A XXI. Század Intézet és a Polgári Magyarország Alapítványért meghívására érkezett Budapestre Emmanuel Todd francia demográfus, történész, antropológus és szociológus.

Köszönöm ezt a rendkívül kedves, előzékeny bemutatást!

Először is be kell vallanom, hogy mélyen megérint, hogy Budapesten beszélhetek a nyugati világ vereségéről, széteséséről, ugyanis írói pályafutásom tulajdonképpen egy magyarországi utazást követően kezdődött. 25 éves voltam, amikor 1975-ben először Budapestre jöttem: magyar diákokkal találkoztam, beszélgettünk, és itt jöttem rá, hogy az emberek fejében a kommunizmus már halott. 1975-ben, itt Budapesten támadt az az intuitív érzésem, hogy a kommunizmusnak vége. Ezután visszautaztam Párizsba, és az Országos Demográfiai Kutatóintézet statisztikáiban rábukkantam néhány nagyon érdekes adatra a csecsemőhalandósági ráta emelkedéséről Oroszországban, Ukrajnában és a Szovjetunió középső részén, és megéreztem a szovjet rendszer közelgő összeomlását – az előbb láthatták az első könyvem borítóját. Mindez számomra tehát Budapesten kezdődött, és ahogyan a felkonferálásban már elhangzott, úgy érzem, Magyarország adósa vagyok. Meg vagyok tehát hatódva, és lenyűgöz, hogy miután tegnap találkoztam az Önök miniszterelnökével, most itt állhatok ebben a gyönyörű teremben, és előadást tarthatok – miközben fél évszázaddal ezelőtt csóró diákként vonattal érkeztem ide, ifjúsági szálláson laktam, és azt sem tudtam, mire számíthatok ebben az országban.

Az első könyvem tapasztalata és maga a kommunizmus összeomlása azonban óvatossá tett: mert természetesen a jóslatom helyes volt, nagyon biztos voltam magamban, hiszen a csecsemőhalandóság növekedése rendkívül biztos mutató. De miután körülbelül 15 évvel később a szovjet rendszer összeomlott, szerényen be kell vallanom, nem teljesen értettem, mi is történik. Fel sem merült bennem, hogy a rendszer felbomlása milyen hatással lehet a szovjet érdekszféra egészére. Az nem igazán lepett meg, hogy az egykori népköztársaságok játszi könnyedséggel alkalmazkodtak az új világrendhez. „A végső bukás” című könyvemben már ugyanis rávilágítottam, micsoda dinamikai szakadék tátongott például az akkori Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia, valamint maga a Szovjetunió között.

Azt viszont el kell mondanom, hogy az a fajta összeomlás, amely az 1990-es években Oroszországban bekövetkezett, olyasvalaminek bizonyult, amire egyáltalán nem számítottam. Az alapvető oka annak, hogy nem tudtam megérteni vagy előre látni magának Oroszországnak a szétesését, az az, hogy nem értettem meg, hogy a kommunizmus Oroszország számára nem egyszerűen gazdasági berendezkedés, hanem egyfajta vallás is volt. Ez a hitrendszer tette lehetővé a rendszer létezését, és természetesen

Mindezt azért mondom el, mert szorosan kapcsolódik a jelenhez. Előadásomban két dologról fogok beszélni. Beszélni fogok a Nyugat vereségéről, ami számomra meglehetősen technikai és nem túl bonyolult dolog, ami nem is lepett meg, amit előre láttam, és ami egyelőre már bizonyos mértékig meg is történt Ukrajnában. Most már azonban a következő szakaszban, a Nyugat széthullásának a fázisában vagyunk, és be kell vallanom, hogy akárcsak a kommunizmus, a szovjet rendszer szétesése idején, most sem vagyok képes teljesen megérteni, mi történik.

Úgy gondolom, hogy a jelen helyzetben alapvetően alázatra van szükségünk. Minden, ami történik – különösen Donald Trump megválasztása óta – meglepetésként ér.

Az az erőszakos hozzáállás, amellyel Donald Trump ukrán és európai szövetségesei vagy vazallusai ellen fordult, váratlanul ért. Az az elszántság, amellyel az európaiak a háború folytatása vagy újrakezdése mellett törnek lándzsát – miközben Európa minden bizonnyal a világnak az a régiója, amely a békében és a háború befejezésében a leginkább érdekelt lenne – szintén hatalmas meglepetés számomra, és úgy gondolom, hogy ezekből a meglepetésekből kell kiindulnunk, amikor azon gondolkodunk, mi is történik.

Először tehát azt fogom kifejteni, számomra miért nem okozott soha problémát a Nyugat veresége, majd megpróbálom felsorakoztatni a kételyeimet és felállítok néhány hipotézist – de kérem, nézzék el nekem a bizonytalanságaimat a jelenlegi fázisban. Ha úgy állítanám be magam, mint aki biztosan tudja, mi fog történni, az egyszerűen a megalomániás őrület jele lenne. Szóval kutatóként mutattak be, mégis szeretném elmondani, hogy intellektuálisan milyen embernek tartom magam: nem vagyok ideológus. Vannak politikai nézeteim, baloldali liberális vagyok, de ennek itt egyáltalán nincs jelentősége, nem ez a téma. Történészként vagyok itt, jövőkutatóként, olyasvalakiként, aki megpróbálja megérteni, hogy mi történik a világban. Azt akarom mondani, hogy úgy hiszem, képes vagyok arra – vagy legalábbis igyekszem –, hogy felismerjem a történelmi tendenciákat, még akkor is, ha nem tetszik, amit látok. Próbálok kívülről tekinteni a történelemre – teljes mértékben ez persze sosem lehetséges, de ez az, amire törekszem.

Tehát először tömören felidézem a könyvemben szereplő téziseket, amelyek, bevallom, egy döbbenetesen gyorsan beteljesülő jóslat örömét okozták nekem. Mint már említettem, 15 évet kellett várnom arra, hogy a szovjet rendszer összeomlásáról szóló jóslatom valóra váljon. Arra azonban csak egy évet kellett várnom, hogy az Egyesült Államok, Európa és Ukrajna katonai és gazdasági vereségét szenvedjen Oroszországgal szemben. De ezzel nem is volt semmi bajom.

Nagyon jól emlékszem: 2023 nyarán írtam a könyvemet, egy olyan időszakban, amikor az összes francia és kétségkívül nyugati tévécsatornán az újságírók az amerikai Pentagon által szervezett ukrán ellentámadás zsenialitásáról áradoztak. Engem azonban egyáltalán nem zavart, hogy teljes lelki nyugalommal leírjam, hogy a Nyugat veresége teljesen bizonyos. De miért is voltam ennyire biztos akkoriban ebben? Azért, mert valójában a helyzetnek egy már teljesen kidolgozott történelmi modelljével dolgoztam.

Tudtam, hogy Oroszország egy stabilizálódott hatalom. Tisztában voltam azzal, milyen óriási nehézségeken és szenvedéseken ment keresztül az orosz nép a ’90-es években, de a 2000–2020-as időszak alatt is, amikor Vlagyimir Putyint mindenki egyöntetűen szörnyetegnek állította be, vagy amikor azt bizonygatták, hogy az oroszok vagy engedelmes alattvalók, vagy ostobák – én mindeközben olyan adatok megjelenését figyeltem meg, amelyek Oroszország stabilizációját támasztották alá. Franciaországban megjelent egy kiváló könyv David Teurtrie tollából, amelynek címe „Oroszország: a hatalom visszatérése” [„Russie – Le retour de la puissance”]. Ebben Teurtrie – akit az imént röviden láthattunk is a képernyőn egy vele folytatott beszélgetésem részleteként – bemutatta az orosz gazdaság stabilizálódását, az orosz bankrendszer önállósodását, valamint azt, hogyan sikerült az oroszoknak megvédeniük magukat az európaiak által az elektronikus adatfeldolgozás területén hozott megtorló intézkedésekkel és az összes szankcióval szemben.

Remekül bemutatta, hogyan tért vissza az orosz hatékonyság a mezőgazdasági termelés, valamint az atomerőművek előállítása és exportja terén. Úgy is mondhatnám, számomra egy racionális kép rajzolódott ki Oroszországról. Ráadásul voltak saját mutatóim is, azaz továbbra is figyelemmel kísérem a csecsemőhalandóságot. Ez a mutató annak idején lehetővé tette számomra, hogy előre jelezzem a szovjet rendszer megingását – csakhogy ma a csecsemőhalandóság rohamosan csökken Oroszországban.

És valójában 2022-re – és ez azóta is igaz – az orosz csecsemőhalandóság az amerikai csecsemőhalandóság alá csökkent, ami magasabb szintet mutat. És őszintén szólva kissé szomorúan mondom ezt, de úgy vélem – még ellenőrizni fogom –, hogy idén az orosz csecsemőhalandóság még a franciánál is alacsonyabb.

Ezen túl Oroszországban elkezdett csökkenni az öngyilkossági és a gyilkossági ráta is. Tehát minden indikátor arra utalt, hogy Oroszország stabilizálódik. Aztán ott volt még, mondhatnám, az igazi szakterületemet képező antropológusi munkám. A valódi szakterületem a paraszti múltban gyökerező nagyon különböző családi rendszerek elemzése, valamint annak vizsgálata, hogy ezek a családi rendszerek miként függnek össze a társadalmi formákkal, valamint a nemzetek formájával is. Az orosz családmodell közösségi jellegű volt: az orosz parasztcsaládban az apa és a fiai éltek együtt, és olyan értékek domináltak, mint a tekintély és az egyenlőség, de mondjuk úgy, hogy valami olyasmi, ami kollektív érzületet és nagyon erős nemzeti identitást táplált. Így tehát a ’90-es években nem voltam képes megérteni, vagy előre látni az orosz nép szenvedését, de hosszú távon ennek a sajátos családi rendszer elemzésének köszönhetően képes voltam megelőlegezni egy stabil és szilárd alapokon nyugvó Oroszország újjáépülését, amely nem egy nyugati típusú demokrácia, hanem egy olyan rendszer, amely elfogadja a piacgazdaság szabályait, miközben az állam és a nemzeti szuverenitás iránti vágy erős marad. Ezért nem volt bennem kétség Oroszország stabilitásával kapcsolatban.

A Nyugatot viszont nem a megszokott szemüvegen át néztem. Hosszú ideig foglalkoztam az Egyesült Államokkal, és már előre tudtam, hogy az amerikai terjeszkedés kelet felé, a NATO keleti bővítése olyasmi, amit – mondhatnám úgy is, hogy – a kommunizmus hanyatlása és Oroszország átmeneti bukása idézett elő, de ez nem felelt meg a valós amerikai dinamikának.

1965 óta az Egyesült Államokban folyamatosan csökken az oktatás színvonala, és természetesen az 1970-es, 1980-as évektől, no és főleg a 2000-es évek elejétől kezdve a szabadkereskedelem, az Egyesült Államok vagy a Nyugat liberális választása oda vezetett, hogy az amerikai ipar jelentős része megsemmisült. Tehát egy olyan nyugati rendszer víziójából indultam ki, amely ugyan egyre terjeszkedett, de vesztésre állt, és bizonyos értelemben véve belülről robbant szét. Így tudtam megjósolni, hogy az amerikai ipar nem lesz képes elegendő fegyvert gyártani az ukránoknak ahhoz, hogy folytassák az oroszok ellen vívott háborújukat.

Ezen túlmenően azonban rábukkantam még egy nagyon fontos mutatóra: ez a mérnökök „előállítására” és képzésére való képesség mutatója Oroszország és az Egyesült Államok vonatkozásában. És arra jöttem rá, hogy Oroszország, annak ellenére, hogy lakossága két és félszer kisebb, mint az Egyesült Államoké, képes több mérnököt és kétségtelenül több technikust és képzett szakmunkást termelni, mint az Egyesült Államok. Egész egyszerűen azért, mert az Egyesült Államokban a diákok 7%-a tanul mérnöknek, míg Oroszországban ez az arány valószínűleg közelebb áll a 25%-hoz. Ráadásul – azt hiszem – megértettem az amerikai válság mélységét, mert a mérnökképzés kapacitáshiánya mögött, vagyis azt megelőzően ott volt az oktatás színvonalának csökkenése, és az oktatás színvonalának csökkenése előtt pedig összeomlott az a rendszer, amiben az Egyesült Államok ereje rejlett, nevezetesen a protestáns oktatási hagyomány. Max Weber a Nyugat felemelkedésében… Max Weber, de nem csak Max Weber, valójában a protestáns világ felemelkedését látta. A protestánsok oktatási fronton nagyon erősek voltak. A protestantizmus megkövetelte, hogy a hívők hozzáférjenek a Szentíráshoz. A protestáns országok sikere pedig az ipari forradalom során, Anglia sikere, a kétharmad részben protestáns Németország sikere, és természetesen az Egyesült Államok sikere, mind a protestáns országok felemelkedésének következménye volt.

Ebben és a többi könyvemben is elemeztem a vallás fejlődésének különböző stádiumait, az átmenetet a vallásos neveléstől, a hívő és a vallásuk társadalmi értékeit gyakorló népesség aktív vallásgyakorlásától a „zombi vallásnak” nevezett szakaszig, amelyben a hit már eltűnt, de a társadalmi értékek, az erkölcs, a nevelés iránti érdeklődés még megmaradt, majd a vallás nulladik szakaszába, amelyből már nemcsak a hit tűnt el, hanem a társadalmi értékek, a szervezési és az oktatási potenciál is. Tehát az Egyesült Államok esetében ahhoz, hogy elfogadjuk a „nulladik vallás” hipotézisét, meg kell érteni, hogy számomra az új amerikai vallások, az evangéliumi vallás, a különböző új vallási irányzatok már nem olyan vallások, mint régen, már nem kötelező érvényűek, és valami egészen mássá váltak. Természetesen megvolt a saját elképzelésem erről a Nyugatról is – nem szeretek dekadenciáról beszélni, de az amerikai szerzők dekadenciáról beszéltek –, és minden részletet figyelembe véve, teljesen biztos voltam a dolgomban.

Tehát A Nyugat veresége című könyvemben az amerikai erőszak, az amerikaiak háborúra és az erőszakra való preferenciájának egy olyan értelmezésével is előhozakodtam, amelyet az amerikai történelem végtelen háborúinak során is láthattunk.

Mindezt a vallásos űrrel magyaráztam, amely, mondhatnám, szorongást szült és az üresség istenítését táplálta. Ezért használom a könyvemben többször is a nihilizmus szót. Nihilizmus; mi az a nihilizmus?

Ez egy kiüresedett helyzetben van, ahol a dolgok, az egyének, sőt a valóság elpusztítására irányuló törekvés mutatkozik. Tehát az Egyesült Államokban és részben a Nyugat többi részén is megjelent kissé őrült ideológiák mögött – gondolok itt különösen a transzneműség-eszméjére, a lehetséges nemváltoztatásra – a nihilizmusnak nem feltétlenül a legsúlyosabb, de valamiféle kifejeződését láttam, egyfajta késztetést a valóság elpusztítására. Így aztán gond nélkül megjósoltam az amerikai vereséget. Kicsit gyorsabban jött, mint gondoltam, de a háborúnak még nincs vége. Később mégis szót ejtenék még a háború újraindításának lehetőségéről , de az egyértelmű, hogy a jelenlegi amerikai kormányzatban, a Trump-adminisztrációban az amerikai vereség tudata igen erőteljesen jelen van.

Ezen a ponton arra kérem Önöket, hogy próbálják meg egy kicsit fordítva szemlélni a dolgokat. Szerintem – és ezt nem tudom bizonyítani, de mélyen hiszek benne – Donald Trump választási győzelmét a katonai vereség következményeként kell értelmezni.

Most egy olyan korszakban járunk, amit hamarosan Trump-forradalomnak, a trumpizmus forradalmának fogunk nevezni, vagy már most is annak nevezünk. Az, hogy egy katonai vereséget forradalom követ, a történelemben sokat látott jelenség. Ez nem azt jelenti, hogy a forradalmaknak nincsenek belső, társadalmi okai, de azt igen, hogy a katonai vereség hatására a felsőbb osztályok elveszítik a legitimitásukat, ez pedig megnyitja az utat a politikai felfordulás előtt.

Tehát rengeteg történelmi példával élhetnénk. A legegyszerűbb és legnyilvánvalóbb az orosz forradalmak példája. Az 1905-ös orosz forradalom a Japánnal szembeni vereség után következett be. Az 1917-es orosz forradalom a Németországtól elszenvedett vereséget követte. Az 1918-as német forradalom Németország első világháborús vereségét követte. Még egy olyan forradalom is, mint a francia forradalom, amelynek inkább belső okai voltak, végül csak néhány évvel követte a francia Ancien Régime súlyos vereségét a hétéves háborúban, amely során Franciaország elvesztette gyarmati birodalmának jelentős részét.

Ráadásul még csak nem is kell ilyen messzire menni: a kommunizmus bukása a szovjet gazdaság belső változásainak vagy belső elakadásának a terméke volt, de ez is az Egyesült Államokkal szembeni fegyverkezési versenyben elszenvedett vereség, illetve az afganisztáni kudarc után történt.

Tehát valóban ilyen helyzetben vagyunk most, és azt hiszem, ha – ez csak feltételezés a részemről –, de ha meg akarjuk érteni a Trump-kormányzat erőszakosságát, irányváltását, többé-kevésbé ellentmondásos lépéseinek sokaságát, akkor Trump választási győzelmét a katonai vereség következményeként kell felfogni. Meggyőződésem, hogy ha Ukrajnában az Egyesült Államok és az ukrán hadsereg megnyerte volna a háborút, akkor a demokraták nyertek volna a választásokon, és egy másik történelmi korszakot írnánk.

Nos, akár el is játszhatunk a gondolattal, hogy más párhuzamokat vonunk. Mondhatnánk, hogy a háborúnak most még nincs vége. Nyilvánvalóan mondhatnánk, hogy Trump dilemmája, az álmodozó dilemmája. Ez olyasvalami, ami hasonlít az 1917-es orosz forradalmi kormány dilemmájára. Azt is mondhatnánk, hogy Trump előtt egy mensevik és egy bolsevik opció áll. A mensevik opció szerint az Egyesült Államok a nyugat-európai szövetségeseivel együtt megpróbálja folytatni a háborút. A bolsevik opció szerint inkább a hazai forradalomnak szenteli magát, meg akarja menteni a belső forradalmat, és megpróbál a lehető leggyorsabban visszatáncolni a nemzetközi háborúból. Némi iróniával azt is mondhatnám, hogy a Trump-adminisztráció előtt az alapvető kérdés az, hogy a nemzetközi háborút vagy a polgárháborút részesíti-e előnyben. Tehát az elképzelésem, miszerint a katonai vereség megnyitja az utat a forradalom előtt, azt mondanám, hogy már első közelítésben is segíthet megérteni az eltérést, amely az amerikaiak és az európaiak helyzete között fennáll.

Úgy gondolom, az amerikaiak világosan látják a vereségüket. A Pentagon jelentései is elismerik ezt a vereséget. Az amerikai alelnök, JD Vance – nyugati vagy más politikai vezetőkkel folytatott megbeszélései során – szintén elismeri ezt a vereséget. Ez természetes, hiszen Amerika a háború szívében áll. Az amerikai hírszerzés és fegyverszállítások táplálták az ukrajnai háborút. Az európaiak nincsenek ezen a tudatossági szinten. Azért nincsenek, mert bár persze a gazdasági szankciók révén részt vettek a háborúban, de nem voltak önálló cselekvő szereplők. Nem ők azok, akik a valódi döntéseket meghozták, és mivel nem ők hozták a valódi döntéseket, nem is látták át teljes egészében, hogy mi történt egyik pillanatról a másikra, ezért, azt mondanám, hogy nincsenek abban a helyzetben, hogy olyan könnyen megértsék a vereség mértékét, mint az amerikaiak. És kétségkívül ezért kerültünk abba az abszurd helyzetbe, hogy az európai kormányok – gondolok itt az angolokra és a franciákra –, amelyek nem voltak képesek győzelmet elérni amerikai támogatással, most azt képzelik, hogy majd az amerikaiak nélkül sikerülhet nekik.

Ez nyilvánvalóan abszurd. De azt hiszem, ez annak köszönhető, hogy az európai kormányok még a vereség előtti gondolkodásban ragadtak. Emellett azt is érzik, hogy a vereség elismerése – akárcsak az Egyesült Államokban – Európában is a felső osztályok, az általam nyugati oligarchiáknak nevezett körök delegitimizálódásához vezetne. A vereség tehát megnyithatja az utat – akárcsak az Egyesült Államokban – Európában is egy bizonyos típusú forradalmi folyamat előtt. A forradalmi erők megjelenése, az általam vázolt válságtípus, olyan ellentmondásból ered, amely mindenütt jelen van.

Az egész nyugati világban szerzők százai írtak már a témáról, a demokrácia gyengüléséről, a demokrácia eltűnéséről, az elit és a nép közötti ellentétről.

Én egy egyszerű magyarázatot adok erre a jelenségre: szerintem a demokrácia korszaka egybeesett azzal az időszakkal, amikor a lakosság egésze tudott olvasni és írni, vagyis elérte a tömeges írástudás szintjét, de amelyben még nagyon kevesen rendelkeztek felsőfokú végzettséggel.

Tehát tulajdonképpen az történt, hogy a nagyon kis létszámú elitnek ahhoz, hogy társadalmilag létezzen, hogy politikailag létezzen – különösen az általános választójogon alapuló rendszerekben –, az egész lakosságot meg kellett szólítania. Ami a második világháborút követően az egész fejlett világban megjelent, az a középfokú, és még inkább a felsőfokú oktatás fejlődése, ami a fejlett társadalmak újrarétegződését hozta magával. Mindenhol tömegek jelentek meg, akik felsőfokú végzettséggel rendelkeztek; a fejlett országok fiatal generációiban akár a 30, 40, néha 50%-ot is elérte.

Tehát ez nem a magasan képzettek tömeges megjelenésének a következménye. Nem egyszerűen arról van szó, hogy ezek az emberek végül valóban felsőbbrendűnek hiszik magukat, és emiatt igyekeznek elszakadni a demokratikus egyenlőség elvétől – annál is inkább, mivel a felsőoktatás színvonala mindenütt csökkenő tendenciát mutat.

Sokkal inkább arról van szó, hogy a felsőfokú végzettséggel rendelkezőknek lehetőségük volt arra, hogy egymás között éljenek, hogy egy elkülönült társadalmat alkossanak, hogy azt gondolják, hogy elszakadhatnak a népesség egészétől – ráadásul azzal a meggyőződéssel, hogy a fejlett világban az egyes országok elitjei – legyenek azok az Egyesült Államokból, Angliából, Franciaországból, Németországból, Magyarországról – a felsőbb kategóriákba tartozó emberek kétséget kizáróan közelebb érzik magukat egymáshoz, mint a saját népük többi tagjához.

Egyfajta világ kialakulásáról van tehát szó – amit én nem gazdasági, hanem kulturális szinten értett globalizációként próbálok leírni, egyfajta kulturális álomként. Személy szerint ezt a kulturális álmot mindig is abszurdnak tartottam.

Volt alkalmam belekóstolni ebbe a közegbe – láttuk, Cambridge-ben végeztem felsőfokú tanulmányokat. Mindig is azon a véleményen voltam, hogy a különböző országok elitjei egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Az az elképzelés, miszerint minden ország felsőfokú diplomával rendelkező emberei egyformák lennének, az egy vicc. Mégis, ez egy kollektív mítosz. És valójában, amikor elemezzük a fejlett társadalmak széttöredezettségének folyamatát, a demokráciát fenyegető veszélyeket, mindig ugyanoda lyukadunk ki. A közvélemény-kutatók mindig ugyanoda lyukadnak ki. Azt látják, hogy szakadék alakul ki a magasabb iskolai végzettségűek és azok között, akik csak alap- vagy középfokú képzettséggel rendelkeznek. Így például Donald Trump választótáborában is látni fogjuk a képzettek, a nagyon jól képzettek, valamint a kevésbé képzettek szembenállását.

A választói bázist tekintve, ha megvizsgáljuk a franciaországi Nemzeti Tömörülés szavazótáborát, akkor azt látjuk, hogy a legjobban úgy írható le, hogy alacsonyabb iskolázottsági szinttel rendelkezik más, magasabb társadalmi kategóriájú rétegekhez képest. Ugyanez figyelhető meg a Brexitre szavazó britek, pontosabban angolok esetében. Ugyanilyen szerkezeti sajátosságokat látunk a németországi AfD esetében, illetve a Sweden Democrats (Svédországi Demokraták) választói bázisánál is. Elnézést, a párt nevét angolul mondom, mivel sem franciául, sem svédül nem ismerem. Van valami egyetemes vonás ebben a demokráciákon belüli belső feszültségben.

Most egy rendkívül sajátos történelmi pillanatot élünk, ami kiemelt jelentőséggel bír. Úgy gondolom, hogy a vereség, az Oroszországgal szembeni vereség kijózanító sokkhatásként érte a Nyugatot.

– fantazmagóriák, amelyekben a bruttó hazai termékekre vonatkozó számadatok olyan fikciók voltak, amelyek nem tükrözték a különböző országok tényleges termelési kapacitását. Ezért kerülhettünk ebbe a valószínűtlen helyzetbe: Oroszország, amely a teljes nyugati világ bruttó hazai termékének 3%-át állítja elő, képesnek bizonyult arra, hogy egyedül több haditechnikai eszközt állítson elő, mint az egész nyugati világ együttesen.

A háború és a vereség tehát egyfajta valóságélmény sokkhatásaként hatott, és ennek következményeként úgy vélem, tendenciózus összeomlás fenyeget, nemcsak gazdasági értelemben, hanem a Nyugat felsőbbrendűségébe vetett hit összeomlása is elindult. Ezért látjuk most egyszerre összeomlani a leghaladóbb szexuális ideológiákat, a szabad kereskedelembe vetett hitet, és mindenféle egyéb meggyőződést is. Úgy gondolom, a megfelelő fogalom annak leírására, ami jelenleg történik, a „széthullás” fogalma.

Egy forradalom során, amikor egy egységes rendszer szétesik, mindenféle jelenség a felszínre kerül, és nagyon nehéz megmondani, melyek lesznek ezek közül a legfontosabbak. A jelenlegi szakaszban azonban egy dologban biztos vagyok: a globalizált rendet megkérdőjelező populizmusok, emberek jelenlegi látszólagos szolidaritása egy átmeneti jelenség.

Ez azt jelenti, hogy természetesen azok az emberek, akik megkérdőjelezik az elit hatalmát Franciaországban, akik megkérdőjelezik az elit hatalmát Németországban, akik megkérdőjelezik az elit hatalmát Svédországban, szimpatizálni fognak a Trump-jelenséggel. De ez egy átmeneti jelenség, amely a világrendszer vagy a globalizált világrend széthullásához kapcsolódik. A jelenlegi folyamatok valódi lényege ugyanis az, hogy a globalizált ideológia – akár az amerikai változatában, akár az európai uniós változatában – egy ideológia, amely azt hirdette, hogy a népek már nem léteznek, hogy a nemzetek megszűntek létezni. Most viszont éppen a nemzetek, éppen a népek térnek vissza, és ezek a népek mind különbözőek, és ezek a népek mind sajátos nemzeti érdekekkel rendelkeznek. Úgy gondolom tehát, hogy nem csupán arról van szó, amit Vlagyimir Putyin „multipoláris világrendnek” nevezett, amely néhány nagy stratégiai pólusra épül. Sokkal inkább egy olyan világ van kialakulóban, amelyben nemzeti rendszerek léteznek, olyan nemzetek, amelyeknek mindegyike saját történelemmel, saját családi hagyományokkal, saját vallási örökséggel, vagy annak maradványaival rendelkezik, és amelyek mind eltérőek egymástól. Ezért tehát a széthullás első szakaszában járunk.

A széthullás első formája, az úgynevezett transzatlanti törésvonal, amely elválasztja az Egyesült Államokat az európaiaktól. De itt zajlik előttünk az EU szétesése, valamint a nemzetek újbóli megjelenése, minden európai országban nagyon különböző nemzeti hagyományokkal.

Szóval, ebben a szakaszban nyilvánvalóan abszurd lenne végigvenni az összes európai nemzetet egymás után, és azt találgatni, hogy vajon ebben vagy abban az országban mi fog történni. Egy adott pillanatban kísértésbe ejtett egy újfajta szolidaritásnak a gondolata. A dél-európai katolikus országok geopolitikájában érezhető egyfajta közös vonás, hogy az olaszok, a spanyolok és a portugálok nem mutatnak különösebb érdeklődést az ukrajnai háború iránt. Már a könyvemben korábban is érzékeltem egy protestáns vagy posztprotestáns tengely kialakulását – amely Amerikától indulna egészen Észtországig és Lettországig, a két protestáns balti államig, keresztülhaladva Skandinávián, és amelyhez sajátos okokból hozzá kellene adni a katolikus Lengyelországot is.

Mindezt természetesen részletesen ki lehetne fejteni, de mivel az időm korlátozott, és egy folyamatosan változó helyzetben vagyunk, be kell vallanom, hogy ennek az előadásnak az elkészítése számomra rémálom volt. Rendszeresen adok interjúkat a japán sajtónak, tartok előadásokat Franciaországban, de minden egyes előadás eltér az előzőtől, mert folyamatosan új fejlemények történnek. Egyetlen nap alatt is, mert Trump, aki ennek az egész forradalomnak a motorja, egy állandó meglepetésforrás.

Sőt, azt kell mondanom, tartok tőle, hogy bizonyos értelemben saját maga számára is állandó meglepetést jelent. Amit tehát ma mondani tudok, az egyfajta minimum. Éppen ezért, hogy mégis körvonalazni próbáljam a jövőt, arra a három országra, arra a három nemzetre fogok összpontosítani, amelyek számomra a legmeghatározóbbnak tűnnek a jövő szempontjából.

Először is Oroszországról, Németországról és az Egyesült Államokról fogok beszélni, a Trump-jelenségről, és megvizsgálom, milyen irányba látszanak haladni ezek az országok. Ami Oroszországot illeti – nos, ez számomra a megszokott módon alakul. Francia vagyok, nem beszélek oroszul, mindössze kétszer jártam Oroszországban a ’90-es években, de számomra ez az egyetlen olyan ország, amely teljes mértékben kiszámíthatónak tűnik.

Néha, amikor elkap a geopolitikai megalománia, úgy érzem, mintha olvasni tudnék Putyin vagy Lavrov gondolataiban, mert az orosz politika számomra alapvetően racionálisnak, koherensnek és behatároltnak tűnik.

Oroszországban a nemzeti szuverenitás imperatívusza áll a középpontban. Oroszország fenyegetve érezte magát a NATO terjeszkedése miatt. Oroszország problémája az, hogy már nem tud tárgyalni a nyugatiakkal – sem az európaiakkal, sem az amerikaiakkal –, mivel úgy tekint rájuk, mint akik teljesen megbízhatatlanok bármiféle megállapodás vagy szerződés tárgyalásában.

Ami Trumpot illeti, annak ellenére, hogy a hozzáállása Oroszországhoz kedvezőbb, világos, hogy Trumpot annyi fóbia, annyi ellenérzés mozgatja az európaiakkal, az afroamerikaiakkal szemben – erre még visszatérek –, és így tovább, hogy egyértelmű, hogy az oroszellenesség már nem tartozik a fő motivációi közé. Azt mondanám, hogy inkább egyfajta általános ellenségesség jellemzi, ami miatt zárkózottá válhat. Ezek az állandó hangulatingadozásai viszont az oroszok szemében Trumpot Amerikának egyfajta karikatúrájává teszik.

Így hát az oroszok számára az egyetlen lehetséges út az, hogy katonai céljaikat a harctéren érjék el, hogy elfoglalják azokat a területeket, amelyekre a biztonságuk szempontjából szükségük van, majd megálljanak – mert nem igaz, hogy többre vágynának, vagy képesek lennének ennél továbbmenni. Ezután hagyják, hogy a dolgok maguktól rendeződjenek, és békében visszatérjenek anélkül, hogy komoly tárgyalásokba bocsátkoznának.

Vlagyimir Putyin politikája Trump irányába rendkívül elegáns. Úgy értem, nem próbálja provokálni. Részt vesz a tárgyalásokban. Ám véleményem szerint – hangsúlyozom, ez személyes vélemény, nem hivatalos forrásokon alapul, de kezd megjelenni a tárgyalásokon – ennél mélyebbek. Szerintem az oroszok még azokon a megyéken, oblasztyoknál sem tudnak megállni, amelyeket jelenleg Ukrajnában az ellenőrzésük alatt tartanak. Mert az Odesszából kiinduló tengeri dróntámadások Szevasztopol ellen azt mutatták, hogy az orosz flotta nincs biztonságban. Ezért logikusan – nincs semmiféle bennfentes információm, ez tisztán logikai és spekulatív következtetés – úgy vélem, az oroszok csak akkor állítják le a háborút, ha elfoglalják az Odesszai területet, oblasztyt. Ez az én előrejelzésem – lehet, hogy tévedek, lehet, hogy nem. Majd meglátjuk.

Ami az életben engem igazán megrémít, az nem az, ha esetleg rossz ideológiai nézeteim lennének. Amitől félek, az az, hogy tévedjek, mint jövőkutató. Ebben az esetben tehát vállalom a kockázatot, de úgy gondolom, mindez egyszerűen átlátható. Nyilvánvaló, hogy minden olyan diskurzus, amely szerint Oroszország megtámadná Európát, nevetséges. Oroszországnak 145 millió lakosa van, és 17 millió négyzetkilométer területe. Mélységesen elégedett, hogy már nem kell a lengyelekkel foglalkoznia.

Személy szerint – és ez inkább egy személyes preferencia a részemről – remélem, hogy Vlagyimir Putyin elég bölcs lesz ahhoz, hogy még csak hozzá se nyúljon a balti államokhoz, hogy ezzel is megmutassa az európaiaknak, mennyire abszurd az elképzelésük arról, hogy Oroszország fenyegető nagyhatalom.

Most rátérek Németországra, amely számomra a legnagyobb ismeretlen tényező a nemzetközi rendszerben, a geopolitikai térben, és a háború kimenetelét illetően.

Amikor Németországról beszélek, kilépek az európai mitológiából, ugyanis amikor „új európai militarizmusról” beszélnek, akkor ez alatt egy egységes Európát értenek, amely egyeztet, szervezkedik, hogy folytassa a háborút az oroszok ellen. Csakhogy: a briteknek már nincs hadseregük, a franciáknak pedig csak egy nagyon kicsi van. Sem a franciák, sem a britek nem rendelkeznek jelentős ipari háttérrel – a francia vagy brit hadviselő kapacitás mennyiségileg szólva nevetséges.

A nemzetek színterét tekintve azt látjuk, hogy egy nemzet, egy ország van, amely érdemi változást tud előidézni, amelynek ipari mozgósítása új tényezőt vihet a háborúba. Ez természetesen a német ipar. És a német ipar nemcsak magát Németországot jelenti, hanem az ahhoz szorosan integrálódott Ausztriát és a német nyelvű Svájcot is. Ez magában foglalja továbbá a volt népi demokráciák iparának Németország általi újraszervezését is.

Ebben látok valami valóban fenyegetőt. Gyakran szoktam úgy jellemezni Németországot, mint egy alapvetően nem harcias ország. Tényleg úgy hiszem, hogy a németek valóban megszabadultak a hadseregüktől. Németországban még mindig él azonban a gazdasági hatalom iránti vágy, amit extrém mértékű – sokszor a józan ész határain is túllépő – bevándorlással táplálnak. Számomra az igazi fenyegetés abban áll, hogy Németország a világháború után új identitására lelt, mint egyfajta társadalmi gépezet, amelynek egyetlen célja a gazdasági hatékonyság.

A német történelem második világháború utáni vezérlőelvei: az egyensúly, a gazdasági hatékonyság, a lakosság számára biztosított jó életszínvonal, az exportképesség és a rendszerezett működés. És egy ideje már – természetesen Európa és a német gazdaság szenvedi meg leginkább azokat a szankciókat, amelyek elvileg az Oroszország megsemmisítését célozták – egyre inkább terjed Németországban az a gondolat, hogy egy hadiipari gazdaság, a fegyverkezés technikai megoldást jelenthetne a német ipar problémáira.

Teljes mértékben el tudom tehát képzelni, hogy Németország fegyverkezésbe kezd egy gazdasági probléma megoldása érdekében – nem pedig valamilyen valódi agresszív szándékból. A hosszú távú probléma azonban az, hogy amennyiben az amerikai hadiipar már nem jelent valódi fenyegetést az oroszoknak – akik mögött ott állnak a kínaiak, így meg tudnak birkózni velük, nincsenek igazán veszélyben, az amerikaiak pedig elvesztették a fölényüket, amit a Pentagon jelentései is elismernek – annyiban egy német ipari fegyverkezés már gondot okozna az oroszoknak. Ez valóban problémát jelentene. Márpedig, ha ez a német hadiipari fenyegetés valósággá válna, akkor az oroszokat akár az új katonai doktrínájuk alkalmazására is késztethetné.

Oroszország mindig is nagyon világosan fogalmazott – és Franciaországban, amikor csak tehetem, hangsúlyozom, és remélem, a vezetőink is tisztában vannak vele –: az oroszok tudatában vannak annak, hogy az alacsony népességük miatt nem olyan erősek, mint a Nyugat, mint a NATO. És mindig is azt mondták, hogy ha az orosz állam léte kerül veszélybe, akkor fenntartják maguknak a jogot arra, hogy taktikai nukleáris csapásokat mérjenek a fenyegetés felszámolása végett. Ezt ismétlem újra és újra, mert nem minden országban veszik ezt komolyan.

Tudom, hogy Franciaországban az újságírók hencegésnek, üres fenyegetőzésnek tekintik az orosz nyilatkozatokat. Az oroszok egyik sajátos jellemzője viszont éppen az, hogy azt teszik, amit mondanak. És éppen ezért bizonyos értelemben, ha Németország ipari-katonai szereplőként jelentős tényezővé válna, az egy valóban súlyos és teljes kisiklással fenyegetné Európát.

Számomra tehát ez jelenti a legnagyobb bizonytalansági tényezőt a jelenlegi helyzetben, ami egyfajta személyes aggodalommal is összekapcsolódik. Németország választás előtt áll a béke és a háború között, és történészként nem emlékszem, hogy Németország valaha helyesen döntött volna.

De ez egy személyes észrevétel. Most rátérek arra, amit továbbra is a legfontosabb témának tartok: a Trump-jelenségre. A Trump-jelenség valami egészen lenyűgöző. És szeretném azonnal tisztázni, hogy nem tartozom azokhoz a nyugati elitkörökhöz, akik lenézik Trumpot, akik elfogadhatatlannak tartották őt, amikor 2016-ban először megválasztották. Akkoriban is előadásokat tartottam, és azt mondtam, hogy Trump helyesen ismerte fel az amerikai belső válságot – az ipari régiók pusztulását, az öngyilkosságok emelkedő számát, opioidfogyasztás terjedését.

Egyébként egy kicsit olyan ez, mint Oroszország esete a szovjet rendszer összeomlásának idején, amikor inkább a központi területein küzdött nehézségekkel, mint a perifériáján. Tehát azt mondhatom, hogy a trumpizmusban mindig is láttam egy diagnózist és ésszerű elemeket.

Felidézek néhány főbb pontot: például úgy gondolom, hogy a protekcionizmus, az amerikai ipar védelmének vagy újjáépítésének gondolata jó ötlet. Négy évvel ezelőtt lehetőségem volt egy könyvet méltatni, egy nagyon kedvező recenziót írni egy könyvről, amelyet egy amerikai értelmiségi, Oren Cass írt The Once and Future Worker címmel. Ezt a könyvet a trumpizmus civilizált és elegáns változatának neveztem, amely hallgatólagosan ugyan, de a protekcionizmus egy bizonyos formáját képviseli. Cass neve egyre gyakrabban tűnik fel a közbeszédben. Számomra ő egy rendkívül elismerésre méltó és érdekes figura, sokkal becsülhetőbb és érdekesebb, mint a legtöbb francia értelmiségi vagy politikus.

Szeretném tisztázni, hogy nem volt ellenséges a hozzáállásom ezzel a politikai irányzattal szemben. Szintén úgy vélem, hogy a bevándorlás ellenőrzésének szándéka, még ha Trump túl nyers módon is fejezi ki, legitim törekvés.

És hogy egy derűs, pozitív megjegyzéssel zárjam ezt a részt – rossz szójátékot elkerülendő – hozzátenném, hogy Trump elképzelése, miszerint az emberi fajban csak két nem létezik, férfi és nő, nekem személy szerint teljesen ésszerű gondolatnak tűnik. Ez egy olyan felfogás, amelyet az emberiség a kezdetek óta osztott, leszámítva néhány újkeletű nyugati kulturális kivételt.

Ez volna tehát a pozitív oldal. Most azonban – és kétségtelenül ez lesz a konklúzióm, nem fogok tudni már messzebbre jutni – gyorsan szeretnék rámutatni arra, hogy nem hiszem, hogy a Trump-kísérlet sikeres lesz. Meglátásom szerint a Trump-kísérletben az ésszerű és pozitív dimenziók keverednek egyfajta nihilizmussal, amit már a Biden-kormányzat alatt is érzékeltem. Ezek a nihilizmusnak nem ugyanazon elemei, hanem más tendenciák, ösztönös, mondhatnám cél nélküli önrombolásra irányuló késztetések, amelyek mélyen gyökereznek az amerikai társadalom zavarában.

Nem gondolom például, hogy Trump protekcionista politikája valóban átgondolt lenne. Engem nem sokkol, hogy hirtelenjében 25%-ra emeli az importvámokat. Nevezhetnénk ezt akár sokkterápiának is. Ha ki akarunk lépni a globalizált világból, akkor azt szükségszerűen radikálisan kell megtenni. De ezt nem gondolták át, az érintett szektorokat sem definiálták, és olykor elgondolkodom azon, vajon ez a vámemelés egy pozitív célú projekt-e, vagy inkább egyfajta rombolási vágy kifejeződése, amely jól illeszkedne egy nihilista projektbe, egy protekcionista politikába.

Én magam is foglalkoztam a protekcionizmussal. Franciaországban újra kiadattam a protekcionizmus klasszikusát, A nemzetgazdasági rendszer című művet Friedrich Listtől, aki a 19. század első felének egyik legnagyobb német gondolkodója volt. A protekcionizmus feltételezi, hogy az állam is szerepet vállal az elindítani vagy újraindítani kívánt iparágak fejlesztésének támogatásában. Trump politikájában viszont jelen van a szövetségi állam elleni támadás – azaz az állami beruházásokkal szembeni ellenállás –, ami ellentétes egy hatékony vagy intelligens protekcionizmus alapelveivel.

Sőt, amikor az emberek a szövetségi állam elleni harcról beszélnek – például amikor Elon Muskot látom, amint meg akarja tisztítani a szövetségi államot –, akkor én ebben nem alapvetően gazdasági törekvéseket látok.

Amikor az Egyesült Államokról, az amerikai szenvedélyekről elmélkedünk, és nem értjük, mi folyik az Egyesült Államokban, akkor mindig vissza kell térni a faji kérdéshez. A faji kérdés, a feketék körüli rögeszme és a szövetségi állam elleni küzdelem az Egyesült Államokban nem gazdaságpolitikai küzdelem, hanem az úgynevezett DIE-politikák, azaz a sokszínűség, a befogadás, az egyenlőség elleni harc.

Ez egy feketék elleni harc: a szövetségi alkalmazottak elbocsátása arányosan nagyobb mértékben sújtaná a feketéket. A szövetségi állam védelmezte a feketéket, munkát biztosított számukra, most pedig egy olyan kísérlet zajlik, amely a fekete középosztály szétrombolására irányul.

Ezen túlmenően az a meglátásom, hogy Trump protekcionizmusának és a nemzeti fókuszú politikájának egyik fő akadálya az, hogy az Egyesült Államokban hiányzik az a fajta nemzet, amelyet mi Európában ismerünk.

Na, ez egy olyan téma, amelyről Budapesten nagyon könnyű beszélni. Ha van nép, amely tudja, mit jelent a nemzet, azok a magyarok. Úgy értem, ez nem probléma, hanem a magyar nemzeti érzés – legalábbis amit megfigyeltem – Európában talán a legvilágosabb és legerősebb, és ez napjainkban is tetten érhető Magyarország kormányának nagyon független, Európai Unióval szembeni politikájában.

De még a franciák is – a saját magukat világpolgári elitnek képzelő rétegeikkel együtt – a maguk módján etnikai alapú nemzetet alkotnak. Franciának lenni egy évszázados vagy évezredes múltra visszatekintő életforma.

Ugyanez igaz a németekre, és ugyanez igaz a skandináv népek mindegyikére is. Tehát van egyfajta történelmi mélység és erkölcsi sajátosság az európai nemzetekben, amely lehetővé teszi, hogy – úgy fogalmaznék – ezek a nemzetek újra életre keljenek.

Amerika más. Amerika eredendően egy úgynevezett állampolgári nemzet volt. Volt egy központi irányító mag, amely összefogta az egészet: ez volt a WASP, azaz a fehér, angolszász, protestánsok köre, akik még akkor is vezették az országot, amikor már nem ők alkották a többséget. Az elmúlt 30–40 év egyik jellegzetes vonása azonban éppen ennek a központi magnak az eltűnése, és Amerika egyre széttöredezettebb társadalommá válása.

Szeretném zárásként megemlíteni azt is, amit én erőforrásnak tartok ebben az egyre fragmentáltabb világban: a nemzethez, a néphez való tartozás érzése, amely békés jelentéssel bír... Én magamat békés hazafiként jellemzem, aki, mint látják, egyáltalán nem agresszív.

A történelemben gyökerező hazaszeretet azonban gazdasági erőforrásként is szolgál. Azok a társadalmak, amelyek a nehézségekkel küzdenek, alapvető erőforrásként támaszkodhatnak arra, hogy egységükben újra önmagukra találhatnak. Úgy gondolom, hogy ez olyasvalami, amely magától értetődően adott a magyarok számára, magától értetődően adott a németek számára, magától értetődően adott a franciák számára. Ám nem vagyok meggyőződve arról, hogy Amerika, az Egyesült Államok rendelkezik ezzel a lehetőséggel.

És hogy egy kevésbé metafizikai, talán kevésbé antropológiai kérdéssel zárjam: a termelési kapacitás kérdése. Vagyis, ha egy ország védővámokkal akarja újjáépíteni iparát, akkor képesnek kell lennie arra is, hogy maga gyártsa az ehhez szükséges szerszámgépeket. A szerszámgépek maga a gyártás, az ipar ipara. Mostanság nem is annyira szerszámgépekről, mintsem ipari robotokról beszélnénk – de Amerika számára úgy hiszem, már túl késő. Már 2018-ban a világ szerszámgépeinek 25%-át Kína állította elő, 21%-át a tágabb értelemben vett német nyelvterület, azaz Németország, a németajkú Svájc, Ausztria, 26%-át a kelet-ázsiai blokk, azaz Japán, Korea és Tajvan. Az Egyesült Államok a szerszámgépgyártásban 7%-kal vett részt – egy szinten Olaszországgal.

Nem valami elsődleges amerikaellenességről van szó részemről – Franciaország még lejjebb van. Tehát nem is tudnám megmondani, mi lesz Franciaország sorsa ebben a helyzetben. Úgy gondolom, egy kicsit már késő, és ha fogadnom kellene a Trump-kísérletre... Elképzelhető, hogy Amerika újra háborúba bocsátkozik, mert Németország úgy tűnik, készen áll arra, hogy biztosítsa a maga részét a hadiipari termelésből, és mert az oroszok túlságosan hajthatatlannak mutatkoznak... Én személy szerint azt gondolom, hogy Trump őszintén szeretne kiszállni a háborúból. Szerintem, ha választania kellene, Trump inkább választaná a polgárháborút, mint a nemzetközi háborút. De nem hiszem, hogy Amerikának megvolnának az erőforrásai ahhoz, hogy normális ipari nagyhatalomként térjen vissza. Amerika egy birodalom volt, és mint minden birodalom esetében, az ipari termelés súlypontja a perifériára tolódott. Az ipari központok ma Ázsiában, Kelet-Ázsiában, Németországban és Kelet-Európában vannak. Amerika ipari szíve kiüresedett, és nem hiszem, hogy az ott képzett mérnökök csekély számával, és az Amerikában gyártott kevés szerszámgéppel képes lesz talpra állni.

Látom, hogy 25 másodperccel túlléptem az időkeretemet, de szeretnék még egy zárószót mondani valamiről, ami számomra nagyon fontos, és ami egy valódi, személyes aggodalmamhoz is kötődik. Valami, amit nem tudok igazolni, de valami, ami aggaszt, ami kísért, ami valójában egyfajta fenyegetés.

Azt hiszem, ez másodszor fordul elő: Amerika volt a világ legfejlettebb része. Ennek teljes tudatában vagyok. Az anyám, az anyám családja a háború alatt menekültként érkezett az Egyesült Államokba. Amit most mondok, azt az Amerika iránti rokonszenvből mondom. Amerika a biztonság földje volt a családom számára, mivel anyagi ágon zsidó származásúak voltak. És még az apám apja is amerikai állampolgár lett: ő bécsi zsidó volt, ő az, akinek az apja budapesti zsidó volt.

Láthatják, hogy bennem Amerika eredetileg, mint egy biztonságos zóna képe élt. A civilizáció csúcsa, és most látom, ahogyan ez a civilizációs csúcs összeomlik. Látom, ahogy olyan brutális és közönséges jelenségeket produkál, amelyeket én – jól nevelt párizsi polgári gyerekként – nehezen tudok elfogadni.

Arra a showműsorra gondolok például, amit Zelenszkij előtti levágott, és bukást vízionálok – de ez már a második alkalom, hogy a nyugati világ a legfejlettebb országának bukását éli meg.

Ez már megtörtént Németországgal is: a 20. század elejétől a nácizmus felemelkedéséig, sőt az első világháborús vereség ellenére Németország volt a legfejlettebb ország, a legfejlettebb civilizáció a nyugati világban. A német egyetemek minden kutatás élén álltak – és mi végignéztük, ahogyan Németország összeomlik. Az egyik oka annak, hogy nem tudtuk megakadályozni a nácizmust követő borzalmakat, az volt, hogy ezeket a dolgokat éppen az tette felfoghatatlanná, hogy a világ legcivilizáltabb országában történtek.

És a mostani valódi félelmem – túl minden racionalitáson, és bevallom, erre nincs semmi bizonyítékom – tehát, amikor azt mondtam, hogy alázatra van szükség, azt komolyan gondoltam, mert lehet, hogy minden, amit mondtam, két hónap múlva, vagy akár egy hét múlva tévesnek bizonyul. Nem vállalok felelősséget, de a félelmem jelenleg az, hogy az Egyesült Államok olyan dolgokat van készülőben létrehozni, amelyek elképzelhetetlenek számunkra, és amelyek szörnyű fenyegetések – éppen ezért fenyegetések, mert nem vagyunk képesek még csak elképzelni sem őket.

Köszönöm szépen!