1956 utolsó negyedévében a forradalom és szabadságharc kirobbanása és vérbe fojtása hatására elmaradó új bemutatók miatt mindössze 12 új mozifilmet tűztek műsorra a magyarországi filmszínházak, ami komoly visszaesést jelentett az átlagosan jellemző évi 29 bemutatóhoz képest. A filmbemutatók száma kevesebb volt ugyan, azonban a forradalom évének filmes arányai nem különböztek érdemben az előző évektől: a filmek kb. 31-32 százaléka készült Nyugaton, a többi keleti alkotás volt.
A magyar filmek száma a korábbiakhoz képest visszaesett, ebben az évben mindössze kilenc magyar filmbemutatóra került sor, a szocialista táborban készült filmek száma viszont nőtt. Az év szenzációja Fábri Zoltán filmje, a Körhinta volt. A Cannes-i Filmfesztiválon is indult, és bár díjat nem kapott, kivívta a nemzetközi filmszakma elismerését annak ellenére, hogy a termelőszövetkezeti boldogulás nagy kérdése adta a szerelmi dráma keretét.
Az Ünnepi vacsora című film aktuális társadalmi kérdéseket boncolgat: egy Kossuth-díjas mérnök és felesége családja közt törnek felszínre a polgárság és a munkásosztály 1945 után is továbbvitt ellentétei.
Az 1945-ös események tizedik évfordulójára készült Az élet hídja is felszabadulási témájú film.
A mélyebb, drámai filmek közé tartozott a Darvas József 1942-es drámája alapján készült Szakadék című film, amely az 1945 előtti magyar falu belső társadalmi ellentéteit dolgozza fel, szintén szerelmi történet köré építve. Ez az alkotás a másik nagy nemzetközi filmfesztiválon, Karlovy Varyban képviselte Magyarországot. Nemcsak ennyire fajsúlyos filmeket készítettek, hanem akadtak könnyedebb műfajúak is, például a Kati és a vadmacska, ami lényegében egy természetfilm. Témája, hogyan talál vissza a zempléni vadonba egy házimacskák közt nevelkedő vadmacska. A Karinthy Frigyes klasszikusából készült Tanár úr kérem… című filmet Mamcserov Frigyes rendezésében mutatták be a mozik. A 30-as évek magyar filmjeinek hangulata köszön vissza a Gábor diák című romantikus operamesében és a Dollárpapa című szerelmi vígjátékban is. Ez utóbbi vonalat képviselte a Hyppolit a lakáj felújításának november közepi bemutatója, de már a forradalom leverése után.
1956-ban is a szovjet film volt a leggyakoribb a mozik műsorán. A szovjet filmipar termékeinek több mint a fele jutott el a magyar nézőkhöz, ez évi kb. 25-26 filmet jelentett, míg francia vagy olasz filmből csak minden 13.-15. A szovjet blokk filmjeit pedig jellemzően nem a habkönnyű, kacagtató vígjátékok vagy a fordulatokban gazdag, izgalmas krimik képviselték. Ezért a korabeli mozikínálat összeállítása nemcsak a magyarok körében növekvő szovjetellenesség miatt jelentett kihívást, hanem azért is, mert a közönség a mozikban elsősorban szórakozni szeretett volna. Az '50-es évek közepének műsorpolitikája belenyugodott ebbe és igyekezett figyelembe venni a nézők igényét. A vígjátékok, ifjúsági filmek kérdései évtizedes vitatémát jelentettek, megjelentek az első szocialista bűnügyi filmek és a revük, de a kalandot, az izgalmat, a romantikát, a nevetést és zenét 1953 és 1956 között elsősorban Franciaországból, Olaszországból, Ausztriából és az NSZK-ból importálták.
A 26 szovjet film között szerepelt a korábbi éveket idéző nagy életrajzi film, a Lomonoszov, de megtaláljuk a társadalmi drámákat és a klasszikusok megfilmesítéseit is. Utóbbiak közül kiemelkedő alkotás volt a Borisz Godunov című operafilm, illetve Szergej Jurevics rendezésében az Othello, amely Cannes-ban elhozta a legjobb rendezés díját.
A keleti blokk 30 bemutatott filmje közül 9 csehszlovák és 7 keletnémet alkotás szerepelt a magyar mozikban, míg a harmadik legnagyobb kontingens Jugoszláviából érkezett. A sztálini években a jugoszláv film legalább annyira kiszorult a magyar mozikból, mint Hollywood, hosszú szünet után először 1955-ben láthattak jugoszláv filmeket a magyar nézők. Ezt követően 1956-ban egyből hatot tűztek műsorra. Az 1950-es évek közepén felívelő lengyel film kevésbé jutott el Magyarországra, bár ennek eleinte nem volt politikai háttere, majd csak a magyar forradalom leverése után, a román filmek közül pedig mindössze egyet szerzett be az 1956-ban megalakuló Hungarofilm. A filmiparban megváltozott hozzáállást jelezte az is, hogy a magyar filmszervek már korántsem gondolták, hogy bármely szovjet vagy szocialista film a magyar közönség elé vihető. A MOKÉP például 1956 júniusában 8 filmről jelentette ki, hogy azokat nem érdemes vetíteni, vagy legfeljebb csak egy részüket és kizárólag matinéműsorként.
A nyugati filmek között továbbra is a két legrégibb és leghíresebb filmkultúrájú ország alkotásai vezettek, 10 olasz és 10 francia filmet mutattak be, a harmadik helyen pedig az NSZK 3 filmje állt. Az 1950-es évek második feléig csak csekély számban kerültek angol filmek a magyar közönség elé, 1953 és 1956 között évi kettő-három. Az év legnagyobb filmsikere a Stendhal regényéből készült kétrészes francia Vörös és fekete volt. A nagy szenzációk közé tartozott az Ali baba táncos, szórakoztató feldolgozása és Az egymillió fontos bankjegy című angol vígjáték is. Az 1956-os év nagy filmes eseménye volt a júniusi francia filmhét – 1948 után az első nyugati partnerrel lebonyolított ilyen rendezvény –, amelyre filmproducerekből és színészekből álló delegáció érkezett Párizsból. A küldöttségből természetesen a két sztár, Micheline Presle és Nicole Courcel személye kapta a legnagyobb figyelmet.
1956 októberében, szűk két héttel a forradalom kitörése előtt a híres hollywoodi filmes mogul, Eric Johnston vezetésével amerikai filmküldöttség járt Magyarországon. A tárgyalások eredményesek voltak, már csak írásba kellett volna foglalni a nagy amerikai gyártókat összefogó szervezet és a magyar kulturális minisztérium közötti megállapodást, de a forradalom közbeszólt. Szerencsére csak 1957 decemberéig tolta ki a hollywoodi álomgyár termékeinek megjelenését a magyar mozikban.
Forrás: ujkor.hu
Képek forrása: bessenyei.hu, gettyimages.com
Halmai Krisztina