközpontú ciklusát.

1009_01_last man.webp

Egy idő után csökkent a műfaj népszerűsége, miközben végleg beépült a horrorzsánerbe (Zombi 2. 1979, Zombi Holokauszt. 1980). Új impulzust egy távol-keleti kulturális transzfer, azaz a hongkongi jiangshi-filmek japán videójáték-átirata (Resident Evil. 1996) hozott, amelyből az azonos című, magyarul Kaptárnak keresztelt trilógia született (2002, 2004, 2007). Ez nemcsak új zombialakot eredményezett, amely a korábbiaknál gyorsabb, sőt eszesebb és vérszomjasabb volt, de megjelent a zombifilmek szinte kötelező jellemvonása, azaz a folytatás és az újragondolás. Már a Fehér zombinak is elkészült négy évvel később a második része (Zombik lázadása), sőt a műfaji pangás éveiben is forgattak trilógiát (Gonosz halott. 1981–93) és Romero klasszikusát már 1990-ben újraforgatták, a valódi áttörést a Kaptár-trilógia, a 28 nappal később (2002) meg a 28 héttel később (2007) hozta el, majd sorra-rendre elkészültek a korai kultfilmek remakejei (Holtak napja. 2004, Gonosz halott. 2013).

Ahogy egy zombi harapással terjeszti a kórt és aztán exponenciálisan nő a fertőzöttek száma, úgy a sikerültebb filmeket továbbiak követik, sőt hommageként vagy koppintott szekvenciaként utódaikban is tovább élnek. Az előbb említett remake-reneszánsz és a reboot-boom ironikus módon a korábbi élőhalott-klasszikusok zombiként való felélesztését eredményezte. Ennek során, egy rendkívül posztmodern fordulattal, mintegy a zombifilmek feltámadása következett be, melynek során a korai zombifilmeket valósággal kannibalizálta az újabb és újabb verziók sorozata. Ráadásul ezek az eredeti kópiáknál – a bennük szereplő zombikhoz hasonlóan – gyorsabban követték egymást, látványosabbak lettek, ugyanakkor kevésbé eredetivé is váltak.

AZ ÉLŐHALOTTAK HALÁLTÁNCA KÖRBEÉRT: ZOMBI ZOMBINAK ZOMBIJA LETT.

A zombifilm az elmúlt évtizedekben számos alzsánert szült, ugyanis a bevettnek számító horrorok és posztapokaliptikus akciófilmek mellett megjelent a zombikomédia (Gonosz halott II. 1987, Hullajó. 1992, Shaun of the Dead. 2004, Zombieland. 2009), de külön alkategóriát alkotnak a náci zombik (Zombik tava. 1981, Halott hó. I-II. 2009–13, Outpost-trilógia, 2008–13) és a dél-koreai alkotások (Vonat Busanba – Zombi expressz. 2016) is. A műfaj újabb, ezúttal harmadik feltámadása egyfelől a nagyköltségvetésű daraboknak volt köszönhető (Z világháború. 2013), amelyek kiszabadították a zsánert az őt mindig is fojtogató B-filmes kategóriából, másfelől megjelentek a sorozatok, soha nem látott nézettséget hozva neki. Utóbbi kapcsán ezúttal egy képregény (The Walking Dead. 2003) volt az adaptáció alapanyaga, amelynek 2010-es első évada hatmillió nézőt ültetett a (kábel)tévék elé, negyedik évadának nyitórészét pedig több mint 16 millióan nézték. A tíz évad közel 150 része minden idők legnézettebb sorozata között foglal helyet, sőt – zombitematikában ritkának számító – jelöléseket (Best New Series, Best Television Drama Series) is kapott.

A zombifilm a legönreflektívebb filmes műfaj, mert itt az ábrázoltak és az ábrázolás technikája egymásba harap. Az előzőekben láthattuk, hogy mindig, amikor már azt hinnék, hogy a zombifilm jobblétre szenderül, újra visszatér a sírból. Úgy tűnik, a zombifilm, akárcsak nagy karriert befutó főhőse, halhatatlan. „A közelmúltban a vámpírfilm, ma a zombifilm a legproduktívabb műfaj. Miért? Ezekben ismerünk magunkra” – vont mérleget Király Jenő (Filmvilág, 2013/12).


Zombiverzum

A műfaj annyira népszerű, hogy a többszáz zombifilmet nyilvántartó filmográfiákat újabb és újabb kötetekkel kell kiegészíteni (Peter Dandle: The Zombie Movie Enyclopedia. I-II. 2011–12), sőt egyesek szerint nyugodtan beszélhetünk „élőhalott-jelenségről a modern kultúrában”, ami mennyiségin túl immár minőségi kategória volna (Generation Zombie. szerk. Stephanie Boluk–Wylie Lenz, 2011). És valóban: lehet, hogy a zombifilmek nem pusztán társadalmi osztályok (Fehér zombi), háborúk (Az élőhalottak éjszakája), gátlástalan nagyvállalatok (Kaptár) vagy globális konfliktusok (Z világháború) filmes hasonlatai, hanem egész kultúránk példázatai? Bennük tehát nem csak „saját zöldövezeti apokalipszisünk közeljövőjére ismerhetünk rá”, amint Varró Attila írja (Filmvilág, 2004/7), hanem valamit korunk szerkezetéről is elárulnak. Ez utóbbit támasztja alá, mégpedig újfent a rá jellemző metajelentéses fordulattal, hogy a zombi, mint abject (Julia Kristeva), azaz undort és iszonyatot kiváltó, a biológiai múlandóságra emlékeztető tárgy, a filmtörténetben éppen olyan fokozatosan elterjedve vált parttalanná, amint kulturális termékként is önmaga jelentéséből táplálkozik.

1009_03_zombikapitalizmus.jpg

Klasszikus kultúrantropológia és posztindusztriális néprajz helyett itt tehát inkább civilizációs kórbonctannal vagy poszthumán patológiával kellene foglalkoznunk, hiszen a zombijelenség kézenfekvő módon testesíti meg az elmúlni képtelen dolgok visszatérését, legyen szó akár a globális kapitalizmus legújabb alakváltozatáról, a ki-kiújuló háborús konfliktusokról vagy a már elfelejtett, de ismét feléledő ideológiákról, köztük az új neoliberalizmusról és a sokadig generációs marxizmusról. Minden bizonnyal az elmúlt húsz év feldolgozhatatlanul gyors infotechnológiai fejlődésének és a vele fordított arányban bővülő új eszméknek, de az elmúlni nem tudó modernitás maradandóságát jelentő posztmodern „kulturális komplexumnak” (Kiss Viktor) is köze van ehhez.

A 21. SZÁZAD MAINSTREAM IDEOLÓGIÁI VOLTAKÉPPEN AZ ELŐZŐ ÉVSZÁZAD ESZMÉINEK RECIKLIKÁLÁSÁT JELENTIK – ÜRESSÉGÜK TÖLTI MEG TARTALMATLANSÁGGAL KORUNKAT.

A hidegháború után, melynek még volt egybeolvasható jelentése és világos története, nemcsak posztmodern módra „a nagy elbeszélések” (Jean-François Lyotard) kérdőjeleződtek meg, hanem a geopolitikai versengést strukturáló konfliktusok értelme is. Érthetetlenné és zavarossá válnak, hiszen egyfelől térben egymásra vetülve globális méretekben ismételik meg a lokális feszültségeket, és fordítva, másfelől időben is nem-lineárisak, vagyis racionális okszerűségük többé nem tartható fönn. A háborúk ennek megfelelően gyakran korábbi regionális konfliktusok feléledései, vagy aszimmetrikus formában való megismétlődései (zombi war), mint az 1991 óta lezárhatatlannak tűnő iraki konfliktussorozat vagy az 1979 óta elfoglalhatatlannak látszó afgán hadszíntér. Vagy nézzük a kelet-ukrajnai válsággócot, ahol az ukrán „terrorellenes” műveleti egységek és az oroszpárti felkelők mintha a II. világháború keleti frontjának németbarátok és partizánok közötti szembenállását ismételnék meg, amelyhez még a választott szimbólumok (fekete farkasfog versus Szent György-szalag) is illeszkednek.

Az Iszlám Állammal kapcsolatban szintén adja magát az élőhalott-párhuzam, amely ezúttal a Stephen King regényéből készült horrorfilmé (Kedvencek temetője. 1989) – ebben egy elhagyott indiántemető földjébe temetik elhunyt szeretteiket a szereplők, amelyek az éjszaka elteltével élőhalott formában térnek vissza. Ehhez hasonló volt az Iszlám Állam 2014-es kikiáltása a moszuli nagymecsetben, ami egy terrorállam képében támasztotta fel az 1924-ben megszűnt kalifátust. Ezzel az iszlám egyik korai, apokaliptikus eretnek szektája (háridzsiták) tért vissza a 21. század haditechnikai és infokommunikációs színvonalán, amely olyan, mintha Münzer Tamás Kalasnyikovokkal jelenne meg vagy a bogumilok tankokon teremnének közöttünk.

A 2008-as világgazdasági válság után a neoliberalizmusnak minden számítás szerint meg kellett volna szűnnie, de azóta is velünk van, mint zombi-kapitalizmus – állapította meg Mark Fisher. Sőt az egész globális piacgazdaságot „telhetetlen zombigyárnak” nevezte, ahol „az élő hús, amit holt munkává változtat, a mi húsunk, és mi vagyunk a zombik, amiket létrehoz” (Kapitalista realizmus. 2009). A 21. század második évtizedét tehát a globális termelési rend élőhalott formában érte meg (living dead), márpedig, amint Fisher a „neoliberalizmus végének stratégiájáról” szólva írta, egy zombival sokkal nehezebb végezni, mint egy élővel.

EBBŐL AZ IRÁNYBÓL IS OLVASHATÓ ISMERT MONDÁSA, MELY SZERINT „KÖNNYEBB ELKÉPZELNI A VILÁG VÉGÉT, MINT A KAPITALIZMUSÉT.”

A zombi „ember utáni figura”, amely semmi másra nem képes, csak ismételni, így végsősoron a heideggeri Dasein totális tagadása, a létfeledés automatizmusa (Rocco Ronchi: Figure del postumano. aut aut, 2013/361). A zombi ennyiben nyugodt szívvel tekinthető a „későkapitalizmus kulturális logikája” (Frederick Jameson) főalakjának, a maga tömegindividualizmusával, nihilista hedonizmusával és retrospektív jövőtlenségével.


Z-Faktor, 2022

A kereskedelmi csatornák műsorfolyamának megszokott részei a tehetségkutatók, amelyek többnyire zenés-táncos produkciók. Ezeket három szerkezeti részre lehet osztani: első részükben a csiszolatlan gyémántokat, a csetlő-botló féltehetségeket és a teljesen amatőr szereplőket mutatják be, majd következik a mentorok segítségével a felkészülés, a profivá válás, végül pedig az élő show, amelyben a nézők szavazataival kiválasztódik az a győztes, aki „megasztár” lehet, mert benne van az „X-faktor”. Mintha a magyarországi progresszív pártok előválasztása és miniszterelnökjelölt-jelölti versenye is ennek forgatókönyve szerint zajlana, de a politikai szórakoztatás ez esetben az önmagát túlélt szereplők felvonultatásával történik.

A 2022-ES VÁLASZTÁSRA KÉSZÜLŐDŐ ELLENZÉKRE SZINTÉN JELLEMZŐ A ZOMBI-EFFEKTUS.

A mai ellenzékkel kapcsolatban az 1990 és 2010 közötti posztkommunista időszak baloldali–liberális koalíciós pártjainak, vagyis az MSZP-nek és az SZDSZ-nek a bomlástermékéről van szó, ami az elmúlt két-három évben egészült ki a tetszhalott LMP – több darabban való – feltámadásával és az egykor szebb napokat látott Jobbik színeváltozásával. Ámbár maga a posztkommunista húsz év is az őt megelőző negyvenéves kommunista diktatúra (1949–1989) zombiverziója volt, amennyiben egyszer és mindenkorra történő föld alá temettetése helyett sírjából kikelve még fele annyi ideig kísértett. Az ugyanis, ami a rendszerváltoztatás után következett, ha más formában is, de a múlt megismétlése volt.

1009_04_ellenzek.jpg

A 2018-as vereségük után 2019–20-ban összeálló ellenzéki pártok konglomerátuma a zombipártok egybekelésére hasonlít. Itt van az egykor szebb napokat látott, 2009-ben megözvegyült MSZP maradéka, a belőle kiszakadt Demokratikus Koalíció, melynek vezetője a nevéhez kötődő Gyurcsány-kormány remakejére készül, az LMP maradványa és a szintén egykor belőle kiszakadt Párbeszéd frakciója, a Momentum képében a halottaiból új életre kelő SZDSZ és a már többször, többek által is eltemetett Jobbik. Ezek a pártok ráadásul – kulturális lenyomataikat, vezetőik szellemi képességeit tekintve – mind agyhalottak. Közösen írott programjuk sem egyéb, mint egy Frankenstein Párt összefércelt pontjai, melyek a 2010-ben eltemetett éra visszatérésével járnának. Az önmagában is posztmortem állagú 2010 előtti világ 2022-től való újra visszatérését tervezgeti: pártmaradványaival, vezetőivel, gazdasági érdekköreivel és értelmiségijeivel. „Nincsen tovább” – hangzott el a 2006-os őszödi beszédben attól az embertől, aki ma is az ellenzék mögött áll, így joggal gondolhatjuk, hogy megint a múlt akar visszatérni. A hazai ellenzékben határozottan benne van a Z-faktor.