Ez a könyv otthont teremt a nyelvben. A politikai szabadságot a nyelvi szabadság függvényeként kezeli és visszaadja a szavak eredeti jelentését. Fogalmaink elveszni látszó értelmének visszaállítását konzervatív forradalomként hajtja végre, amikor restaurálja az eredetet. Kijelenti, hogy a politikailag korrekt kánon arra való, hogy a politika konfliktusos oldalát gyengítse, hiszen általa mind az értékek, mind az érdekek kontúros képviselete képtelenséggé válik. A konkrét megfogalmazások lehetetlenné tételével ugyanakkor a világos meghatározások is elvesznek, miközben rögtön helyükre lépnek a különböző betűszavakkal jelzett törtidentitások, a hősök születését akadályozó áldozatkultusz és a viták elől safe space-be menekülő mimózák zsarnoksága. A könyv szerzője Orwellel együtt hiszi, hogy „fel kell ismernünk, hogy a jelenlegi politikai káosz kapcsolatban áll a nyelv romlásával, és hogy valószínűleg elérhetnénk némi javulást, ha a nyelvi oldaláról fognánk meg a dolgot.” Ezért az elején kezdi, hogy biztosan a végére érhessen – vagyis a szavaknál. Mert minden, ami politika, a kultúra birodalmába tartozik, ahhoz pedig a kulcs a nyelv!

Ez a könyv visszatérést hirdet a józan észhez. Hitet tesz a hagyomány lázadása mellett és elutasítja azt az általános politikai elbátortalanodást, amely túlságosan hosszú ideje eredményez puha megalkuvást és elvtelen kompromisszumokat. Szerzője szerint ugyanakkor a kölcsönösen előnyös megegyezés és az érdekbeszámításon alapuló megállapodás nagyon is fontos, sőt a történelemből azt szűri le, hogy talán időszerűbb, mint valaha. De nem hiszi, hogy ez önfeladással, a diskurzusok diskurzusáról szóló – gumifogalmakkal és eufémizmusokkal zörejmentessé tett – diskurzusokkal lehetséges volna. Sőt, éppen ellenkezőleg gondolja! – Azt állítja, hogy ahhoz, hogy színről színre lássunk, elengedhetetlen a határozott öndefiníció, a nyílt beszéd és a pozíciók világos meghatározása. A bátorságot politikai kategóriaként kezeli. Hiszen „mi volna egy társadalom hősiesség nélkül?” (Jean Baudrillard)

Ez a könyv illiberális, szuverén és nemzeti. Valaki talán azt mondaná rá: populista. Ez a lassan szétmálló tartalmú divatszó azonban csupán annyit tesz: népbarát, tehát demokrata. A demokrácia kezdettől fogva nem liberális volt, olykor egyenesen antiliberális. Sőt Carl Schmitt megállapítása szerint egy demokrácia annál demokratikusabb, minél kevésbé liberális. Hiszen a liberalizmus – mely nemes és veretes volt egykor, mondjuk J. S. Mill, Tocqueville vagy Eötvös József révén – eredendően arisztokratikus gondolat, ami a politikai képviseletet korlátozottan bővítő polgári mozgalomként indult. Elitista volt tehát, de emancipatórikus küldetése tagadhatatlan, amint az is, hogy ez egy határnál megállt. Belépve a „tömegek korába” (Ortega y Gasset), a 20. században a demokrácia elvesztette liberális jellegét s a nők igencsak időszerű egyenjogúságával, a választójog általánossá tételével és a nagy néppártok megjelenésével kialakult sokáig érvényesülő populáris gyakorlata. A múlt század végén azonban az elitek újra visszavették a választóktól a döntés jogát, beleszólásuk esélyét számonkérhetetlen hivatalokkal csökkentették, hogy a nemzetközi pénzügyi hálózatok neoliberális programjukat minél könnyebben végrehajthassák. Röviden: a bürokrácia összefogott a nép ellen a távoli pénzügyi központokkal. Ennek az újliberális elitnek a gondolkodása annyira messze volt a 19. századi óliberalizmustól, mint amennyire csak a kozmopolita kaviárkaszt és „a davosi kultúra” (S. P. Huntington) megannyi befektetője és topmenedzsere távol állhat patinás nevű báróktól és humanista mágnásoktól.

A 2008-as világgazdasági válság óta megfordult a szél: az érthetetlen nyelven beszélő, átláthatatlanul működő, az egyre égetőbb politikai döntéseket rendre elodázó politikai és gazdasági elit – amelynek Brüsszel éppen úgy szimbóluma, mint a Wall Street – ellen fordult a többség. A liberalizmus felé eltolódott demokrácia újabban visszakerül a helyére! A globalizációkritikus demonstrációktól kezdve az elit- és bevándorlásellenes pártok nyugat-európai választási sikerein át egészen a nemzeti autonómiakövetelésekig, valamint Trump megválasztásáig és a Brexitig terjed az a sokszínű lázadás, amely nem széltében, vagyis a bal- és jobboldal között, hanem hosszában, azaz a fentiek és a lentiek – tehát a szűk globális elit és a társadalom többsége – között találja meg az ellentétet. A munkából élő globális rozsdaövezet bosszúja ez az üzleti negyedek prémiumvadászain. A „többségi demokrácia” (Willmoore Kendall) gyakorlata egyúttal a nemzetállami szuverenitás védelmét és a kulturális hagyományok őrzését is jelenti – ez az a kombináció, amely a leginkább szemben áll az antidemokratikus struktúrákkal (legyenek azok bár Szilícium-völgyi adatgyárak, nem választott uniós technokraták, törvénykezésbe fogó bírák, milliárdos tőzsdespekulánsok vagy általuk finanszírozott NGO-k). A ’90-es években megfogalmazott „új világrendnek” nem sok jót ígér, ha az értékek konzervativizmusa és az igazságosság elvárása összekapcsolódik egymással.

Ez a könyv Közép- és Kelet-Európa népeinek visszaadja büszkeségét. Németh László azt írta rendkívül aktuális, Magyarság és Európa című könyvében, hogy Nyugat-Európa kifáradt. A technológiai fejlődés, az iparosítás és a gyarmatosítás ugyanis kimerítette erejét, viszont középső és keleti fele érintetlenül őrzi a kontinens ősin friss lendületét. „Európa ez alatt az ezer éve alatt – írta 1935-ben – folyton mozgott, de nem minden nemzete mozgott állandóan. Európa halálra futotta magát a gazdasági terjeszkedésben, de lánykultúráiban még rengeteg felhasználatlan erő van; ezzel, ha kilihegte magát, valami új kezdődhet. A kiterjedt, elsivatagosodott és a válságban tehetetlen Európa: a felszín. Alatta a válság rángásain át is kivehető a másik, amely nem terjed ki, hanem összeszedi magát, nem sivatagot terít, hanem kutat ás, kutat a sivatagnak.” A Balti-tengertől a Fekete-tengerig, az Elbától a Dnyeszterig azóta is létezik a mélyebb Európa teste, amelynek verőere a Duna. Napjainkban derül ki, hogy a sokáig „történelem alatt” élő népek (észtek és albánok, magyarok és románok, lengyelek és bolgárok, szlovákok és horvátok), amelyek kimaradtak a 20. század második felének számos nyugat-európai kulturális folyamatából, valójában nem maradtak le semmiről. Egy délkelet-európai próféta, Emil Cioran írta hatvan évvel ezelőtt térségünk népeiről: „Rosszul bántak velük, kisemmizték őket, névtelen vértanúságba lettek taszítva. Talán a jövőben kapnak kárpótlást. Ezek a nemzetek korántsem mondták még ki az utolsó szót!” A százötven éve zajló „utolérési” és „felzárkózási” beszédtéma idejét múlta – először báját, aztán értelmét veszítette el. Mostantól pedig a saját történetünket írjuk!

A Nyugat gyarmatosító szemlélete a 20. század folyamán számtalanszor megmutatkozott velünk szemben; kezdve az I. világháborút lezáró rövidlátó békékkel, amelyek egymásra uszították a régió népeit, folytatva azzal, hogy a másodikat követően lemondtak térségünkről, majd a Vasfüggöny leomlása után sem egyenlő partnerként kezeltek minket, akiktől tanulni is lehet (például a kommunizmus alatt gyűjtött tapasztalatokat – a szabadság vágyát, a túlélés ösztönét, a hagyomány megtartó erejét), hanem piacként és kioktatható diákként tekintettek ránk. Azóta sok minden történt, és kiderült: a Nyugat nem tudja mindenre a választ, sőt még azokra a problémákra sem találja a megoldást, amelyeket önmaga idézett elő. A politikai korrektség és a semlegesítés megbénította gondolkodását, a felelőtlenség és a konformizmus elrozsdásította intézményeit, a fogyasztói materializmus és a multikulturalizmus kikezdte önvédelmi képességét, ráadásul azt hitte, már átlépett egy történelem utáni korba. Közép- és Kelet-Európa népeinek élete és szabadsága azonban állandó veszélyben volt, az életakarat rugója itt folyton feszült. Negyedszázaddal a térség rendszerváltoztatásai után az is kiderült, hogy sokkal több köti össze e népeket, mint ami elválasztja vagy épp más égtájakhoz vonzza őket. A gazdasági válság unortodox kezelése, a migrációs krízis távlatainak megértése és a természetes védelmi-gazdasági-kulturális egymásrautaltság felismerése – amelyekben mind-mind az élesztő szerepét játszotta a V4-es együttműködés, élén Magyarországgal – könnyen arra vezethet, hogy ha lesz kétsebességes Európa, akkor annak régiónk lesz az első fokozata. A történelem pólusa megfordul, mert a változás ott kezdődik, ahol van hozzá erő és akarat. Most jövünk: mi magunk!

Utószó Schmidt Mária Nyelv és szabadság című, a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány kiadásában 2017. december 6-án megjelent, a szerző által szerkesztett kötethez.