Európa mára stratégiai zsákutcába jutott. Ennek számos oka van a mindent eluraló hübrisztől kezdve a rossz helyzetfelismerésen át a vágyvezérelt gondolkodásig. Brüsszel világképe alapvetően hibás: a barát–ellenség felismerő rendszereket tönkretette az ukrajnai háború. Az európai közvéleménnyel szemben az Európai Unió senki által meg nem választott, és senki által el nem számoltatható elitje egy olyan vágyálmot kerget, amelyből keserű lesz az ébredés. A következő éveknek két nagy kérdése lesz: vissza lehet-e építeni Európában a népszuverenitást, illetve reálisan fel tudjuk-e mérni, hol van Európa helye a világban, és meg tudunk-e felelni az új, multipoláris korszak kihívásainak.

Nemrég került a kezembe Victor Davis Hanson: The End of Everything című könyve, amely legendás civilizációk bukásáról és eltűnéséről szól. A hadtörténész Hanson ebben a művében arról elmélkedik, hogy a történelemben teljesen megszokott jelenség, hogy egész civilizációk tűnnek el a színpadról: a gyengülő államok és birodalmak új kihívóknak adják át a helyüket. A bukás néha gyors és hangos, de a szomorú végkifejletetet mindig rossz döntések, sokszor évszázadokon keresztül tartó sorozata előzi meg. Ma úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok a világ legerősebb országa, de nem egyértemű, hogy ez mindig így lesz-e. A fiatal amerikai köztársaság, amely jövőre ünnepli fennállásának 250. évfordulóját sehol sincsen a több ezer évet megélt Bizánc, vagy az évszázadokon keresztül tündöklő Karthágó korabeli jelentőségéhez képest. És ahogy Hanson jogosan aláhúzza: a technológiák változnak, de az emberi természet nem, és semmi sem igazolja, hogy a mai döntéshozókat más motivációk mozgatnák, mint az ókori vezetőket és hadvezéreket. Bár a könyv Amerikának szóló figyelmeztetésként íródott, valójában Európának is létfontosságú lenne tanulnia belőle.

Hanson szerint az olyan, egykor meghatározó civilizációk bukásához, mint Théba, Karthágó, Bizánc vagy éppen Tenochtitlán hét fő ok vezetett:

1. Mind a négy civilizáció hanyatlott, mire a végzetes csapás elérte őket.
2. Mindannyiukat elhagyták a szövetségeseik, szomszédaik pedig ellenük fordultak. Viszont az sem szükségszerű, hogy a nagyobb támadó erőknek nem lehet ellenállni, 1565-ben Máltán például néhány ezer lovag verte vissza a negyvenezres oszmán sereget.
3. Mindannyian hittek ősi falaik erejében még akkor is, ha azokat elhanyagolták és nem volt elég emberük ellenállni az ostromnak.
4. A védők közötti ellentétek tovább növelték a támadók esélyeit, és hozzájárultak a végleges vereséghez is.
5. A végveszélyben lévő védők sokszor nem voltak tisztában azzal sem, hogy koruk legnagyobb katonai tehetségei álltak az ostromlók élén, és így saját hátrányaikkal és középszerűségükkel sem szembesülhettek.
6. A megtámadottak szinte soha nem fogták fel, hogy a végső támadás előtti diplomáciai erőfeszítések során kialkudott kedvezményekhez már nem lehet visszatérni, amikor az ellenség zászlója a védők falain leng.
7. Ha az ellenség nem a győzelemre, hanem a védők megsemmisítésére törekszik, akkor szinte biztos, hogy páratlan kegyetlenséggel kell majd szembenéziük a legyőzötteknek. Ha elszabadulnak a győztes csapatok, akkor utólag hiába sajnálják a parancsnokok, hogy szabad folyást engedtek az eseményeknek, az emberi brutalitás és bosszúvágy utat tör magának, és bármilyen képzettek és magas kultúrájúak a támadók, kő kövön nem marad utánuk.

Nézzük hát végig, a mai Európa hogyan áll ezekben a kérdésekben.

Először is. Nehéz nem belátni, hogy Európa jelenleg igen nehéz korszakát éli. Gazdaságilag még mindig nem sikerült kiheverni a koronavírus-járvány okozta megrázkódtatást, amelyet csak tetéztek az ukrajnai háború miatt meghozott szankciók hatásai. Társadalmi–kulturális oldalon a tömeges illegális bevándorlás, az európai civitas megroppanása, illetve a társadalmi szolidaritás megkérdőjelezése jelentik a legnagyobb problémát. Az entitlement-alapú hozzáállás, miszerint az újonnan érkezőket kötelességek nem terhelik, hanem csak jogok járnak nekik, mára kikezdte azt a jóléti modellt, amelyet Európa oly’ sikeresen épített fel a második világháború után.

A klasszikus nyugati polgárság fogalma megbomlott: ma olyan emberek tízmilliói élnek Európában, akik nem fogadják el a közös játékszabályokat, nem járulnak hozzá a demokratikus közélet építéséhez, nem akarnak keményen dolgozni a közös jólétért, nem vesznek részt az ország védelmében, viszont igényt tartanak az összes jogra, támogatásra, és a politikai képviseletre is. Azok a nyugati vezetők pedig, akik a rövidtávú választási győzelem érdekében ezt lehetővé is teszik az illegális bevándorlók számára olyan szinten mennek szembe az általuk nyugati értékeknek tartott alapelvekkel, amelyet a legnagyobb kettős mércével sem tudunk lemérni. Robert Schuman figyelmeztetése, miszerint Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz, ma még inkább találó, mint hetven évvel ezelőtt volt. Ha ugyanis nem az évezredes keresztény–humanista alapelveknek megfelelően tekintünk az önálló, egyenlő jogokkal megteremtett emberekre, hanem például a saría elvei szerint, akkor Európa pont azt a minőségét veszíti el, amely a múlt századokban annyira élhető hellyé tette.

Másodszor. Brüsszelt mára elhagyták a szövetségesei, szomszédjai pedig ellene fordultak. Európának valójában egy „szövetségese” volt a második világháború óta: az Egyesült Államok. Brüsszel és a progresszív európai elit azonban 2024-ben ismét nem tudta megállni, hogy ne ártsa bele magát az amerikai választásokba, és ne kössön bele Donald Trumpba már második elnöki beiktatása előtt. A válasz nem is maradt el: Trump, akinek Amerika az első, egy olyan gazdasági megállapodást kötött a kiszolgáltatott EU-val, amely tovább rombolja az európai versenyképességet, miközben rákényszerítette – az amúgy erre semmilyen felhatalmazással nem rendelkező – von der Leyen bizottsági elnököt az amerikai energiavásárlásra, és az európai tőke Amerikába helyezésére. E sorok írásakor még nem látszik, mi lesz a vége az Ukrajnával kapcsolatos tárgyalásoknak, de az biztos, hogy harcias pózolásuk ellenére nem az európai vezetők fogják megszabni, hogyan lesz vége a háborúnak.

A szövetségesek hiányát tetézik az új, sokszor elképzelt ellenségek: Brüsszel háborút hirdetett legnagyobb szomszédja, Oroszország ellen. Ez azért különösen ironikus, mert az európai gazdasági siker egyik jelentős támasza az elérhető és olcsó orosz nyersanyag volt. De meglehetősen fagyos a viszony Törökországgal is, amely kulcsfontosságú az illegális migráció kezelése szempontjából. Délre és keletre tekintve olyan országokat láthatunk Észak-Afrikában és a Közel-Keleten, amelyek nem megbízható partnerként, hanem fennhéjázó, önelégült ellenfélként tekintenek Európára, és ennek megfelelően viszonyulnak a közös problémáinkhoz is. A megoldást nem segíti az sem, hogy az EU vezetése továbbra is magas lóról, a már nem létező erkölcsi magaslatokról prédikál a „fejletlen, elmaradott, orosz propaganda áldozataként” tengődő partnerek irányába.

Harmadszor. Európa ma képtelen saját magát megvédeni, és ezzel a szomorú ténnyel minden ellenségünk és ellenfelünk tisztában van. Hiába beszélnek az európai vezetők arról, mennyivel népesebbek, fejlettebbek, gazdagabbak vagyunk, mint például Oroszország, Európa egyszerűen nincsen abban a helyzetben, hogy komolyan vehető katonai tényező legyen a világban. Az egykor világhírű brit flotta mára szinte megszűnt létezni. A német hadsereg eszközeinek nagyobb része használhatatlan, a kisebb európai országok többsége pedig minden használható és használhatatlan katonai eszközét Ukrajnának adta az elmúlt években a pótlás bármilyen perspektívája nélkül. Mindeközben nem pörgettük fel a védelmi ipart – nem is beszélve arról, hogy acél nélkül nincsen fegyver, szén és vasérc nélkül viszont nincsen acél, a szénből viszont nem lesz zöld átmenet. És hiába beszélnek arról a nagy európai tagállamok vezetői, hogy Európa háborúban áll, valójában ezek csak szavak, mert sem fegyverünk, sem katonánk sincsen. Katonánk pedig nem is lesz, ha ugyanis felbomlik a civitas, egy nép kockázatközössége, akkor vajon miért is akarnának a fiatalok meghalni a lövészárkokban, és miért akarnák megmenteni honfitársaikat az ellenségtől? Hiszen, ha megszűnik a nemzet, megszűnik a hazafiság, és megszűnik az a véd- és dacszövetség is, amely lehetővé tette a modern, ipari jellegű hadviselést a harmincéves háború utáni korszakban. Ezért is ennyire ártalmas az a jelenség, amiről az első pontban írtam: ha az elit felrúgja a társadalmi szerződést, akkor a népet semmi sem kötelezi majd az elit és az ország védelmére. Nem véletlen, hogy a közvélemény-kutatások szerint az európaiak elenyésző kisebbsége lenne hajlandó fegyvert fogni saját hazája védelmében egy külső támadás esetén.

Negyedszer. A demokráciák sajátossága, hogy tagjai, a polgárok nem értenek és nem is fognak egyetérteni minden kérdésben. Ez egyesek szerint végletes megosztottság, mások szerint a demokratikus létezés velejárója. Az európai narratíva az elmúlt években az Egyetlen és Kizárólagos Igazság irányába mozdult el, és ez a manicheus alapállás határozta meg a közéleti vitákat a koronavírus-járvány kezelésétől kezdve a 2022-es foci EB-n látható szivárványos díszkivilágításon át egészen az ukrajnai háborús narratívákig. Egy igazság van, és aki ezzel nem ért egyet, az rossz ember, ergo ki kell zárni a közbeszédből, és bírósági vagy egyéb úton lehetőség szerint még a választójogától is meg kell fosztani, hogy ne zavarjon bele a rózsás jövőképbe. Ez a radikális, szólásszabadság- és demokráciaellenes megközelítés az elit részéről olyan társadalmi feszültséghez vezet, amelyet hosszabb távon nem lehet fenntartani. Lincoln elnök mondta, hogy kevés embert sokáig meg lehet téveszteni, sok embert rövid ideig meg lehet téveszteni, de sok embert sokáig megtéveszteni nem lehet. El lehet nyomni a demokratikus vitát, és természetesen a demokratikus vitáknak is vannak határai, de az kellemetlen ellenvéleményeket állítólagos értékekre hivatkozva sokáig elnyomni nem lehet. Ez jelenleg a Nyugat egyik legnagyobb és talán leginkább végzetes belső megosztottsága.

Ötödször. Nem ismerjük jól az ellenségeinket. Sőt: egyáltalán nem ismerjük az ellenségeinket. Az európai vezetők olyannyira saját narratívájuk foglyaivá váltak, hogy egy elképzelt orosz ellenséggel néznek szembe, amelynek a céljairól semmit sem tudnak, és nem is akarnak tudni. Brüsszelben mindenki meg van győződve arról, hogy ha Ukrajna elbukik, akkor az oroszok másnap a Champs-Élysées-n vacsoráznak (bisztro, bisztro, ugyebár). A harci helyzetet és az orosz nyilatkozatokat követve azonban korántsem ez a helyzet, ezért is nyilatkozhatnak ennyire bátran az amúgy gyenge Európa vezetői. És akkor még szót sem ejtettünk az igazi nagy kihívásról, Kínáról. Egyszerűbb persze elképzelt ellenségekkel hadakozni, de ha a túlélés a cél, akkor célszerűbb a valósággal szembenézni.

Hatodszor. Ha egyszer eldördültek a fegyverek, akkor már nem lehet visszatérni a status quo antéhoz. Nem csak azért, mert valamivel indokolni kell a szenvedést és az áldozatokat, hanem azért sem, mert az ostrom előtti feltételek már nem állnak fenn. 2025-ben már nem lehet megkötni a 2022-es isztambuli megállapodást, ahogyan Európa sem tud majd megállapodni Oroszországgal a 2021-es együttműködés keretein belül. Új valóság van a falakon kívül, és jó döntéseket csak a valóság ismeretében lehet hozni.

Hetedszer. A megsértett ellenséggel nem lehet megegyezni. Éppen az lenne a diplomácia feladata, hogy civilizált keretek között tartsa a párbeszédet akkor is, amikor a csapatok éppen halomra gyilkolják egymást, mert mindig lesz a csata után másnap. Az európai diplomácia viszont az elmúlt években nem a párbeszéd, hanem az ujjal mutogatás, a naming and shaming elvét követte. Amikor a Globális Déllel próbált Brüsszel beszélgetni, mindig az volt az irány, hogy azért nem értenek minket, mert nem kiabálunk elég hangosan. De ahogyan azt Scholz kancellár is megtapasztalta Lula brazil elnök mellett, nem a hangerővel, hanem a mondandóval volt a probléma, azzal a mondandóval, amelyre a világ nyolcvan százaléka ma már egyáltalán nem kíváncsi. Kallas főképviselő ennek ellenére még mindig biztos abban, hogy az üzenet tökéletes, csak a hangerőt kell felcsavarni. Az eredményt pedig Európa globális elismertségének változásában láthatjuk.

A klasszikust idézve joggal tehetjük fel a kérdést: mi a teendő? Nos, egy másik történész, Arnold Toynbee adja meg erre a választ. A brit történettudós, aki 1934–1961 kötött megjelent tizenkét kötetes monstre monográfiájában a birodalmak bukásával foglalkozott, azt állapította meg, hogy a birodalmak nem gyilkosság, hanem öngyilkosság által szoktak kimúlni. Az öngyilkosság pedig két okból következik be: egyrészt a civilizációk elveszítik élő hitüket és erkölcsrendszereiket, majd ennek következtében az elitek parazitaként kezdenek élősködni a társadalmon, ami így egyre szegényebb és kiszolgáltatottabb lesz. Másrészt a birodalmaknak folyamatosan újabb és újabb külső kihívásokkal kell megküzdeniük: ha sikerrel járnak, fejlődnek, ha a hübrisz elragadja őket, elbuknak.

A külső és belső kihívásokat azonban csak a biztos alapokhoz való visszatéréssel, és valósággal való szembenézéssel lehet sikeresen legyőzni.

Először is vissza kell állítani az európai civitast és a társadalmi szerződést. Európainak lenni nem jog, hanem kiváltság. Aki itt akar élni, annak be kell illeszkednie abba a politikai és társadalmi közösségbe, amelynek állítólag tagja akar lenni. Ennek elengedhetetlen feltétele az írott és íratlan szabályok, a jogok ÉS kötelezettégek betartása, a társadalmi együttélés alapvető szabályainak elsajátítása, az adott ország gazdaságához és jövőjéhez való tevékeny hozzájárulás. Ha esetleg ez a bevándorlónak nem tetszik, akkor nyugodtan lehet olyan másik országot és lakóhelyet választani, ahol az általa vágyott szabályok vannak érvényben, szerencsére elég sokszínű a világ ahhoz, hogy mindenki megtalálhassa a neki tetsző társadalmi berendezkedést.

Másodszor, Európában vissza kell adni a hatalmat a nép kezébe. Azok a rendszerek, amelyek demokráciának nevezik magukat, csak a népszuverenitás talapzatán állhatnak. Nincs olyan, hogy a nép rosszul dönt, tudatlan, vagy félrevezetik (lásd Brexit). Lehet olyan rendszereket építeni, ahol egy szűk oligarchia, szerveződjön az gazdasági vagy intellektuális alapon, tartja kezében a hatalmat, csak akkor ez a rendszer ne pózoljon demokráciaként. Az elit és a nép közötti kapcsolatot, a népképviseletet és az elszámoltathatóság elvét helyre kell állítani, másképp Európa képtelen lesz megküzdeni az előbb már részletezett belső megosztottsággal. Ez a gyógyulási folyamat pedig a hitelét vesztett, Európát gazdasági romlásba taszító jelenlegi uniós elit távozásával tud megkezdődni.

Harmadrészt, ki kell néznünk a falon túlra, és szembe kell néznünk az ott sorakozó ellenséggel. Nem az elképzelt ellenséggel, nem a vágyainkkal, hanem a valósággal. Fel kell mérnünk, Európa mennyire erős, mire képes, és ehhez kell igazítanunk a terveinket, vágyainkat és stratégiánkat is. A jelenlegi Európai Bizottságon is jól látható, hogy a Jóisten nem ad mindenkinek észt is a hivatalához, kezdésként olyan vezetőket kellene a közös intézményeink élére tenni, akik a valóság, és nem a vágyaik alapján hoznak döntéseket.

Végezetül, vissza kell térnünk az alázat alapvető keresztény erényéhez. Még ha egyszer így is volt, nem mi vagyunk a legerősebbek, legszebbek és legokosabbak a világon. A gőg még soha nem vezetett sikerre egy országot sem. Az alázat viszont igen: számtalan példát láthatunk arra, legutóbb éppen Konrad Adenauertől, aki a háborúban tönkretett és megalázott Németországot emelte fel a leggazdagabb nemzetek sorába az alázat politikájának segítségével. És mi lehetne méltóbb a keresztény hagyományokra épült Európa megújításához, mint az alapvető erényekhez való visszatérés. Magyarországnak pedig itt van feladata, és ezért is marhaság minden olyan szólam, ami hazánk Európából való távozásáról szól. Hiszen az ember a saját testéből, saját civilizációjából nem tud kilépni. Ezért kell harcba szállni a még józan ész talaján álló barátaink és szövetségeseink segítségével Európa jövőjéért, és ezért kell elfoglalni Brüsszelt.

De persze mehetünk tovább a másik úton is, azon, amelyen az európai elitek most járnak. Akkor viszont néhány éven belül valóban csak egy szabadtéri skanzen lesz az Öreg Kontinensből, ahová az új világrend győztesei járnak majd pénzt költeni és alantas vágyaikat kiélni. De ilyen jövőt biztosan nem akarhatunk otthonunknak, Európának.