Emlékező Közösség!
Tisztelt Miniszter Úr, Államtitkár Úr!
Kedves Vendégeink!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A mai emléknap már a tizenharmadik olyan augusztus huszonharmadika, amikor emlékezünk és emlékeztetünk arra, hogy tízmilliók, sőt százmilliók váltak a kommunista és náci diktatúra áldozataivá, vesztették életüket és kellett feladniuk álmaikat, megnyomorították a reményeiket.

Tizenhárom év alatt ezeken a napokon – máskor is, de ezeken a napokon még hangsúlyosabban emlékeztetünk a diktatúrák természetére, alávaló tetteire és emberellenes ideológiájára.

Helyesen tettük és tesszük – mert csakis az emlékezés és az emlékeztetés óv meg minket attól, hogy újra diktatúrák és diktátorok uralma alá kerüljünk.

Emlékezzünk és emlékeztessünk hát, újra és újra!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Van itt azonban valami, amire eddig nem helyeztünk elég hangsúlyt.

Éspedig arra, hogy az utóbbi években újra egyre nagyobb erővel kísérleteznek azzal, hogy elválasszák egymástól a náci és a kommunista ideológiát.

Azt a látszatot akarják kelteni, mintha ennek a két aljas világnézetnek semmi köze nem lenne egymáshoz – mintha külön sarjadtak volna, külön utat járnának, különbözne a természetük.

Pedig pont az ellenkezője az igaz.

Nácizmus és kommunizmus kéz a kézben jártak és járnak, számíthattak és számítanak egymásra, egymásból építkeztek, egymásból merítkeztek.

Fasizmus, nácizmus, kommunizmus. Mindhárom baloldali, szocialista ideológia. A fasizmus és a nácizmus nemzeti szocializmusok, a kommunizmus: nemzetközi szocializmus.

Ezért van az, hogy aki eltűri az egyiket, sőt, akárcsak relativizálja, az eltűri a másikat is. Aki a kommunizmust mentegeti és eltagadja annak bűnös természetét, miközben a nácizmust elítéli, azzal mi nem tudunk közös nevezőre jutni. Mert, ahogy Danilo Kiš, a magyar-szerb-zsidó író is leszögezte: azokkal, akik különbséget tesznek Auschwitz és a Gulág között, akik méricskélni és latolgatni kezdenek velük kapcsolatban, azokkal nincs közös dolgunk, azokkal jobb, ha nem állunk szóba!

Ne törődjünk tehát bele, hogy egyesek különbséget tegyenek hóhér és hóhér közé. Ne tűrjük el, hogy azok, akik csak az egyik embertelen totális rendszertől, a nácizmustól szenvedtek, felmentést adjanak a kommunista hóhéroknak. Hogy eltagadják bűntetteiket, mentségeket keressenek rájuk, sőt meg is próbálják magyarázni nekünk.

Nekünk!

Hogy aztán nyugodt szívvel állítsanak szobrot Marxnak és Leninnek, ahogy ezt az utóbbi időben Németországban tették.

Barátaim, a Marx és Lenin szobrot állító nyugati fejlettek ezzel arra tesznek kísérletet, hogy őket tegyék győztessé, és minket vesztessé. Minket, akik 1989-ben legyőztük őket. Akiket rendszerükkel együtt a történelem szemétdombjára hajítottunk. Ezzel a semmivel nem indokolható, szégyenletes tettükkel a nyugatiak arra tesznek kísérletet, hogy megfosszanak bennünket a kommunizmus felett aratott diadalunktól.

Nem hagyjuk!

Ezzel a gesztusukkal ellehetetlenítik, hogy közös erkölcsi alapra épülő jövőben gondolkodhassunk velük. Hiszen a történelemben még nem volt olyan politikai közösség, amelyet nem cementezett össze közös emlékezet, amelynek nem közösek a hősei, és nem ugyanazokat sújtja megvetéssel.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A nácizmus tagadása és üldözése Nyugaton nem kérdés. A szélsőjobboldalinak bélyegzett nácik szalonképtelennek tartása, tanaik és cselekedeteik elutasítása és üldözése mára magától értetődővé vált.

Maradjon is így.

A nácizmus elítélésének egykor a megrendülés, a jogos felháborodás és az iszonyat adta a fedezetét. Mára azonban sok helyen olyan kötelező rituálévá szervesült, ami nem egyszer csak a nyugati kioktatók erkölcsi felsőbbrendűségének fitogtatására szolgál velünk szemben.

A kommunizmussal más a helyzet. A kommunizmussal kapcsolatban ugyanezekben a körökben már régóta az „egyfelől-másfelőlözés” dívik.

Nézzük magát a kommunizmus kifejezését:

Oroszországban az első világháború végén a Lenin által vezetett Szovjet-Oroszország egy csomó területet bekebelezett és mindezeken a területeken és országokban bevezette a bolsevik rendszert. Aztán pedig a második világháborúban beolvasztott területeken ugyancsak a kommunista rendszert vezette be és az országokra a kommunizmust kényszerítette rá.

A nyugati kommunisták azonban a trockisták hatására elkezdtek nem a kommunizmusról beszélni, és még ma is sztálinizmust használnak helyette. Ne feledjük el, hogy ezzel egyszerre tehermentesítik a kommunizmus eredetmítoszát, és a tömeggyilkos Lenint. Ezért tudtak neki szobrot állítani. Ezzel a nyelvpolitikai trükkel akarják megúszni a szembenézést a Sztálin előtti és utáni történtekkel, és táplálják azt a tévképzetet, mintha azok nem lennének vállalhatatlanok.

Nyugati baloldali körökben még mindig úgy gondolkodnak, ahogy az egykori brit kommunista történész, Eric Hobsbawm, aki szerint: Ha a Szovjetunióban elpusztított 20 millió vagy több halott volt az ára az igazi szocializmusnak, akkor áldozatuk nem volt hiábavaló.

A rendszerváltoztatás előtt, amikor már érződött a világkommunizmus bukásának közelsége, egy másik folyamat is megkezdődött, ami azóta is tart, ez pedig a kommunizmus átnevezése szocializmussá. Ezzel az eszme tehermentesítését célozták meg, vagyis, hogy a kommunizmus egy jobb, igazságosabb világot akart, ami megvalósult belőle, az csak a reálisan létező szocializmus volt, ami sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Érdekes, hogy a nácizmussal kapcsolatban ilyen nyelvpolitikai megkülönböztetés fel sem merült, de ha felmerülne, az megengedhetetlennek bizonyulna.

A szocializmus leválasztása a kommunizmusról azt a célt is jól szolgálja, hogy átmenthessék a kommunisták radikális nemzetköziségét és szociális utópiáját. Mindkettőhöz ragaszkodnak azok a nyugati fejlettek, akik ezt az örökséget vállalhatónak tartják. A szocializmus tehermentesítését ugyanakkor egy másik nyelvpolitikai elem is biztosítja, ez pedig a fasizmus kifejezés egyre kiterjesztőbb értelmű használata. Ezt még Sztálin indította el és a célja az volt, hogy a hitleri rendszerről ne nemzeti szocializmusként beszéljünk és mára már teljesen elterjedt az a nyelvpolitikai tény, hogy fasizmusról beszélnek a náci Németországgal kapcsolatban is, ami teljesen történelmietlen.

Így aztán az új évszázadba lépve hirtelen azzal szembesültünk, hogy a Nyugat szerint 1990 előtt Magyarországon és a keleti tömbben nem a kommunista ideológia és világnézet uralkodott, nem egy olyan terrorista diktatúrát kényszerültünk eltűrni, ami nem tűrte az eltérő véleményt, eltérő politikai akaratot, hanem valami mást, valami szoftabb, valami tulajdonképpen jóravaló, humánus, egyenlőségre törekvő... izé.

Ezzel a szóhasználat-váltással a kommunisták tulajdonképpen lekerekítették, lesimították a múltjukat. A szocializmus ugyanis mégsem kommunizmus.

Ezzel a trükkel aztán a rendszerváltoztatás után is szalonképessé lehetett tenni a szocialista jelzőt, hiszen a nyugati szociáldemokrata pártok maguk is szocialisták voltak, a demokráciák egyenrangú szereplői.

Igaz, hogy azok – a kivételektől most jótékonyan tekintsünk el – nem a kommunizmus eszméjét képviselték rangrejtve, és nem a kommunista pártok és mozgalmak jogi és ideológiai utódjai voltak.

Mint nálunk.

Ahhoz ugyanis Rákosinak és Kádárnak is volt esze, hogy a Magyarországi, illetve Magyar Kommunista Párt utódjaként Magyar Dolgozók Pártját, illetve Magyar Szocialista Munkáspártot hozzanak létre – gondosan kerülve a kommunista szót. Az utódpárt így már rutinosan lett Magyar Szocialista Párt.

Minket azonban ezek a fedőnevek nem tévesztettek meg! Mi tudtuk, mert megéltük, hogy a kommunisták uralkodnak rajtunk, az állampárt az ő pártjuk, az ideológia az ő ideológiájuk és a kommunista rendszer, amit ránk kényszerítettek, az ő terrorrendszerük.

Tisztelt Emlékezők!

Azt javaslom, hogy nevezzük a dolgokat a nevükön.

Magyarországon – és a keleti blokk országaiban – 1990-ig nem szocializmus volt, hanem kommunizmus.

Akik azokat az időket sírják vissza, azok a kommunizmusra vágynak.

Tisztelt Emlékezők!

Molotov és Ribbentrop. Sztálin és Hitler. Nácik és kommunisták. Fekete és vörös diktatúra. 88-as feliratokat a falakra festő újnácik és agresszívan, lesből, baseball ütőkkel támadó antifák. SS kitüntetésekkel meg rohamsisakokkal gázolnak át az embereken, miközben Lenin szobrot avatnak. Egy bagázs ez – összenő, ami összetartozik.

Mi, ma, augusztus 23-án, Önökkel együtt azokra emlékezünk, akik ezeknek a totális diktatúráknak az áldozataivá váltak. A kommunisták és a nácik bűnös rendszereinek.

Az áldozatok millióinak emléke megköveteli a tiszta, világos beszédet és a megalkuvás nélküli fellépést a kommunizmus és a nácizmus mai híveivel szemben is.

Nem felejthetjük el, amit velünk tettek. Arra kell mindig gondolni, hogy voltak közöttünk olyanok, aki ezt nem tűrték, akik felléptek ellene, aki az életüket, a szabadságukat áldozták azért, hogy ma itt mi, közösen, szabadon, egy demokratikus országban élve emlékezhessünk és emlékeztessünk.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

A beszéd a Totalitárius Diktatúrák Áldozatainak Európai Emléknapja alkalmából tartott megemlékezésen hangzott el 2023. augusztus 23-án, a Terror Háza Múzeumban.