„Földi szenvedésünk keserű óráiban ellened elkövetett vétkeinket
bánatos szívvel ismerjük be,
és esedezve kérünk, töröld ki azokat a múlt könyvéből.
Bánatkönyvünk záloga pedig legyen a sok testi és lelki szenvedés,
melyet számkivetésünk egész tartalma alatt kellett átélnünk.”
(Mester József egykori Gulag-rab)
Az emlékévek rivaldafénye után újra lokális az emlékezés: meghittebb, csendesebb, befelé fordulóbb. Olyan kovász, amely összetart és láthatatlan biztosítékokkal köti egybe a közösség tagjait, hogy vigyázzák egymást. Élni muszáj – tanítja a kismarosiak története. A történelem mi vagyunk – tartják a nagymarosiak. Két dokumentumfilm készült ezekkel a címekkel a tavalyi Gulág Emlékév során, mesélő tanúkkal, archív anyagokkal. Volt különleges történelemóra a három település 7. és 8. osztályosainak, volt személyes tárgyakból berendezett kiállítás, és saját dédszüleik húsz évvel ezelőtti hangfelvétele, vallomása is. A zebegényi Német Nemzetiségi Önkormányzat huszonkét évvel a magyar kiadás után megjelentette német nyelven is Krebsz György 8x12 cm-es papírdarabokra írt naplóját. Ő éppen a 25. életévét töltötte be január 5-én.
Volt és van emléktúra, központi támogatástól függetlenül, pár éve már hagyományosan, az egyik nagymarosi történelemtanár jóvoltából. Január első hetében kelnek útra. Gyalog. Nagymarostól Kál-Kápolnáig, az első bevagonírozás helyszínéig. Hogy leróják tiszteletüket és akikért kell, kegyeletüket az 1945. január 5-én útnak indított őseikért. Hogy köszönetet mondjanak a túlélőknek, mert élni akartak és utódokat akartak, mert tudtak hinni az emberben és a jövőben, mert megmaradt a hitük, reményük és szeretetük. Mert az igazságtalan és brutális fogságban is meglelték az értelmet, a legnagyobbak az örömöt is. Mert a Dnyeperen túl ötvenedmagukkal szűk huszonöt négyzetméteren is találtak élményértékeket és megalázottságukban is tudtak teremtőek lenni gyengébb fogolytársaik számára. Bár Viktor E. Frankl logoterápiája csak később vált ismertté, miután a pszichiáter kiszabadult a Harmadik Birodalom koncentrációs táborából, mégis igent mondtak az életre „valami erőteljes szellemi dachatalomtól” vezérelve. A Duna-kanyar elhurcoltjai ezt Jóistennek nevezték. A szentmise elmaradhatatlan náluk is, ahogy Bodrogközben ilyenkor januárban ̶ a megfacsart életekért.
„Oroszország ma őrtornyokkal körülvett rabszolgák földje…
Hogy a koncentrációs táboroknak ezt a világát a szabadság eszközeként csodáljuk,
az eljövendő boldogság iskolájának tartsuk,
hát ez ellen harcolni fogok utolsó leheletemig.”
(Albert Camus)
Vagonrakodás, barakképítés, téglahordás, szénbányászás, négykézláb munka, erdőirtás, sírásás, temetés, ló helyett befogva. Injekciók, tetvek, kopaszodás, őszülés, tífusz, skorbut, gyomorbélhurut, fagyási sérülés, farkasvakság, tömeghalál és örökös rettegés. Ez volt a málenkaja rabota, „magyarul” málenkij robot világa. A magyar foglyok zöme, így a Duna-kanyar németjei is a donyeci iparvidéken (Rosztovi terület, Vorosilovgrad, Zaporozsszkij, Sztalinszkij vidéke), a Krím-félszigeten és Odessza környékén, a Volga mentén, a Moszkvai, Minszki, Kijevi és Voronyezsi területeken, valamint a Krasznodári területen és Azerbejdzsánban végezték kényszermunkájukat.
Sztálin már 1941 decemberében világossá tette az angol külügyminiszter, Anthony Eden előtt, hogy a Szovjetunió a háború után nem csak pénzbeli jóvátételre fog igényt tartani. A téma szakértő kutatójától, Stark Tamástól tudjuk, hogy a legmagasabb szovjet állami kitüntetéssel, a Lenin-renddel háromszor is jutalmazott nemzetközi tekintélyű kommunista közgazdásznak, hazánk fiának, Varga Jenőnek pattant ki a fejéből a Szovjet Tudományos Akadémia Világgazdasági és Világpolitikai Intézetének igazgatójaként az emberi munkaerő bevonása a háborús kártérítési folyamatba. A szovjet jóvátételi programot kidolgozó bizottság ötmillió német kényszermunkás tíz évig történő foglalkoztatásával számolt. A Szovjetunió Belügyi Népbiztosságának Hadifogoly- és Internáltügyek Főigazgatósága (GUPVI) 1949. december 20-i jelentése szerint 534 539 fő volt a magyar foglyok száma. Bár ez a legátfogóbb szovjet adat, de nem tartalmazza az út során elhunytakat, a Don mellett fogságba esetteket. A magyar kormányszervek 600 ezerre becsülték ugyanezt a számot.
A magyarországi németek elhurcolásáról először a szovjet hadsereg 1944. december 22-én kelt 0060. számú katonai parancsa rendelkezett. Az összes német származású munkaképes személyt mozgósították, ami a férfiaknál a 17-48, a nőknél a 18-30 évek közötti életkort jelentette. A németek bevagonírozása ellen írásban tiltakozott Hamvas Endre csanádi püspök, aki 1944. december 29-én Valentiny Ágoston igazságügy-miniszterhez fordult az érdekükben. A falukutató, Nemzeti Parasztpártot alapító Erdei Ferenc belügyminiszter 1945. január 5-én kiadta a német lakosság munkaszolgálatra való összeírásáról szóló rendeletét. A mozgósítás a helyi hatóságokra hárult.
Krebsz György naplójából tudjuk, hogy Zebegényben már egy nappal korábban, január 4-én délben kidobolták, hogy a 17 év fölötti férfiak és nők kötelesek keresztlevéllel az orosz parancsnokságnál összeírás végett jelentkezni. Innen csak néhány szerencsés jött ki. Este kidoboltatták, hogy akinek a hozzátartozója nem ment haza, annak csomagoljanak háromnapi élelmet, fehérneműt, zoknit, és hozzák be ezeket a parancsnokságra. Ekkor már nem beszélhettek a hozzátartozóikkal. Ez volt a falujukban töltött utolsó estéjük. Budapest felől dörögtek az ágyúk, az eget ezer villámlás vakította.
Málenkij robot-emlékmű a Kál-Kápolna vasútállomáson
Másnap reggel 5-kor volt sorakozó, 7 órakor indulás. Január 9-én Gyöngyösön még forralt bort csináltak a pincékben térdig álló „bikavérekből”. Utoljára érezték jól magukat. Másnap a Kál-kápolnai gyűjtőtáborba értek; szenvedéstörténetük visszavonhatatlanul megpecsételődött. Krebsz György két és fél év után tért haza Makijivkából. Ő nézett ki a legrosszabbul, ő volt a legsoványabb. Egy Zebegényben nyaraló orvos megvizsgálta és megállapította: „Uram, maga meghalni jött haza!” De Krebsz György felgyógyult, mert élni akart. S talán azért is, hogy féltve őrzött naplóját ránk hagyhassa.
A hazaérkezettek közül nem volt mindenki olyan szerencsés, mint ő. „Csütörtökön jöttünk haza, hétfőn volt a kitelepítés.” – mondja a másik túlélő az Emlékévben készült dokumentumfilmben. Elindult egy másik magyar tragédia…
Fontos kötelességünk áthagyományozni az emlékeket és tudatosítani, hogy az emlékezet-láncolatból nem hiányozhatnak szemek, nem maradhat ki se kor, se nem, se vallás, se nemzetiség.
(Kép forrása: itt)
B. Varga Judit történész-muzeológus