Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Ez a harc már a végső?

Tisztelt Főigazgató Asszony! Tisztelt Házelnök Asszony! Miniszter Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Valóban előre elnézést kell kérnem, mert nem a most majd általam elmondottak következményei miatt és elől menekülök el, hanem a parlamentben a kormánynak az európai uniós csúcstalálkozóra mandátumot adó országgyűlési határozat vitája kezdődik meg, és miután a Házelnök Úr tartja az expozét, ezért egyrészt illik, hogy a kormányképviselet is biztosított legyen, másfelől pedig ez azt is mutatja, hogy a most elhangzó előadásom az erősség szempontjából a mai napon elhangzó beszédek közül legfeljebb csak ezüstérmes lehet. De az, hogy az ember egy versenyben biztosan veszíteni fog, nem ok arra, hogy ne szálljon be a versenybe. Ezért ennek előrebocsátásával szeretném az „Ez a harc már a végső?” – kérdőjellel a végén – című vitaindítót megtartani.

Douglas Murray brit konzervatív író néhány héttel ezelőtti írásában arról értekezett, hogy a csatorna túloldalán ő és mások évek óta figyelmeztetnek arra, hogy a hosszú évtizedekkel ezelőtt indult kultúrharcban a nyugati konzervatívok egyértelműen vesztésre állnak. Murray-ék hiába figyelmeztettek, hogy az egyetemeken fokozatosan megjelenő liberális véleményterror előbb-utóbb a campusok falain kívül is megjelenik majd és szép lassan a mindennapok részévé válik. Hiába figyelmeztettek, hogy a ’68-as nemzedék nem véletlenül leselkedik az oktatás és a nevelés átalakítására, nem véletlenül érez hajlamot a nyelv átírására és nem véletlenül tekint az iskolákra – különösen az egyetemekre – egyfajta kísérleti laboratóriumként, ahol a társadalmi – az általuk vélelmezett társadalmi – igazságtalanságok kiirtását tűzték ki célul. Nem véletlen az sem, hogy a globalista liberális ideológia terjesztésével, a nemzeti identitás lebontásával kezdték, és egy olyan kultúripar kiépítésével folytatták, amelyben a legfontosabb pontokon jelentős részesedésük van. Ők uralják a könyvkiadók, a mozgóképkultúra, a reklámipar legnagyobb területét. Ezek mind azok a területek, amelyek a mindennapi gondolkodást befolyásolni képesek, és hosszú ideje az önmagukat progresszívnek nevező erők szabják meg, hogy mi az, ami elfogadható, és mi az, ami nem.

Georges Pompidou későbbi francia elnök még miniszterelnökként mondta 1968-ban, hogy semmi nem maradhat úgy, mint régen. És valóban, ’68 után minden megváltozott. A ’68-as generáció úgy érezte: ők az erkölcs és a norma, és ehhez kell igazodnia mindenkinek. Ez az érzés pedig azóta sem változott meg, azzal egészült ki, hogy aki mást gondol, azt rögtön meg is bélyegzik. Ez már nem csupán azokat lehetetleníti el, akik felszólalnak a közéletben, a kultúrában a liberális túlhatalom ellen, hanem azokat is lassan, akik hallgatni merészelnek. Már a hallgatás is belegyezéssé vált a közéletben.

A legfrissebb megjelenése ennek az elmebajnak a BLM nevű mozgalom, amely nemcsak az államhatalom létét kérdőjelezi meg, hanem olyannyira rasszista, hogy azokat is megbélyegzi, akik azt mondják, hogy minden élet számít és nem a BLM jelmondata jegyében gondolkodnak a világról. Az ő szemükben nem elegendő gyűlölni a rasszizmust, azt is el kell ismerni, hogy ha az ember történetesen fehér bőrűnek születik, akkor bűnrészes mindabban, ami a történelem során valaha történt. Félreértés ne essék, minden jóérzésű ember felháborodik a rendőri brutalitáson. Erre nincs mentség – mi tudjuk a legjobban –, hiszen 2006-ban a baloldali kormányzás alatt mi tapasztaltuk meg, hogy milyen az, amikor a gyülekezés alkotmányos alapjogát rendőri terrorral próbálja tönkretenni és megakadályozni a hatalom. Ez azonban nem lehet indok arra, hogy eltöröljük a múltat és újraszabjuk a jelent. Jól emlékszünk még az Internacionálé szövegére. Ne legyenek kétségeink: a célok nem változtak azóta sem. Ami nyugaton ma a szellemi térben manifesztálódik, azt korábban csupán lázálmokban lehetett előre jelezni. A többség ennek köszönhetően válhat másodrendű állampolgárrá saját hazájában.

Ez az, amire Douglas Murray-ék hosszú ideje figyelmeztetnek és amit sokan nem vettek komolyan, de az látszik, hogy ez kapitális hiba volt. Ennek következményeit ma a nyugati jóléti államok kulturális és politikai élete nap mint nap, minden jelében felmutatja. Ezért fontos az, hogy legyenek meg nem csupán körei a szabadságnak, hanem terei is. És Közép-Európa ma tere a szabadságnak, hiszen nekünk fáj az, hogy ez az a Nyugat és az az Európa, ahova korábban mi vágytunk és ami reményt adott és hitet adott a kommunista diktatúra időszakában.

„A liberális szellem, mely eredetileg a legjobbat akarta, a posztmodern elvtelenségével az értelmiséget a nihilizmusba, a tömeget tanácstalanságba vezette” – írta a Nobel-, és Kossuth-díjas magyar író, Kertész Imre, és ha belegondolunk mindabba, amit ma látunk, akkor igazat kell adjunk neki.

kép

Néhány hét alatt azt láttuk, hogy az Egyesült Államokban egy mozgalom először békés – de csak nagyon rövid ideig békés – tüntetései erőszakba torkolltak, elkezdődtek a szobordöntögetések, fosztogatások, gyújtogatások, eluralkodott a káosz és mindezt az egyenlőségre és a rasszizmus elleni küzdelemre hivatkozva tehették meg. Az abszurditás csúcsa, hogy éppen annak a George Washingtonnak a szobrát döntötték le és gyújtották fel a tüntetők, majd írták rá, hogy „gyarmatosító”, aki maga is Virginia államban született és harmadik generációs amerikai volt. Ő az, aki nem mellesleg kivívta az Egyesült Államok függetlenségét. Képzeljük el, hogy – modern párhuzammal élve – mi történne akkor, hogyha egy harmadik generációs, Európában született bevándorló szobrára valaki azt írná: gyarmatosító.

Mindebből jól látszik, hogy már nem az igazság, nem a logika, nem a jogegyenlőség követelése a fő cél. Egy jól szervezett, tudatosan szított manipulációnak vagyunk a tanúi, amely a rendbontást és a békétlenséget választotta eszközül, de amelynek célja a nemzeti történelem megkérdőjelezése, elvesztése, napi politikai mércével való mérése évszázadokkal ezelőtti koroknak, a nemzeti identitás, a közös történelem, a hagyományok és az erkölcsök teljes megsemmisítése. Ebben a szép, új világban már sem államra, sem államhatalomra, így rendőrségre sem lenne szükség. Ha túllépünk ’68 lélekölő árnyékán, akkor azt látjuk, hogy egy mozgalmi jelleggel, szakszerűen felépített tömegtüntetésről van szó. Már az Occupy Wall Street nevű tüntetéssorozat 2011-ben megmutatta ennek gyökereit az Egyesült Államokban.

A rendőri túlkapások miatt szerveződő mozgalmaknak természetesen van erkölcsi alapja, de azt látjuk, hogy éppen az Egyesült Államokban ezek majdnem mindig erőszakba torkolltak: 2014-ben Missouriban eredményezett ez rendkívüli helyzetet, ugyanebben az évben Ohióban, ’15-ben Dél-Karolinában, ’16-ban Louisianában és Minnesotában, ’18-ban pedig Kaliforniában. Ezek az egyes államokban megjelenő akciók voltak előzményei annak a folyamatnak, amely ma a BLM-mozgalomban megnyilvánul.

Azt is látjuk, hogy a radikális tüntetők mellett a baloldali média is azonnal megjelenik, amely határozottan és következetesen sulykolja azt az üzenetet, miszerint a rendőrség és az államhatalom egy olyan intézmény, amely eredendően rasszista, ezért reformra szorul. Az amerikai társadalom így válhat a baloldal áldozatává. És bár 2016-ban az elnökválasztáson többségben voltak azok az államok, amelyek a szinte egypárti média nyomása ellenére Donald Trump személyében mégiscsak találtak kapaszkodót a megmaradásra, nagy kérdés, hogy a koronavírus-válság okozta gazdasági nehézségek közepette ez az idei évben is így lesz-e. A helyzet nem rózsás, de vannak nálam optimistábbak is.

A helyzet nem csupán a tengerentúlon ennyire zivataros. Itt, Európában is láthatunk esőfelhőket, Nyugat-Európában ugyanis hasonló eszközökkel és hasonló módszerekkel sikerült a társadalmakat az elmúlt években átalakítani. Progresszívnek, zöldnek és újbaloldalinak lenni ma a nyugat-európai médiában kizárólagos divat. A nemzeti identitást itt is a könnyen elillanó jólétre és tetszés szerint alakítható egyéb identitásokra cserélték. Nem véletlen, hogy a kontinensre az elmúlt évtizedekben folyamatosan beáramló illegális migrációban is meglátták a politikai, kulturális és üzleti lehetőséget. A nyugat-európai társadalmak úgy döntöttek, hogy nem kulturális, hanem gazdasági kérdésként tekintenek a bevándorlásra és ennek biztonsági, identitásbeli aspektusai egyáltalán nem érdekelte a nyugat-európai politikai elitet, akit pedig érdekelt volna, az kellő teret a nyilvánosság előtt nem kaphatott. Ma sok nyugati államban a bevándorlók anélkül élnek Európa szívében, hogy beilleszkednének, ráadásul nem integrációs, hanem dezintegrációs folyamatot láthatunk: az első generáció még igyekszik alkalmazkodni a többségi társadalomhoz, de a második és harmadik generáció sokkal inkább megőrzi saját eredeti gyökereit és kultúráját, és nem kíván a többségi társadalom részesévé válni.

Azok a politikusok és magukat civilnek nevező politikai aktivisták, akik a beáramló milliókat azzal a tévhittel kecsegtetik, hogy Európában ugyanabban a jólétben és ugyanolyan minőségű életet élhetnek majd, mint a kontinensen született embertársaik, eleve nem számolnak azzal, hogy milyen károkat okoznak, vagy ami még rosszabb – sokak esetében ez sem zárható ki –, hogy pontosan tudják, hogy a nemzeti identitás szétrombolásának az eszköze lehet, de integrációt nem eredményez.

2015-ben láthattuk, hogy a nyugat-európai elit a saját, önnön lelkiismeret-furdalását úgy próbálta mérsékelni, hogy „Willkommenskultur”-t hirdetett, de miután látható volt, hogy a társadalmak ilyen mértékben, ilyen gyorsasággal ezt a nyomást már nem bírják el – a szociális hálót túlterheli mindaz, ami történik, a többségi társadalom elégedetlenségét is kiváltja –, ezért az ötlet az volt, hogy jó lenne ezt a közép-európaiakra hárítani. És a „kicsikre” hárítani a felelősséget már csak azért is divatos, mert Közép-Európában még a társadalom többsége úgy gondolja, hogy saját maga kell, hogy arról döntsön, hogy kivel kíván együtt élni, és saját kulturális identitását meg kívánja őrizni, márcsak történelmi okokból is. 30 éve immáron, hogy szabadságban, demokráciában, jogállamban élhetünk, nem pedig egy kommunista diktatúra szorításában. A nemzeti önazonosságtudat jelentősége ebben a régióban összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint Nyugat-Európa a második világháború után már szabadságban felnőtt államaiban.

Éppen ez az, ami ma Európán belül a legfőbb határvonalat jelenti. Mi pontosan tudjuk, hogy mit veszíthetünk: biztonságos, szabad és békés életet. Nekünk a jogállam nem üres politikai kategória, mellyel büntetni próbáljuk azokat, akik velünk nem értenek egyet, hanem valós jogi garanciákat megtestesítő fogalom. Aki saját bőrén tapasztalta meg a szovjet cenzúra mibenlétét, az tudja, hogy mit jelent politikailag korrektnek lenni. A kettő ugyan módszereiben különbözik egymástól, de mégis azt kell mondjam, hogy a főüzenetét tekintve ugyanaz. A kommunizmus alatt leírt szavak, kimondott igazságok nemritkán halálos következményekkel jártak. Manapság ennél finomabbak az eszközök, a helyzet nem ennyire tragikus, de abban biztosak lehetünk, hogy ha a fejlettnek nevezett és sokat vágyott nyugati világban bárki hangot ad saját, a mainstreamtől eltérő, a liberális mantrával ellentétes véleményének, akkor addig zaklatják, amíg közéleti tevékenységével fel nem hagy. Kétségkívül tehát a végső következmény nem ugyanaz, az életben maradás lehetősége az ma adott.

kép

Az sem véletlen, hogy a közvélemény-kutatások egyre pontatlanabbak, különösen azoknál a politikusoknál, akik Nyugat-Európában, és azoknál a politikai erőknél, amelyek Nyugat-Európában nem egyeznek a mainstream liberális gondolkodással, látjuk azt, hogy többszázalékos, sokszor a győzelemre kiható tévedések vannak, hiszen sokan már nem merik megmondani a közvélemény-kutatóknak a saját politikai preferenciájukat. A demokráciát dicséri, hogy a választófülkék magányában az emberek mégiscsak őszintén nyilváníthatnak véleményt. A 2016-os elnökválasztáson elkövetett súlyos közvélemény-kutatói tévedés, ami 8-10 százalékos különbséget mutatott a később vesztes elnökjelöltnek, az ebből adódóan nem is tévedés volt, hanem a társadalom egyes tagjainak önvédelme azzal a helyzettel szemben, amikor már a saját véleményük elmondásától is tartanak.

Aligha gondoltuk volna, hogy ez az időszak elkövetkezik. De sokan fejezték ki aggodalmukat Európáért, például Kohl kancellár utolsó esszékötetében azt írja, idézem: „Elfelejtettük volna, hogy Európa nyugati felében jó hetven éve békében és szabadságban élünk, demokráciával, emberi jogokkal, jogállamisággal, nagyobbrészt jelentős jólétben és szociális stabilitásban? Vajon már megfeledkeztünk arról, hogyan nézett ki a világ 1945-ben és hogy milyen sok jóban és mennyi boldogságban volt részünk Németországban és Európában? Elfelejtettük, hogy a béke és a szabadság – ez a történelem legfontosabb tanulsága – nem magától értetődő dolgok.” Úgy néz ki, hogy valóban, ezt sokan elfelejtették.

Marad számunkra a vigasz, hogy manapság igazi lázadás az, hogyha valaki konzervatív. Igazi lázadás, hiszen a normalitás lázadása és a konzervativizmus manapság kéz a kézben jár. Akik a hagyományos társadalmi modellekre, a család fontosságára hivatkoznak, azok ugyan a divatos eszmeáramlatokkal nehezen egyeztethetőek össze, de sokszor – főleg Közép-Európában – még társadalmi többségre tehetnek szert. Ha a lengyel elnökválasztás eredményét ennek fényében vizsgáljuk, akkor azt mondhatjuk, hogy szűk többsége még akár közvetlen összeütközés esetén is lehet a konzervatívoknak.

Úgy tűnik, hogy Magyarország és Közép-Európa ma sokkal inkább védett ezektől az ideológiai konfliktusoktól, mint Nyugat-Európa. De ne legyünk idealisták, hogyha nem szervezzük meg magunkat, hogyha nincsenek konzervatív közösségek, hogyha nincsenek élő konzervatív körök, akkor Magyarország is nyugat-európai útra térhet. És míg sok szempontból ez kívánatos – lássuk be a gazdasági erő, fejlettség, munkaszervezés olyan területek, ahol még tanulhatunk is – társadalmilag azonban semmi nem kell, hogy távolabb álljon a mai magyar konzervatív politikai gondolkodástól, mint a nyugat-európai konzervatív pártok története. Azt látjuk, hogy ez a küzdelem Európán belül zajlik. Az Európai Unió egységét akkor tudjuk megőrizni, hogyha ezekre a különbségekre mindenki tekintettel van, hogyha a társadalmi mérnökösködés Nyugat-Európában nem terjed ki a közép-európai régióra. Abban bízhatunk tehát, hogy az olyan összejövetelek, mint amilyen a mai konferencia is, hozzájárulnak ahhoz, hogy világosan meg tudjuk határozni: milyen szellemi és politikai küzdelmek vannak ma a világban, milyen céljaink lehetnek, és utána ehhez a célhoz – ahogy demokráciában szokás – többséget is tudjunk szerezni. Ehhez pedig elengedhetetlen az, hogy legyen értelmiség, amely érti ezeket a folyamatokat, amely megvitatja azt, hogy az országnak mi szolgálja javát, és utána ezt bármilyen erővel szemben hajlandó képviselni.

Ehhez kívánok jó munkát a mai konferencián.

Köszönöm szépen a figyelmet!