Európa jövője a múltjában van.

Európában, pontosabban az Európai Unió működési mechanizmusával, ma két probléma van: a kontinens nyugati felének és középső részének politikai vezetése mást gondol a térszervezés és a társadalomműködés elveiről. Közelebből a nemzetállamok cselekvési jogosítványainak köréről és a hagyományos kötelékek fontosságáról. És mivel előbbiek adják az EU jelenlegi establishmentjét, ezért utóbbiakra tudják erőltetni akaratukat, amit antidemokratikus, sőt gyarmatosító gyakorlatnak éreznek. Az Európai Unió intézményrendszerének olyan átalakítása, amely a tagállamok demokratikus legitimációval rendelkező kormányainak kezébe adná (vissza) a közös döntések jogát, a függetlenségüket három évtizede elnyert közép-európai országok vezetőinek igénye. Ezzel szemben a felelősséggel nem rendelkező uniós testületek, elvont mechanizmusok és felhatalmazás nélküli csoportok növekvő befolyását azon államok vezetői – és a velük szövetséges transznacionális eurobürokrácia tagjai – erőltetik, amelyek birodalmi múlttal és ahhoz hasonló jövőképpel rendelkeznek.

Az Európai Unió törésvonalai

Az Európa jövőjéről, pontosabban az Európai Unió berendezkedésének szükséges és eljövendő reformjáról indult eszmecsere-sorozat (Future of Europe) két szempontból is szimptomatikus. Egyfelől, mert a Schuman-nyilatkozat beterjesztésére emlékeztető május 9-i Európa-napon – ami egy nappal követi a II. világháború európai végét jelző dátumot – nyitották meg s nem mondjuk november 9-én, a berlini fal ledöntésének napján, amely az európai egység reménységét hordozta. Másfelől azért, mert meghirdetésével egy időben az európai progresszív erők olyan offenzívába kezdtek, amely önmagában is jól demonstrálja a többnyire közép-európai konzervatív kormányok (élükön Orbán Viktorral) és a leginkább nyugat- és észak-európai (liberális, zöld, szocialista és „jobboldali”) uralkodó elit közötti különbséget, már ami a föderális és tagállami hatáskörök elképzelései között fennáll, például a család alkotmányos meghatározása vagy a szexuális nevelés jogosultsága tekintetében.

Nem kevésbé szimbolikus, hogy az EU jövőjéről szóló vitához Orbán Viktor éppen 2021. június 19-én szólt hozzá, mely napon a megszálló szovjet csapatok Magyarországról való távozásának harmincadik évfordulóját ünnepeltük. Beszédét azzal zárta, hogy a folyamatban lévő brüsszeli birodalomépítéssel kapcsolatban „mi tudjuk, milyen veszély fenyeget, hiszen csak harminc éve élünk szabadon”, majd hozzátette, hogy „mindig is mi voltunk Európa szabadságharcosai. Mi kiharcoltuk a szabadságot, nyugati barátaink pedig megörökölték.” Nagy különbség, amely nyugat felé alázatra, kelet felé pedig felelősségre int.

A bevezetőben jelzett két probléma gyökere közös, és eltérő területi–politikai felfogásokhoz kapcsolódik. Európai nyugati és középső része, nem minden történelmi előzmény nélkül (gyarmatosítás és az abból való kimaradás, birodalomépítés vagy függetlenségi harc, a Vasfüggöny két oldala, az EU alapítói és az „újonnan csatlakozottak”), az 1989 után eltelt két évtized nyugatosító tendenciája után elkezdett távolodni, majd „szétfejlődni” egymástól. A hidegháború után az Európai Unióban megszervezett kontinens az 1992-es maastrichti szerződéstől a nem kevés orientalista attitűddel övezett „keleti bővítés” hullámaiig (2004, 2007, 2013) egyszerre terjedt ki és mélyült el.

Ez utóbbi ellenére, vagy éppen miatta, az EU az elmúlt szűk másfél évtized válságsorozatát nem volt képes kezelni (2008: gazdasági válság, 2015: migrációs krízis, 2016–20: Brexit, 2020–21: koronavírus-járvány). Ennek következtében több probléma nyilvánvalóvá, de élesebbé is vált, melyek mindegyike földrajzi és politikai: Európa északi és déli része eltérő pénzeszközkezelést és költségvetéspolitikát igényel, miközben Európa nyugati és keleti fele között látványos kulturális aszinkronitás állapítható meg, amely a nemzeti identitáshoz, az etnokulturális összetartozástudathoz, a nemi kérdés kezeléséhez és a kereszténység szerepéhez kapcsolódik.

A 2010-es évek óta, nem függetlenül az előbbi események akceleráló hatásától, az uniós tagországok közötti törésvonalak a kontinens északnyugati és középső része közötti feszültségzónában látszanak stabilizálódni. Ezt a folyamatot kíséri az a geopolitikai mozgás, hogy Nagy-Britannia távozott az unióból, a nyugat-balkáni bővítésnek pedig még a legegyértelműbb szakaszát sem sikerült kivitelezni (Szerbia), hogy Délkelet-Európa eurointegrációjáról (Albánia, Észak-Macedónia, Montenegró) már ne is beszéljünk. Eközben a francia–német tengellyel már nemcsak a maga megszokott, látens módján Olaszország dacol, hanem nála sokkal szervezettebben és nyíltabban áll ellen a fiskális, jurisztokratikus és kulturális nyomásgyakorlásnak a Visegrádi Szövetség, amely felé újabban Szlovénia is gravitál. Jól látszik tehát, hogy „Európa földrengéstérképe” (Németh László) éppen napjainkra íródik át.

Európa két fele, helyesebben fogalmazva: az unió nyugati magállamai és az ezredforduló óta csatlakozott közép-európai országok, földrajzi és politikai középpontjukban Magyarországgal, két külön modellt képviselnek. Létezik egyfelől egy fősodratúnak tekinthető nyugati tendencia, amely az elmúlt évtizedekben fokozottan eloldódott a lokális kötöttségektől és ezzel párhuzamosan a demokratikus legitimációt is egyre kevésbé igényli, helyette fluid identitás-csoportokat, nyitott, multikulturális társadalmakat és föderális döntéshozatalt támogat. Ez az Európai Egyesült Államok víziója. Másfelől itt van az 1989-es közép- és kelet-európai rendszerváltoztatásokból meg-, illetve újjászülető országok láncolata, amelyek harminc éve visszanyert szuverenitásuk két évtizeden keresztüli fokozatos feladása és a „nyugati minta” követése után végre saját útra léptek, amely egyszerre jelenti a nemzeti szuverenitás megerősítését és a népszuverenitás minél szélesebb körű érvényre juttatását. Ez a független európai nemzetek szövetségének koncepciója.

A területi elv és a demokrácia elve márpedig szorosan összetartozik, mely kettő a nemzetállami határok között talál egymásra. Amint Frank Füredi írja, „az elképzelés, hogy az állampolgárságot meg kell fosztani területi meghatározottságától, s hogy a nemzeti szuverenitást meg kell gyengíteni, közvetlen veszélyt jelent a demokratikus közéletre” (Célkeresztben a határok. 2021). Ebből is látszik, hogy a két modell eltérő társadalomfilozófián alapuló államrendet jelent, amelyet száz évvel ezelőtt José Ortega y Gasset úgy fogalmazott meg, hogy „lehet valaki nagyon liberális és egyáltalán nem demokrata, valamint nagyon demokrata és egyáltalán nem liberális”. Míg a nyugat-európai fősodor a liberalizmus és a demokrácia 1945 óta tartó összeházasításának végére előbbi özvegységre juttatásával tenne pontot, a közép-európai elképzelés a 19. századi kezdetek óta természetellenesnek mondható frigy felbontását javasolja, mégpedig az időközben a nemzettel szövetségre lépő demokrácia javára.

Reform vagy progresszió?

Az alapításkor meghatározott feladatszabással, az alapszerződések szellemével, de a tagállami alkotmányos szabályozásokkal is szembemenő szuverenitásátadás és központosítás – az a bizonyos „mind szorosabb egység” (even closer union) – nemcsak a területi joghatóságokat oldja fel, de a döntés jogának Brüsszelhez–Strasbourghoz delegálásával a demokratikus elvet is áthágja, amellyel egyaránt okoz működési és legitimációs válságot. Az egyik oldal ezt a folyamatot folytatná, sőt gyorsítaná, azaz a további haladást szorgalmazza, a másik viszont megállítaná, még inkább visszafordítaná, visszatérve a kezdeti elvekhez. (Hogy a ma ismert Európai Unió ’50-es évekbeli „alapító atyái” eredendően milyen mélységű föderatív megoldásban gondolkodtak, esetleg a szuverenitást részesítették előnyben, vita tárgya, de az kétségtelen, hogy a gazdasági unió helyett jóideje politikai-jogi egységesülési folyamat zajlik, amelyre senki sem adott felhatalmazást.)

Politikailag leképezve az előbbi két, ellentétes irányú folyamat úgy néz ki, hogy az ütemes „birodalmi lépegetés” (Szánthó Miklós) a progresszív erők kívánalma, lopakodó jogalkotással és némi „normatív imperializmussal” (Frank Füredi) megtámogatva; a nemzetállami szuverenitás visszaszerzése pedig a nemzeti és demokratikus erők érdekében áll, amelyek a független nemzetek európai sorsközösségében gondolkodnak. A kettő az olaj és a víz mintájára, nem vegyíthető. Vagy-vagy.

Az Európai Unió bajban van – az idézett Orbán-beszédben felsorolt mutatók szerint a GDP, az ipari hozzáadott érték, a globális pénzpiaci részesedés, az innováció és a katonai kiadások tekintetében biztosan, mind világviszonylatban, mind pedig potenciális versenytársaihoz (Kína, USA) hasonlítva. Ebből az következik, nehezen cáfolható szavai szerint, hogy „az unió ott áll, ahol harminc éve állt”, azaz a brüsszeli egységesítés nem erősebbé, teljesítőképesebbé, fejlődőbbé tette az Európai Uniót, hanem éppen ellenkezőleg. Manapság egy diplomáciailag és katonailag gyenge, gazdaságilag stagnáló, a 21. századi technológiai horizontra felemelkedni képtelen, elbizonytalanodott, ugyanakkor hatalmaskodó és kioktató Brüsszeli Birodalmat látunk. Különösképpen kínos ennek nyilvánvalóvá válása akkor, amikor az EU a világ vakcina-nagyhatalmaként viselkedő Kína belügyeibe szól bele, miközben sem az egységes oltóanyagbeszerzést és -elosztást nem sikerült megszerveznie, sem a nemzeti kisebbségek autonómia-törekvésének támogatásában nem jeleskedik.

Az a cél, hogy az EU visszafordulhasson a haladás zsákutcájából és működésmódjában olyan átalakításokat eszközöljön, amellyel a kezdetekhez tér vissza és ezenközben korszerűbbé is válik, valóságos reformfolyamatot igényel, melynek vége az újjászületés, azaz egy európai reneszánsz lehet. Ennek érdekében terjesztette be a magyar miniszterelnök hét tézisét.

Ezek a következők:

1. a nemzeti alapon álló demokraták kerültek szembe az antidemokratikus birodalomépítőkkel;
2. előbbiek megvédeni és erősíteni, utóbbiak felülírni szándékozzák a hagyományos közösségeket (család, nép, nemzet, régió), mivel az integrációt öncélnak és nem eszköznek tekintik;
3. a központosított, felhatalmazás nélküli brüsszeli döntéshozatalt tetézik azzal, hogy legitimációt nem élvező és elszámoltathatatlan aktorok segítségével (amerikai befolyásolás, multinacionális nagyvállalati érdekek, Soros NGO-k) készíttetik elő;
4. miközben tagállamaival harcol, a birodalmi központ képtelen gazdasági sikereket felmutatni;
5. a 2020-as évek a nagy kihívások korszaka lesz, népvándorlásokkal és világjárványokkal, így az uniónak nem a központosításra, hanem tagállamai hatékony védelmére kellene összpontosítania, melynek része kell, hogy legyen a demokrácia helyreállítása, a nemzeti identitás védelme és a belső alkotmányos rend megóvása, akár egy efölött őrködő új testület segítségével, amelybe a tagokat az egyes országok alkotmánybíróságai delegálnák;
6. az Európai Parlament reformra szorul, soraiba a már megválasztott nemzeti parlamenteknek kellene tagokat küldeniük; végül
7. bővíteni kell az uniót, legelőször is Szerbia felvételével.

Európai rendszerváltás

Miután „Európa az egyetlen kontinens, amelyet eszmék tartanak össze” (Ortega y Gasset), ezért nem meglepő, ha folytonos eszmecserék, sőt viták, olykor pedig kultúrharcok kísérik aktuális átalakulási folyamatait. Ám ógörög, római és zsidó–keresztény öröksége többvariációs lehetőséget biztosít arra, hogy saját hagyományaiból újuljon meg és reneszánszai, (ellen)reformációi, időnkénti felvilágosodásai utáni vonásai is saját arcára hasonlítsanak. Nem véletlen, ha a mégoly nagy kulturális átalakulásokkal járó változások – szándékuk szerint legalábbis – mindig visszatérések voltak, amelyet nevükben is viseltek: reneszánsz (rinascimento = újjászületés), reformáció (reformatio = megújulás), forradalom (revolutio = fordulat). Európa jövője a múltjában van, ahogy mindig, úgy ma is.

Az elmúlt évtizedekben az – önmagát egyébként minden jogalap nélkül Európa egészével azonosító – Európai Unió olyan birodalmi útra tért, amely eddig az őt szorongató, perifériáján felemelkedő „téridegen hatalmak” (Carl Schmitt) részéről volt ismeretes: tagállamok egyesítése (USA) és központosított döntéshozatal (Szovjetunió). A 21. század első két évtizedének végén, ebben a „világrend nélkülivé vált világban” (Schmidt Mária), fokozottan szükséges az európai országok jelentős többségét tömörítő Európai Unió szerkezeti reformja és kulturális reneszánsza. Ebben segíthet annak felismerése, hogy a nemzeti erők a demokraták, a nemzetközi erők pedig az antidemokratikusak. Aki nemzeti, az következésképpen demokrata is, és fordítva.

Az írás eredetileg angol nyelven, a Hungarian Conservative 2021/3. számában jelent meg, a 92–95. oldalakon. Ez a bővített és szerkesztett változata.