„A harc mindvégig, kezdettől fogva csak védelmi jellegű volt
– egyetlen esetben sem kezdeményeztünk.
Védtük a városrészt.”

 Angyal István (1956)

Ez a könyv használati utasítás. Gyakorlati felvilágosítást nyújt a gerilla-hadviseléshez, úgy is mondhatnánk: „útmutatást a fegyverfogáshoz” (Blanqui). Ugyanis, mint minden gerilla-hadviselésről szóló szöveg, amellett, hogy ismerteti annak történeti kialakulását és alakváltozásait, eközben akarva-akaratlanul taktikájáról, időnként akár harceljárás-szintű lépéseiről is beszámol. Ezért a gerilláról szóló mégoly ártatlan könyv is harci kiskáté.

Amikor a gerilla-harcmodort választó legnagyobb stratégák szövegeit mutatjuk be, óhatatlanul szót kell ejtenünk azokról a taktikai megoldásokról, amelyek kitűzött politikai céljaik eltérése dacára szorosan összekötik őket. Létezik ugyanis egy összefüggő gerilla-tradíció, amely a vendée-i katolikus parasztfelkeléstől az IRA függetlenségi háborúján át egészen a vietnami dzsungelharcig terjed. Ez a szöveghagyomány és a nyomában járó cselekedetek szoros ok-okozati összefüggésben állnak egymással, méghozzá úgy, hogy az elmélet gyakorlata mindenkor megelőzi a gyakorlat elméletét. Különösen, miután a gerilla kérdése már nem a „mi a teendő”, hanem a „hogyan csináljuk”. A gerilla-hadviselés és annak alkalmazása, vagyis a gerillaháború gyakorlat kérdése, mégpedig egyenlőtlen felek között a politikai küzdelem folytatása fegyverrel, a gyengébb fél révén.

A gerilla-hadviselés tehát inkább módszer, eljárás-sorozat és a valósághoz alakított taktikai mozgás, semmint valami koherens, statikus katonai rendszer. Az eltérő harci szituációkban, más és más környezetben alkalmazott gerilla-hadviselésnek persze léteznek közös szabályai. Ha mindenkori megvalósítója helyhez kötött is, a megvalósítás módja időtlen. A „felkelés művészetét” (Engels) külön szabályok szerint kell gyakorolni – ezek röviden arra vonatkoznak, hogy a hátrányban lévő védekező fél hogyan győzheti le a nálánál hatalmasabb támadót. Másként szólva: a gyenge milyen harci technikákkal tudja ledolgozni eredendő hátrányát és megakadályozni az erősebbet abban, hogy érvényesítse fölényét. A cél a hosszas küzdelem során fordítani az erőviszonyokon és kivárni a megfelelő időt, amikor esély nyílik a győzelemre.

Az eljárás korántsem bonyolult. Olyan közmondásos rögtönzések, harctérről hozott szállóigék, kipróbált megoldások összessége adja az íratlan gerilla-szabályzatot, amely egyaránt tartalmazza az „üss és fuss” általános parancsát, a „legjobb védekezés a támadás” közismert tételét, a meglepetés erejének, az alakváltoztatás előnyének és a rejtőzködés hasznának felismerését, valamint a saját erők kíméletét, az ellenség megtévesztését és a „mindenütt létező, de sehol sem látható” elv érvényesítését. Mindezt egészen addig kell alkalmazni, amíg annyira meg nem erősödik a gyengébb fél, hogy immár szemtől szemben is megküzdhet a meggyengített erősebbel. Ezért a gerilla-hadviselés a dialektikusháborúzás művészete.

Amint a harcművészetben az ökölvívás, úgy a hadművészetben a gerilla-hadviselés is ekként kezeli a fegyveres konfliktust: „a háború a csalás útja” (Szun-ce). Az ellenség és mindenekelőtt hibáinak kiismerése, valamint a megtévesztés és a váratlanul, leginkább lesből való támadás rokonítja az ökölvívót és a gerillát. A közös vonásokat húzza alá továbbá a bokszoló és a gerilla állandó és villámgyors mozgása, támadást követő azonnali védekezése, majd a védelemből rögvest indított kontrája. Ráadásul a gerilla-hadviselés mint „mobil háború” (Che Guevara) alapja itt is szó szerint a lábmunka.

Mindennek legékesebb példája minden idők leghíresebb bokszmérkőzése, amelyet 1974. október 30-án Kinshasában vívott egymással a nehézsúlyú világbajnok címvédő George Foreman és kihívója (a volt világbajnok) Muhammad Ali. Foreman kora legjobb profi nehézsúlyú ökölvívója volt, aki ellen három menetnél nem bírták tovább ellenfelei: rettegett ütőereje és a támadásait lendületbe hozó testtömege miatt verhetetlennek bizonyult. Ellenfele ezúttal nálánál kisebb, de gyorsabb volt és olyan taktikát alkalmazott, aminek a következtében Foreman lényegében önmagát verte meg. Ali az első menetekben egyfelől kerülte Foreman ütéseit, elmozgott előlük, kitáncolt a támadásokból, másfelől elsőkezes egyenesekkel tévesztette, majd keresztütésekkel lepte meg. A végzetes ütések elkerülése és a szokatlan kombinációk alkalmazása megzavarta a címvédőt. Ezt követően Ali hagyta, hogy Foreman – kiütési pontokat nem érő – ütéseket vigyen be neki, amivel arra kényszerítette, hogy lekövesse az ő mozgását, ám ezek következtében a világbajnok az ötödik menetre láthatóan kifáradt (rope-a-dope stratégia). Eközben Ali aktivizálódott és belharcban – ahol mozgékonysága és gyorsasága nehézkes és már fáradt ellenfelével szemben előnyt biztosított neki – csipkedte, testsúlyát ráterhelte és érzékeny pontokon találta el Foremant. Végül a nyolcadik menetben holtfáradt ellenfelét könnyűszerrel kiütötte.

Az ökölvívás során alkalmazott gerilla-harcmodor biztosította Ali győzelmét, aki nem bocsátkozott harcba, amikor az nem volt számára előnyös, és végig megőrizte erejét, majd addig fárasztotta Foremant, amíg az annyira meg nem gyengült, hogy immár Ali bizonyult erősebbnek. Az erők kiegyenlítéséhez mint stratégiai célhoz tehát egy sor furfangos taktikai lépéssorozat vezetett, amelyek között egyaránt ott volt a megtévesztés, a kitérés, a színlelés és a gyors lecsapást követő visszahúzódás. Ali ismerte magát, de kiismerte Foremant is, és megtalálta azokat a sebezhető pontokat, illetve megteremtette azokat a helyzeteket, amik győzelméhez vezettek. 

Miután a gerilla két fő jellemzője a védelmezett területhez való szoros kötődés és az irregularitás, alakja a legváltozatosabb köntösben jelenik meg. Ez alatt azonban olyan közös mentalitás rejtőzik, amely rokonítja egymással a Napóleon seregei ellen kapát-kaszát ragadó spanyol guerrillerokat és porosz népfölkelőket, a Téli Háború finn harcosait, a varsói felkelőket, a „pesti srácokat” és lányokat, vagy napjaink kurd peshmergáit. Ez pedig nem más, mint a tellurikus karakterből (vagyis a hazai földhöz való kötődésből) és az egyenruha kényszerei alóli kibújásból születő lelkiállapot. A mindenkori „szabadcsapat” belső logikájának fő mozgatói ezek! A gerilla az állam nélküli – vagy attól megfosztott, esetleg arra áhítozó – népek fegyveres válasza a feltett politikai kérdésre. A gerilla élére állítja a kérdést, amelyre a válasz a felkelés.

De a gerilla-hadviselés nem csak rögtönzött DIY-harcmodor vagy ezen is túlmenő hadikultúra, hanem speciális gondolkodásmód, sajátos módszer, az emberi magatartás elkülönülő típusa. Végső soron mindez arra irányul, hogy a gyenge milyen módszerrel győzze le az erőset. A gerilla-hadviselés, vagy inkább gerilla-viselkedés tehát módszertan, eljárások sokasága, amelyek segítenek a kisebbségi helyzetből fakadó kényszermegoldásokat előnyünkre fordítani. Emiatt pedig nem csak a harctéren, hanem egyéb emberi helyzetekben is sikerrel használható. A valódi fegyver nem az, ami a kezünkben, hanem ami a fejünkben van. Mindebből az következik, amit Arábiai Lawrence is megfogalmazott: „A gerilla-hadviselés sokkal inkább szellemi tevékenység, mint egy szuronyroham.”

A gerillává válás folyamat, amely választás dolga. A hadseregekre kényszerített külső regula és felülről jövő parancsrendszer helyett itt elsősorban a belső fegyelem érvényesül. A gerilla végső soron önkéntes, mert saját elhatározásból cselekszik. Gerillának lenni döntés.

A szöveg a szerző Gerillaháború – A fegyveres felkelés elmélete és gyakorlata (Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2017) című, könyvhétre megjelenő könyvének előszava.