„Legyőzöttnek lenni és nem behódolni győzelem, győzni és megpihenni a babérokon, kudarc.”
Józef Piłsudski
Száz év elteltével mi üzenhetünk a lengyel államfőnek és minden lengyelnek. Lengyelország függetlensége visszaszerzésének 100. évfordulója alkalmából elküldhetjük jókívánságainkat közvetlenül a Nemzeti Emlékezet Intézete (IPN) e-mailjére vagy kisfilmmel is kedveskedhetünk a legnépszerűbb fájlküldő segítségével. Szintén a Függetlenség Nemzeti Ünnepén megoszthatjuk Twitteren, Facebookon vagy Instagramon #likePolska hashtaggel, hogy miért is szeretjük Lengyelországot. Én azért, mert hitük súlyos és kemény, a hétköznapokban vállalt, megélt IGEN. És azért, mert tudnak térden csúszni a Szűzanya előtt (bárki láthatja, aki elmegy a Jasna Góra-i kolostorba) és azért, mert fővárosuk turistacélpont templomait imádkozó lengyelek töltik meg, többet adva a betévedt idegennek a vallás- és építészettörténeti hatásnál. Aztán meg azért, mert büszkén használják és szeretik az emlékezettípusú múzeumaikat: a Varsói Felkelés Múzeuma lengyel családoktól és baráti társaságoktól volt zsúfolt ottjártamkor – a nyitás előtt kígyózó sorban csak lengyel beszédet hallottam…
A mai, 32. évközi vasárnapon örömteli meglepetésemre így kezdtük az egyetemes könyörgéseket: „Áldd meg Urunk lengyel testvéreinket, akik száz éve nyerték vissza függetlenségüket.” A szentmise szép gesztusa előhívta bennem a történelmi eseményeket: Lengyelország ismét létezett!
A központi hatalmak vereségével az 1795-ben három részre osztott ország megszabadult a porosz, orosz és osztrák uralomtól. 1918. november 11-én este éneklő és zászlókat lobogtató tömegek vonultak Varsóban az elegáns Krakowskie sugárúton. Véget ért az a korszak, amikor két császár és egy cár egymás ellen harcra kényszeríti a lengyeleket. A három uralkodó másfélmillió lengyel sorkötelest hívott be, egyharmaduk elesett a harcokban, a front többször áthaladt az országon, a német és az orosz hadsereg felégette a földeket, leszerelte az ipari berendezéseket, a háború mégis diadallal végződött számukra. Ezt nem kis mértékben annak a Józef Klemens Piłsudskinak köszönhették, aki egyike volt azoknak a katona-politikusoknak, akik a birodalmak alkonyát jelentő nagy háború után sikerrel teremtettek nemzetállamot saját népük számára. A marsall nevét a finn Carl Gustaf Emil Mannerheimmel és a török Mustafa Kemallal említhetjük egy sorban.
Józef Piłsudski marsall és Józef Haller tábornok a győztes varsói csata után, 1920. augusztus 26.
A Második Lengyel Köztársaság megteremtője és első államfője a lengyel függetlenség legfőbb akadályát Oroszországban látta. „Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a bolsevikok nem azért ragadták magukhoz a hatalmat Oroszországban, hogy Oroszországot változtassák meg, hanem hogy hazájukat ugródeszkának használják a világ megváltoztatásához.” – vallja az orosz forradalmak szakértője, Richard Pipes. Piłsudski politikusi realitással ezt ismerte fel; tudta, hogy Leninék érdeke „magasabb rendű” a nemzet érdekénél. A forradalom exportja végett Mihail Tuhacsevszkij vezetésével általános támadást indítottak Lengyelország ellen. Ez volt a „visztulai csoda” időszaka, amikor a Varsóig jutó Vörös Hadsereg végső rohama kilátástalan helyzetbe sodorta Lengyelországot. A lengyel haderő katonái fejenként féltucatnyi tölténnyel várták Varsó alatt a rohamot, s ekkor érkeztek meg a magyarországi lőszerszállítmányok. Hazánk volt ugyanis Franciaország mellett az egyetlen állam, amely kézzelfogható segítséget nyújtott a lengyeleknek nehéz helyzetükben. Végül nem lett igaza Leninnek: nem „Lengyelország hulláján keresztül” vezetett az út a világforradalom felé. Az utánpótlás birtokában az ellenség frontjának leggyengébb pontján indított támadással szétzúzták a bolsevik offenzívát. Az 1921-es rigai békében a Szovjetuniónak teljesítenie kellett Lengyelország határköveteléseit. Piłsudski hírneve csúcspontjára jutott… A története azonban nem ért véget: 1926 májusában régi háborús bajtársainak élén bevonult Varsóba. Akciója több mint 300 ember életébe került. Mégis a lenagyobb középkori lengyel királyok mellé temették el, és a róla szóló monográfia történész szerzője, a 2013-ban elhunyt Andrzej Garlicki szerint a „legnépszerűbb lengyel Lengyelországban”.
A lengyel függetlenség napját a két új megszálló diktatúra nem szerette. Az első, a nemzeti szocialista ezen a szimbolikus napon végezte ki több társával és zsidó gyerekkel együtt Alicja Kotowska apácát, kémia szakos tanárt 1939-ben. Az elsők között volt, akiket a Piaśnica melletti erdőben lőttek agyon. Ő volt az, aki 1920-ban, amikor a bolsevik csapatok Varsóhoz közeledtek, a frontra sietett, hogy vöröskeresztes ápolónőként gyakorolja az önzetlen felebaráti szeretetet. Az itt tanúsított áldozatos szolgálatát Polonia Restituta (Lengyelország Újjászületése érdemrend) állami kitüntetéssel ismerték el. II. János Pál pápa 1999-ben avatta boldoggá a második világháború lengyel vértanúi között.
A pártállami nemzetközi szocialisták pedig egyszerűen törölték az állami ünnepek sorából a zavaró függetlenséget.
November 11-e a világ számára is fontos dátum. Az első nagy háborút lezáró compiègne-i fegyverszüneti egyezményt hajnali 5 óra 12 perckor írták alá száz évvel ezelőtt ezen a napon. Hat órával az aláírást követően beköszöntött a négy éve várt béke. A hírre a cambridge-i diákok magukról megfeledkezve könyveket dobáltak ki az egyetem ablakain. Az egyik dél-angliai, Doverhez közeli éjféli szentmisén a „történelem legnagyszerűbb napjának elmúltáról” emlékeztek meg.
Ma száz éve, hogy véget ért az első világháború, amit XVI. Benedek pápa hasztalan mészárlásnak nevezett. Ma 13.30-kor megszólaltak a harangok az egész világon. Ferenc pápa azt üzente: „a békébe és ne a háborúba fektessünk be!”
A XX. Század Intézet és a Terror Háza Múzeum november 23-án nyitja az erről szóló Új világ született 1918 ̶ 1923 című kiállítását a Várkert Bazárban.
(Kép forrása: Wikimedia)
B. Varga Judit történész-muzeológus