Francis Fukuyama „A végső árulás” címmel írt publicisztikát a Persuasion hasábjain, amelyben élesen bírálja az Amerikai Egyesült Államok új elnöki adminisztrációjának orosz–ukrán háborúval kapcsolatos irányváltását. Írásában elítéli Donald Trump retorikáját, amely véleménye szerint az orosz propagandát visszhangozza, és amely megkérdőjelezi Ukrajna valódi demokratikus mivoltát. Fukuyama úgy látja, hogy Trump döntései nem csupán gyengítik Amerika globális pozícióját a jelenlegi és jövőbeni fenyegetésekkel, különösen Oroszország és Kína autoriter rezsimjeivel szemben, hanem egyenesen aláássák azt. Sőt, szerinte azzal, hogy az amerikai elnök közvetlen tárgyalásokat folytat Moszkvával – mellőzve Ukrajnát és Európát –, az Egyesült Államok nyíltan az autoriter rezsimek oldalára sodródik, miközben magára hagyja Ukrajna törékeny demokráciáját.
Azaz: Fukuyama szerint Trump legújabb lépései Ukrajnával kapcsolatban nem pusztán stratégiai hibák, hanem az Egyesült Államok demokratikus értékeinek és a második világháború után létrejött liberális világrend(jé)nek a végső elárulása.
A valódi árulás azonban nem az, hogy Amerika most „cserbenhagyja” Ukrajnát, hanem hogy mindeddig olyasmivel hitegette, amely sohasem létezett: ez pedig éppen Fukuyama liberális-demokratikus utópiája.
Francis Fukuyama neve összefonódott a liberális demokrácia diadalának és a történelem végének tézisével, amelyet 1989-ben „A történelem vége és az utolsó ember” című munkájában fejtett ki. Eszerint az amerikai típusú liberális demokrácia az emberi civilizáció fejlődésének végső állomása, a modern politikai rendszerek betetőzése – egy egyetemessé váló eszmerendszer, amely elvezet a szabadság birodalmába. A hidegháború végére – állította – a történelem elérte a végcélját, vagyis a liberális demokrácia az Amerikai Egyesült Államok győzelme révén egyeduralomra tört és egyetemessé vált, nem maradt komolyan vehető kihívója. A liberális demokrácia egyetlen világméretű ideaként tetszelgett, amely a földi paradicsom, a tökéletes társadalom eljövetelét hirdette. Azt sugallta, hogy aki csatlakozik, annak végre révbe érhet a történelme.
A történelem viszont hamar rácáfolt erre:
az utóbbi év(tized)ek történései nem Fukuyama narratíváját igazolták, hanem annak tarthatatlanságát.
Fukuyama gondolkodásának alapvető tétele, hogy a világ két táborra osztható – a szabadság és az elnyomás szembenállására. A 20. század végének Fukuyama-féle világképét annak az örök békének az ígérete táplálta, miszerint ha a liberalizmus mindenhol diadalmaskodik, a háborúk értelmüket vesztik. Talán még önmaga is elhitte, hogy ez az állapot örökké fog tartani. Csakhogy miközben a szabadság zászlaja alatt menetelt, s alternatíváit (legyen szó akár nemzeti eszmékről, akár antikommunista doktrínákról) módszeresen kiszorította, ellehetetlenítette, az amerikai hegemóniát szolgáló utópia volt csupán. Maga a Biden-adminisztráció rendszeresen hivatkozott a „demokráciák és autokráciák harcára”, mi több külpolitikai dogmává emelte Fukuyama ideológiai kettéosztását, amely szemlélethez való makacs ragaszkodás végül nagyban hozzájárult az ukrajnai háború kirobbanásához, majd elhúzódásához.
Beteljesíthetetlen ígéreteket tett, végül pedig saját ígéreteit, saját magát árulta el. [1] Ez az árulás nem egyetlen drámai pillanatban következett be. Egy fokozatos csalódás, elkerülhetetlen kiábrándulás folyamatának eredménye, amely a liberális eszmék és ígéretek bukásában ölt testet.
Fukuyama az utolsó szó jogán egy olyan dichotómia mellett áll ki, amely geopolitikai válságok katalizátora volt és káoszba sodorta a nyugati civilizációt. Amely már régen megbukott. Egy olyan újabb ideológiai kísérletet vesz a védelmébe önigazolás céljából, amely habár ezúttal „soft” eszközökkel operált, bukásának ára (ismét) súlyos – húsvér emberéletekben mérhető.
Az ukránok valójában nem egy globális szabadságharc élharcosai, nem egy eszme tényleges védelmezői, hanem azok, akik „utolsó emberként” ezen árulás csendjében hullanak el. Ebben Fukuyamának (is) elévülhetetlen felelőssége van.
Az ukránok nem az egyetlen áldozatok, de Ukrajna talán az utolsó olyan ország, amely ennek az utópiának a nevében sodorja magát a pusztulás szélére, amikor már a világ nagy része próbál megszabadulni Fukuyama téveszméjétől. Ők az elsők, akik már nem a liberális-demokratikus utópiát élik, hanem annak romjait.
A történelem vége illúziójának utolsó pillanatait éljük. A történelem ugyanakkor az árulás után sem ért véget – csupán a túlélők új időszámítást kezdtek.
Itt volt az ideje.
[1] Visszatekintve cinikus irónia volna, hogy a történelem vége koncepciója után alig néhány évvel Fukuyama Bizalom (!) címmel jelentet meg könyvet, amelyben folytatólagosan igyekszik magyarázatot adni a világ működésére?