Három olyan iparág van, amelynek fejlődését az első világháború drasztikusan felgyorsította. A vegyipar, általa pedig a mezőgazdaság és a műanyaggyártás, az orvostudomány, valamint az álló- és mozgóképrögzítés – vagyis a fényképezés és a filmfelvevés – drámai méretekben fejlődött 1914 és 1918 között. A hozzájuk kapcsolódó emberi ismeretterületek a háború négy éve alatt többet fejlődtek és változtak, mint a megelőző ötven év során.
A harci gáz és a robbanóanyagok előállítása rohamos fejlődést hozott a kémia alkalmazásában. A háború végeztével a hadianyagokat gyártó üzemek átálltak a műtrágya-gyártásra, amelyet 1918 után „vetettek be” először a földeken. A különböző, drága alapanyagok (mint a vas és a réz) kiváltására a hadigazdaság kifejlesztette a pótanyagokat, amelyek később a mindennapi élet részévé váltak. Mint például az alumínium, a szintetikus gumi és a műanyag. Az élelmiszeripar a háború után állandósította a pótanyagként használt vajat helyettesítő margarint.
Az első világháborúban soha nem látott méretű tömegek kerültek ki a frontra. Az orvostudomány soha előtte ekkora mennyiségű és súlyosságú sérüléssel nem találkozott. Az Osztrák–Magyar Monarchia 9 millió mozgósítottjából például közel két millióan sebesültek meg és 1,2 millióan estek el. Ezen belül a történelmi Magyarország területéről behívott 3,4 millió katona közül több mint 740 ezer sebesült meg és 661 ezer halt hősi halált. 1914 és 1918 között 4-4 millió francia és német, 3 és fél millió orosz, két millió brit és egymillió olasz katona szorult ápolásra (összesen annyian, mint amennyi Magyarország mai lakossága).
A fronton egy-egy roham idején a súlyos sérüléseket kezelhetőségük fokának megfelelően azonnal el kellett látni, majd a hátsó vonalakra szállítani a sebesülteket, akiket onnan a hátország hadi- és szükségkórházaiba vittek tovább. Jellemző, hogy a fronton elesettek 80 százaléka géppuskatűzben halt meg, az összes hősi halált halt kétharmada pedig tüzérségi lövedéktől vesztette életét. Mindehhez jött még a háború vívmányaként a harci gáztól szerzett sérülések és a hagyományosnak mondható hidegfegyverek (főleg bajonett, szurony, rohamkés, gyalogsági ásó) által okozott szúrt sebek tömege.
A háború nem várt egészségügyi „mellékhatásai” között említhetjük a számos járványos megbetegedés (malária, vérhas, spanyolnátha) és a lövészárokharc okozta betegségek (lövészárokláb, fagyás, üszkösödés) sorát, valamint a háborús sokkhatás okozta poszttraumatikus stresszt, amelyet 1915-ben ismertek fel. Összességében a háborúnak köszönhető a vérátömlesztés és a vérbank, a mozgó röntgenállomás, a plasztikai sebészet és a pszichiátria feltalálása.
A képrögzítés a XIX. század közepének nagy találmánya és egyben kulturális sokkja volt, Baudelaire szerint például a fotografálás a festészet létjogosultságát is megkérdőjelezi. A fényképezés a század második felében a nehézkes dagerrotípiától eljutott a fotózás mindennapi alkalmazásáig. A korszak háborúi sem voltak ismeretlenek a kamera számára: a század közepén zajló krími háborúba például Roger Fenton angol fényképész 36 ládányi felszereléssel érkezett. A vele tartó olasz Felice Beato ezt követően lefotózta az indiai szipoj-lázadás leverését, kameráival ott volt a második opiumháborúban és a brit gyarmatosítók szudáni hadműveleteinél is. Ő már nem a háború epikus pillanatait, hanem a rombolást örökítette meg.
Az 1860-as évek első felében zajló amerikai polgárháborúban már profi képek készültek, gyakran a harctéren elesettekről is. Lincoln elnök a róla több portrét készítő Mathew Brady-nek engedélyezte, hogy az Észak–Dél háborúját eldöntő gettysburgi csatateret lefényképezze annak végeztével. A fotó egyet jelentett a csatamezőn legyőzött Konföderáció vereségével.
Míg Napóleon korában hivatásos festőművészek álltak a síkságokon megvívott csaták fölé magasodó dombokon, addig az I. világháborúban engedéllyel ellátott hadi fényképészek járták a lövészárkokat. Csak a Német Császárság négyszáz katonai fényképészt alkalmazott. Előbb a civileket tájékoztató hírszolgálat és a hazafias lelkesedést fenntartani hivatott képeslapok, majd a katonai felderítés profitált sokat a harctéri fotózásból. (Az első női hadifényképész a brit Christina Broom volt.)
A Vasárnapi Újság című népszerű, nagy példányszámú, sok fotót közlő lap szintén nagy lehetőséget látott a háborúban. 1914 második felében a lap által közölt fényképek közel 80%-a háborús témájú volt. A Vasárnapi Újság két fényképésze hadifotós- és sajtóigazolványt kapott a hadseregtől, és képeiket – a katonai cenzúra engedélyezése után – közölte a lap. Jelfy Gyula és Balogh Rudolf nemcsak a korra jellemző beállított zsánerfotókat készített, hanem harc közben is fotóztak. Utóbbi a katonákat követte a fronton, majd a hadműveleti területen 18 napra eltűnt. Ketten fotózták a lap által 1915-ben közölt képek felét. Jelfy naponta átlag kevesebb mint három és fél, Balogh több mint négy és fél fotót készített (ma egy koncerten vagy étteremben készítünk ennyit), és több ezer nitrát- és üveglap (vagyis a fotók negatívjai) maradt utánuk.
A fényképezés a lövészárok-hadviselés kezdetekor a felderítés ígéretes eszközévé vált. Már az ötven évvel korábban vívott amerikai polgárháborúban is átrepültek egymás vonalai fölé léggömbbel a katonai felderítők, de fényképet még nem készítettek az ellenség állásairól. A repülőgépet az 1911–12-es, Líbiában vívott olasz–török háborúban használták először földi célpontok támadására. E két gyakorlat – vagyis a repülés és a fotózás – az első világháborúban kapcsolódott össze. A nagy távolságból, levegőből készített éles fényképek segítettek pontosan bemérni az ellenséges állások helyét, majd ez alapján vezényeltek tüzérségi tüzet. Első ízben 1915-ben, a nyugati fronton, a brit hadsereg tervezett meg szárazföldi támadást légifelvételek alapján. (Az összefüggéseket kimerítően tárgyalja Paul Virilio a Háború és mozi – Az észlelés logisztikája c. 1989-es művében.)
1918 őszén adta hírül az újság, hogy a korábbinál gyorsabban és magasabban repülő gépekre (ez akkoriban 120 km/óra és ezer méter volt) sorozat-fényképezőgépet szerelnek majd. Méghozzá úgy, hogy „egészen olyan szerkezetet alkalmazunk a gépre, mint amilyen a fegyvereken van. Revolvernyél, kakas és ravasz. […] az ilyen revolver-fényképezőgép egyszersmind ismétlődő fényképezőgép [lesz].” A cikk szerzője azonban hozzátette: „A tökéletesített fényképezőgép a repülőgépen még nagyon sok hasznot nyújthat a tudománynak. A tudományra azonban a repülőgép s a fényképezés [esetében] majd csak a háború után gondolnak.”
A civil tájékoztatásra és katonai használatra egyaránt alkalmas fotózás tömegessé válása gyorsan magával hozta a technológiai fejlődést, amelynek révén a fényképezőgépek kisebbek, gyorsabbak és pontosabbak lettek, kezelésük pedig egyszerűsödött. Nem volt szükség többé a hosszú percekig tartó exponálás miatti merev és mozdulatlan beállásra, a képeket pedig egyszerűbben és hamarabb elő lehetett hívni. Főleg, miután a lemezre készített negatívokat felváltotta a 35 mm-es film. A Lumiére-fivérek feltalálták a színes diapozitívat, vagyis az autokróm fényképet, amely három színszűrőt használt. Az első világháborúról összesen 3200 színes fotó maradt fenn (ma egy esküvőről készül ennyi). De ekkor jelent meg a mai háromdimenziós képnek megfelelő térhatású fotó is, amelyet sztereográfiának hívtak.
A gyorskioldó és a kisebb méret megjelenésével létrejött az automatikus fényképkészítés. A német Julius Neubronner már a háború előtt kísérletezett önműködő kamerával, méghozzá galambokra szerelve! A szárnyasokra hámot rakott, amely hasukon rögzítette a mai szemmel nézve is apró fényképezőgépet. A speciális kioldószerkezet, amerre a madár járt, vaktában rögzített 12 képet. Az 1908-ban szabadalmaztatott találmányra végül a világháború teremtette meg az igényt: a lövészárkok közötti üzenetközvető postagalambnak használt madarakra ekkor azért szereltek fényképezőket, hogy az ellenfél állásait fel tudják deríteni.
A fényképezés persze nem csak a hadsereg taktikai lépéseire, hanem a civil lakosság életére is hatással volt. A hivatásos fotográfusok mellett az amatőrök is egyre több felvételt készítettek, amelyet a lapok igyekeztek kihasználni. Így tett az Érdekes Újság is, amely a háború előtt szövegekhez mellékelte a képet, majd a háború alatt már a fotókhoz közölt kisebb írásokat. A lap fotópályázatra szólító felhívása szerint „képeknek adtuk át a szót, hogy ők beszéljenek.” Az 1914 augusztusában meghirdetett pályázatra 1600 kép érkezett be, amelyet három albumba rendezve értékesítettek. Bálint Aladár a Nyugatban így méltatta az eredményt: „a harctéri fotográfia versenyen felül uralkodik. […] többet mondanak, közelebb hoznak bennünket a nagy dráma színteréhez, mint a nyomtatott írás, vers, riport […] a háború levegője csap ki belőlük és ez […] mindnyájunkat érdeklő véresen izgalmas valami.”
Ma is ismert jelenség, hogy képtúladagolást kapunk, elvesztjük érdeklődésünket a fotók iránt. Az ismert beállítások, a gyakori képkivágások, az átszínezett fotók és a számos platform, amelyen ezeket megosztjuk (Facebook, Instagram, Tumblr, twitter), egy idő után érdektelenné tesz minket. Ez a folyamat a társadalmat érő első kép-sokk idején is ismert volt. Az újságok, képes magazinok és hetilapok – amelyek a mozi és a televízió megjelenése előtti fő hírközlők voltak – 1914 nyarától elárasztották az olvasókat a háború képeivel. Az első másfél évet jellemző képéhséget egy idő után – összefüggésben az elhúzódó háború szenvedéseivel – felváltotta az érdeklődés megtorpanása, 1917-től pedig a közöny és a fásultság. Mindez azért volt különösen fájdalmas, mert a tömegével közölt harctéri felvételek, amelyek lerombolt városokat, felégetett falvakat, elpusztult állatokat és elesett vagy súlyosan sebesült katonákat ábrázoltak, ilyen módon felületessé, érdektelenné tették a társadalmat a háború borzalmai iránt (amint ezt Susan Sontag A szenvedés képei c. 2003-ban írott könyvében is mondja).
A fényképek és a fényképezés elterjedése magával hozta az eszköz és a gyakorlat popularizálódását. A fénykép a XX. században – akárcsak a film – a mindennapi élet része lett. A fényképezőgép megjelent a családokban, a társadalom hozzászokott az események, utazások, tragédiák fotózáshoz. Elterjedt a gyakorlat, hogy az a hiteles, bizonyított és megtörtént esemény, amiről fénykép készül; majd teret hódított ennek az ellenkezője is, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy valódi fotót készíteni nem nehezebb, mint hamisítani (montírozni, manipulálni). Kezdetben úgy gondolták, hogy a fénykép lenyomata a valóságnak, dokumentálja azt, ami már megtörtént, jó ideje viszont az is megkérdőjeleződni látszik, hogy van-e „valódi” fénykép, hiszen valaminek a lefényképezése beavatkozást jelent.
Elhangzott a Háború alulnézetben c. időszaki kiállítás megnyitóján. Hermann Ottó Múzeum, Miskolc, 2015. június 20.