Mai jurisztokráciánk az emberi jogok reaktiválásával kezdődött a világháború lezárásával az 1940-es évek végén. Egyrészt az amerikaiak vezette koalíció által a háborúban legyőzöttek széleskörű megbüntetéséhez háborús bűntettek címén nem tűnt elégségesnek számukra a pozitív jog, mert a német katonai vezetők legnagyobb része a hatályos törvények és rendeletek alapján cselekedett, és így csak a természetjog, az emberi jogok ezt überelő parancsainak megszegése alapján lehetett aggálytalanul eljárni velük szemben a nürnbergi amerikai bíróság előtt. Másrészt az amerikaiaknál otthon – az Európában már naivitásként régen félretolt – felvilágosodáskori emberi jogi doktrína a korabeli alkotmányba foglalás és ennek nyomán az 1900-as évek elején fellendült alkotmánybíráskodás folytán folyamatosan életben tartott volt, és a hatalmilag domináns Amerika ösztönzésére az 1940-es évek végén az európai nemzetállamok feletti ellenőrzésre céljából áttételre került Európába is, és egy Emberi Jogi Bíróságot hoztak létre Strasbourgban. Ez ugyan a következő évtizedekben a szovjet birodalom 1990 eleji összeomlásáig jórészt csak formális életet élt, és az USA nyugat-európai államok feletti ellenőrzésére alig került felhasználásra, de a szovjet birodalom alól kiszabadult közép- és kelet-európai államoknak az USA vezette Nyugathoz csatlakozása után látványosan megnövelték az ellenőrzési szerepét.

Ennek módja az addig csak államok egymás közötti emberjogi vitáira hatáskörrel rendelkező strasbourgi bíróság hatáskörének kitágítása volt egy jegyzőkönyvvel 1999-ben, és ennek révén az állampolgárok is beperelhették itt saját államukat, ha emberjogi sérelmet állították, amit belső jogrendszerükben a hazai bíróságokkal nem tudtak orvosolni. Ez ugyan már eleve szerepelt az e bíróság 1950-es létrehozását tervező hatalmi csoportok elképzeléseiben, de a háború után addigra már a bénultságból feltámadt nemzetállami erők elutasították ezt. (Zárójelben jelezve, ez eleve már csak egy csonka tervként maradt meg az eredetileg az Európai Egyesült Államokat létrehozni kívánó elképzelésekből az 1940-es évek végéről, melyből végül csak az emberjogi egyezmény intézményrendszere maradt az emberjogi bíróság körül elrendezve, és ez Parlamenti Közgyűlésből és a Miniszterek Tanácsából áll azóta is.) Így a felerősített hatáskörű Európai Emberi Jogi Bíróság azóta százasával hozza évenként a döntéseit, 99,99%-ban az egyes állampolgárok és NGO-k panaszaira a saját államuk ellen, de egyrészt zömmel a kelet-európai államokba betelepített, amerikai alapítványok által pénzelt globális NGO-hálózatok helyi leányait jelentő NGO-k perelnek itt, másrészt az egyezmény 47 tagállama által küldött bírók helyett ténylegesen a globális NGO-k által megszállt strasbourgi bírói apparátus (registry lawyers) dönt az államok elleni emberjogi perekben.

De az emberi jogok a nemzetközi térben felhasznált hatalmi integrációs szerep mellett az államokon belül is felhasználásra kerültek a világháború lezárásaként az 1940-es évek végétől. A legyőzött és megszállt Németország államának újjáépítése az amerikaiak vezető szerepével történt, és legfőbb céljuk az volt, hogy bár visszaállítják a német tömegek választására alapozott államhatalmat, de az 1932-es, tömeges ujjongások mellett megválasztott Hitler módjára egy új diktátor lehetőségét ki akarták zárni. Így az otthoni amerikai, akkor még szelíd hatalmi hatáskörű alkotmánybíráskodás eszméjét felhasználva egy óriási hatáskörű német alkotmánybíróságot illesztettek a ténylegesen az amerikaiak által elkészített 1949-es új német alkotmányba, mely tetszés szerint bármely parlamenti törvényt és kormányrendeletet megsemmisíthetett, pártokat feloszlathatott. Ezt a testületet aztán gondosan feltöltötték az amerikaiaknak megbízható jogászokkal – néhányuk a megszálló csapatokkal tért vissza az emigrációból –, és a média, valamint a szélesebb szellemi szektorokkal ezt a tervszerűen korlátozott demokráciát úgy ünnepelték óriási terjesztéssel, hogy ez az igazi modern demokrácia, a jogállami demokrácia. Mivel pedig a gazdasági prosperálás elégedettséget szült a németeknél éppúgy, mint egész Nyugat-Európában, a zajos parlamenti vitákkal szemben a látványosan ünnepélyes talárokba öltözött és sztentori hangon felolvasott ítéletekkel a nyilvánosság előtt megjelenő alkotmánybírák hatalma semmilyen ellenállást nem váltott ki. Ezt a hatalmi modellt aztán azt USA vezette globális erők minden későbbi változásnál bevetették a nemzetközi térben, ha jelen voltak – ez volt a főszabály –, és így az 1970-es években a spanyol és portugál állam újjászervezésénél, majd az 1980-as évek végén a szovjet birodalom felbomlasztása után az eredetileg a németeknél kialakított széles hatáskörű alkotmánybíráskodással ellenőrzött demokráciák felé terelték ezeket az államokat is. De ugyanezt tették Latin-Amerikában is az 1980-as évektől, már a spanyol alkotmánybíráskodásként terjesztve ezt. Kelet-Ázsiában pedig az ottani egyes hatalmi csoportok láttak előnyt abban, hogy a demokrácia mellett egy erős alkotmánybíráskodással felülírható választási erőmegoszlást intézményesítsenek. Így Indiában kezdődött ez már az 1950-es években az USA-ban 1954-től felerősödő aktivista alkotmánybíráskodás lehetőségeit látva, de az 1980-as évektől Dél-Koreában és a Thaiföldön is – itt német mintára – óriási hatáskörű alkotmánybíróságot hoztak létre.

De az alkotmánybíráskodáson túl az államok feletti sikeres európai emberjogi-hatalmi modellt is átvételre ajánlották más kontinenseken a globális hatalmi csoportok az elmúlt évtizedekben, és főként Latin Amerikában ennek az európait meghaladó szerepe jött létre az USA szoros irányítása mellett. Afrikában szintén van kontinentális emberjogi bíróság, ha ez nem is ért el olyan nagy szerepet mint Latin-Amerikában és Európában, de az itteni államokon belül is elterjedt az alkotmánybíráskodás az USA és a nyugati nagyhatalmak tanácsait követve.

Az 1990-es évek elejétől a britek és az USA által elindított piaci társadalomszervezés teljessé tétele a szűken vett gazdaságon túl a legkülönbözőbb szektorokban az állami szervezés leépítését indította el, és az addigi állami intézményeket privatizálták, illetve lehetővé tették ezek mellé magánpiaci szervezetek létrehozását. Ennek nyomán a Nyugatot vezető e két állam ereje révén a nemzetközi szerveződésben is a teljes társadalmak piacosítását kikényszerítő szervezeteket hoztak létre. A World Trade Organization (WTO) 1995 januári elindulása ennek a megkoronázását jelentette, és mivel a világkereskedelemre és a nyugati tőkére minden államnak szüksége volt, innen nem lehetett kimaradni. Ez azonban az államhatárok kötelező felszakítását jelentette a tőke, a munkaerő, az áruk és a szolgáltatások szabad beáramlása előtt, és ebben a folyamatban hamarosan minden jelentősebb forrás a globális banktőke és befektetési alapok ellenőrzése alá került. Az ezredfordulóra a globális pénztőkések csoportjai már uralták a Nyugatot, és rajta keresztül hagyományosan a többi kontinenst is, és bár világállam nem alakult ki, de az emberjogi és ezek alá rendelt állami alkotmánybíróságok hálózata révén egy kvázi világállam körvonalai rajzolódnak ki.

Az eredetileg más közvetlen célokból létrehozott emberjogi (államokon belül: alkotmánybírósági alapjogi) bíráskodás így együtt szemlélve fokozatosan egy világállampótló rendszerként funkcionál. Ez a változás azonban átalakítja az eddigi állami, politikai és jogi intézményeket és az ezeket megalapozó eszméket is. A demokrácia eredeti eszménye – ciklikusan visszatérő választásokon felépülő többségi uralom – fokozatosan, mint a többség zsarnoksága került sulykolásra, és ma már az átlag jogász, politológus, illetve nyomukban a fősodrú tömegmédia mint populizmust értelmezi ezt. Ugyanígy, amig a jog valamikori erényét a szabálypontosságú döntési rendszert, addig mára ezt mint, a „buta pozitivista” jogszemléletet elvetették a globális hatalmi körök által támogatott egyetemi tanszékeken, intézetekben és publikációs szektorokban, és helyette az általános jogelvekből és tetszés szerint tágítható emberjogi normákból, alapjogokból levezethető jog vált a bevetté. Sok száz évig a nyugati jog világában a „speciális lerontja az általános” elv működött eligazításként, ha több norma alkalmazása felmerült az egyedi jogvitákban, de ezt mára a legáltalánosabb alkotmányos elvekből és alapjogoktól indulóan épp az ellenkezőjére fordult. Hiába van egy pontos szabály egy törvényben vagy rendeletben, mert a legátfogóbb alkotmányos alapelvek és alapjogok fényében ezek félretolhatók, átértelmezhetők, és épp ellenkezően is eldönthetők. Ez a tetszőlegesség pedig előtérbe helyezi a bírók személyét, hisz a tetszőleges nyitottság révén ők döntik el, hogy mi is a jog az adott esetekben, és nem a parlamenti törvények. Így a bírák – különösen a felsőbírák és az alkotmánybírák – személye az államhatalom csúcsait elfoglaló csoportok szempontjából a legfontosabbá vált, hisz hiába nyerik meg a parlamenti választásokat, ha a törvények feletti hatalmi térben döntő legfőbb bírók és alkotmánybírók nem az ő politikai preferenciájuk szerint határozzák meg a társadalomirányítás legfőbb céljait, normáit. Ennek révén a jog és a bíráskodás a legteljesebb módon átpolitizálódik ebben a folyamatban, és ténylegesen nem a jog uralma jön létre, hanem az átpolitizálódott jog révén az eredeti jogeszmény széttörése, és a jogászat mímelése a jogként álcázott politikai döntések meghozatala közben.

Ez kihat az állam körüli politikai akaratképzés személyi állományára is, és csak részben a nyíltan felvállalt politizálással foglalkozó politikuscsoportok végzik ezt el, hanem jórészt a „jogvédők”. Találkoztam a minap a rendszerváltoztatás óta nem látott régi ismerősömmel, aki Soros CEU-egyetemén és más Soros-intézményekben tanít azóta, és alig rejtett büszkeséggel mondta, hogy lánya már nem is liberális politikus lett, hanem jogvédő. És valóban, a Soros-szervezetek a világ 129 országában tízezernyi fizetett jogvédővel befolyásolják politikai perekkel az egyes államok belső politikájának alakítását, és rajtuk kívül még a globális pénztőke más NGO-hálózatai is, a tevékenységüket koordinálva, befolyásolják a világ eseményeit. A „mélyállam” vagy „háttérhatalom” az egyes államokon belül őket jelenti, miközben alapvetően globálisan szerveződnek, és csak betelepített rezidenseikkel vesznek részt egy-egy állam belső meghatározásában, bejuttatva ezek közül jónéhányat a folyamatosan működő államapparátusokba, bírósági testületekbe. De ezek hatékonyságát az is fokozza, hogy globális banktőke már az 1900-as évek elejétől kezdve igyekszik minden nyugati államban megszerezni a tömegmédiát az adott korban jelentő intézmények parancsoki helyeit, így eleinte a sajtót, később a rádióadókat és a televíziós csatornákat, és ugyanígy a szellemi befolyásolási szektorokat, a filmek, a színházak és a könyvkiadás meghatározását. Így az államapparátus elfoglalt helyei mellett a közvéleményt is célzatosan tudják befolyásolni. Igaz, hogy ez az elmúlt évtizedekben például az USA-ban a nyilvánvaló elfogultság miatt oly mértékben hiteltelenné vált, hogy kontraproduktívan visszahat, ha egy számukra nemkívánatos csúcspolitikust támadnak. Ez látható volt 2016-ban Trump elnökválasztási kampányánál, melyet ő a legnagyobb támadásuk ellenére, vagy talán ezért is megnyert.

Lezárásként említeni kell, hogy a globális pénztőke kiszabadulása az államhatárok korlátai alól és az olcsó munkabér miatt Nyugatról főként Ázsiába átvitele felfuttatta a sok kisebb állam mellett 1990-es évek óta Kínát, ahol az átvitt tőke és technológia révén az USA-t utolérő szintet értek el az elmúlt évekre, és globális hatalmi ambícióihoz Kína maga mellé állította a Nyugattól elidegenített atom nagyhatalom Oroszországot. A kettő szövetsége, kiegészülve Irán és Pakisztán erejével és forrásiakkal egy USA vezette Nyugat ellenes világhatalmi blokká kezd formálódni. Főként afrikai államokkal és forrásaikkal kiegészülve a Kína vezette új hatalmi blokk véget látszik vetni a Nyugat rejtett világállami szerepének, és ez azzal is teljessé válik, hogy az USA és részben Nyugat-Európa államainak túlhajtott liberális individualizmusa elkezdte széttörni a hagyományos közösségeket a nemzettel indulóan, de a természetes nemi közösségeket és szerepeket is. Így az ebben a tendenciában is vezető helyen álló USA-ban a fekete és más kisebbségek a teljes amerikai történelmet és az amerikai jenki identitást megtagadva a történelmüket szimbolizáló szobrokat a tengere borítják, és szinte polgárháborús helyzeteket teremtenek (lásd ott a BLM és az antifa rombolásait). A fősodornak számító liberális elit pedig nem tud ellépni ez ellen, mert ők teremtették meg ezt az ideológiát, és csak tétlenül szemléli nagyvárosaik zavargásait. A rendőrség pedig már azért sem tud ez ellen fellépni hatásosan, mert mivel a bűnözés nagy részében hagyományosan a fekete férfiak ellen kell fellépni, és a balliberális NGO-k és a tömegmédia állandóan az ellenük fellépő rendőröket vonja felelősségre – egy intézkedő fehér rendőr ekkor esélytelen –, így a BLM és az antifa újonnan beindult plusz zavargásai ellen a már megfélemlített rendőrségnek kellene fellépni. Kisebb mértékben ez a helyzet Nyugat-Európa nagyvárosaiban is, ahol pedig az iszlám közösségekből származókkal szemben kellene fellépni.

Kína és az általa vezetett világhatalmi blokk természetesen észleli és kihasználja a Nyugat szellemi és társadalmi szétesésének jeleit, és a világhatalmi dominancia átvételére ez csak magabiztosabbá teszi blokképítését.

Fotó: Shutterstock