Változnak a nemzetközi erőviszonyok, amit az elmúlt évek számos eseménye bizonyít, kezdve az Amerikai Egyesült Államok világhegemóniájának hanyatlásával, folytatva Kína felemelkedésével egészen a regionális nagy- és középhatalmak aktivizálódásáig. A 2020-as évek első felének ezzel kapcsolatos mérföldkövei minden bizonnyal a megalázó afganisztáni kivonulás, Európa nyilvánvaló önállótlansága, az ukrán kliensállam finanszírozhatatlansága és a nemnyugati integrációs keretek bővülése lesznek. Történelmileg adottak a multipoláris világrendszerváltás gazdasági és geopolitikai feltételei. A 21. század harmadik évtizedében egyre látványosabb az USA által dominált „liberális nemzetközi rendszer” (Liberal International Order) elbizonytalanodása és a multipoláris berendezkedés globális Délhez kapcsolódó aktorainak erősödése, illetve szervezettségük fokozódása. Az unipoláris világrend alternatíváját jelentő multipoláris berendezkedés, különösen is ennek a globális Délhez kötődő integrációs keretei, nemzetközi fórumai, gazdasági platformjai és infrastrukturális fejlesztései fraktálszerűen képviselik a jövendő, nagytéralapú-többpólusú nemzetközi rendszert. Közülük a tavaly óta megduplázódott tagságú, idén orosz elnökséggel működő BRICS-csoport ugyanaz kicsiben, mint a multipolaritás nagyban.

NAGYTEREK ÉS PÓLUSOK

A nemzetközi rendszer milyensége több szempontból is rétegzett, szellemi és politikai értelemben több szintjét különböztethetjük meg, amelyek végsősoron két hozzáállást, két külön világot reprezentálnak. A piramis alapja az emberképpel kapcsolatos antropológiai felfogás és az ebből leredő lét- és ismeretelméleti különbözőség; ezt követi a társadalom- és politikafilozófiai eltérés szintje; mindezeket megkoronázza a kétféle gazdaság- és geopolitikai hozzáállás eltérése. Történelmileg és aktuálisan arról van szó, hogy a hidegháborús Nyugat–Kelet logika és az utána kiéleződő Észak–Dél megosztottság napjainkban együtt, egymást áthatva, sőt kölcsönösen felerősítve érvényesül.

Ezt a kettős érték- és érdekkonfliktust tovább mélyítette az orosz–ukrán háború és az Izrael–Hamász szembenállás nyomán kibontakozó megosztottság, illetve az ezekhez kapcsolódó szankciókhoz és ENSZ-szavazásokhoz való hozzáállás. Mindennek nyomán egy új világtérkép bontakozik ki a szemünk előtt, amivel távlatosan leírható a világrendszerváltást felgyorsító konfliktustérkép is. Gondolkodás- és ebből fakadó működésmód tekintetében egy nyugati–északi és egy keleti–déli típus szembenállásáról van szó, amely szerkezetileg egy vertikális–hierarchikus és egy horizontális–mellérendelő nemzetközi felfogást eredményez.

Tartalmilag ismét két oldalt látunk: az előbbiekhez egy domináns, kolonizálásra hajlamos politika tartozik, utóbbiakhoz viszont egy pluralista viszonyrendszer kapcsolódik. Végeredményben arra jutunk, hogy az éppen lebomló, nyugati dominanciájú, USA-vezette unipoláris rendszer egységes egyféleséget, vagyis egy globalizált One World-víziót jelent, az eljövendő multipoláris berendezkedés viszont a tagolt sokféleség jegyében a nemzetállamok, nagyterek és civilizációk együttműködését szeretné.

Az egypólusú helyébe lépő többpólusú világrend a centrális alá-fölé rendelés helyett a központosítás nélküli erőegyensúly elvére épül, amely a nemzetközi hatalom újraelosztását a létező földrajzi, történelmi, gazdasági, katonai és politikai viszonyok mentén rendezi. Az 1989/91-ben kezdetét vevő unipoláris berendezkedés bő negyedszázadát követően tehát nem visszatérés következik az azt megelőző félévszázad II. világháborút követően kialakult bipoláris szisztémájához, hanem mindenestül új világrend formálódik, amelyben több központ vonzása, több civilizáció értékrendje, több gazdasági nagytérség érdeke és több regionális középhatalom szava érvényesül. Mindez – a félreértések elkerülése végett – nem a szovjet–amerikai versengés újabb, ezúttal kínai–amerikai kiadását jelenti, pláne nem egy Washington helyére lépő másik világbirodalmi központ fölemelkedését, azaz a tézis helyébe lépő, de ahhoz mégis nagyon hasonló antitézist, hanem egy olyan szintézist, amely mintegy meghaladja a póluskérdést, hiszen a Föld egészét egységbe vonja.

Ennyiben igazolja Carl Schmittnek A politikai fogalmában (1932) írott következő szavait: „A politikai fogalmi ismérvéből az államok világának pluralizmusa következik. […] A politikai világ pluriverzum, nem univerzum.” De megerősítik azt is, amit már a II. világháború elején prognosztizált a nagyterek kialakulásával és a „téridegen nagyhatalmak intervenciós tilalmával” kapcsolatban (Völkerrechtliche Großraumordnung und Interventionsverbot für raumfremde Mächte. 1939/41), nem is beszélve arról, amit az 1950-ben megjelent A Föld nomoszában olvasunk! Itt ugyanis az áll, hogy „a választási lehetőség a nagyterek pluralitása és az egyetlen rendszerbe illeszkedő globális egység között áll fenn, ez a világpolitika nagy ellentéte, ami név szerint a központilag uralt világ és a kiegyensúlyozott térrend között, vagyis a pluralizmus és az univerzalizmus között feszül.” 1952-ben mindezt azzal toldotta meg, hogy a hidegháborús bipolaritás alternatívája nem más, mint „a nagyterek pluralitása”, hiszen a választási lehetőség a politika logikájának megfelelően a dualista-bipoláris és a pluralista-multipoláris berendezkedés között áll fönn. Kötete 1955-ben kelt utószavában pedig egyenesen azt írta, hogy a nagytereken (és nem államokon vagy birodalmakon) alapuló multipoláris berendezkedés „több független nagytér vagy blokk között jön létre, amelyek külsőleg különböznek egymástól, de belül egységesek”.

Jelenkorunkban a homogén nyugati–északi világberendezés szeretné elkeseredetten fenntartani azt, ami a korábbi unipoláris rendszerből még megmaradt, kihívóként azonban nem egy hozzá hasonló módon gondolkodó és meg is szervezett másik globális blokk vagy második póluskezdemény jelentkezik, hanem a heterogén keleti–déli erők jóvoltából csírájában látjuk megvalósulni a plurális berendezkedést, amely szellemileg és politikailag, vagyis ideológiai és gazdasági tekintetben egyaránt megvalósítja a multipolaritást. Az eljövendő többpólusú világrendet mint fraktál tartalmazza a globális Dél számos integrációja, ezek közül is elsősorban az idén tíz tagúra bővült BRICS-csoport, valamint modellezi az a nemhierarchikus együttműködési metódus, ami az integrációs keretek, fórumok és kezdeményezések tervbe vett konvergenciája kínál.

ALTERNATÍV VILÁGREND

A BRICS+ születésével kapcsolatban a tavaly augusztusi, XV. johannesburgi csúcs döntéseinek érvényre juttatásáról van szó. Ennek eredményeképpen az eddigi ötök (Brazília, Dél-Afrika, India, Kína, Oroszország) létszámát megduplázták – csatlakozott a szervezethez Egyesült Arab Emírségek, Egyiptom, Etiópia, Irán és Szaúd-Arábia. (Bár a balperonista kormány benyújtotta Argentína csatlakozási szándékát, amit el is fogadtak, az időközben hatalomra került Amerika-barát anarchokapitalista rezsim visszavonta azt.) További legalább húsz ország érdeklődik a tagság iránt; a legnagyobb nyereségnek Indonézia csatlakozása mutatkozik.

Az eddig főleg északkelet-eurázsiai és dél-ázsiai fókuszú, valamint Dél-Amerika és Afrika egy-egy vezető államát tagjául tudó szervezet most jelentős északkelet-afrikai és közel-keleti szárnyakkal bővült, tovább erősítve a globális Dél reprezentációját s megelőlegezve egy nemnyugati, alternatív világrendet, amely plurális és multilaterális. A szervezet dokumentumai rendre ezt nevezik egy „sokkal reprezentatívabb rendszernek, igazságosabb nemzetközi rendnek, megreformált multilaterális berendezkedésnek”. Akiket korábban „harmadik világnak” és „fejlődő országoknak” neveztek, azok egyértelműen a BRICS-alapítókhoz gravitálnak, közülük öt már csatlakozott is hozzájuk, négyszer ennyi pedig fontolgatja, a többi szimpatizál vele. Az elején írottakra reflektálva, akár azt is mondhatnánk, hogy az Egyesült Államok által dirigált unitárius nemzetközi keretrendszer, mint Unió áll szemben egy másfajta szervezeti modellel, nevezzük Szövetségnek.

A BRICS-bővüléssel láthatóvá váltak a világ új erővonalai, köszönhetően a két legnagyobb – szaúdi és perzsa – olajexportőr csatlakozásának, az indiai–iráni–orosz fejlesztésű észak–déli transzportfolyosónak, valamint az új csatlakozók révén az Afrikának és a muszlim világnak küldött inkluzív üzenetnek. Az eredeti BRICS-országok 2023-ban haladták meg először – vásárlóerőparitáson számolva – a G7-ek GDP-jét, amelyek eltérése idénre már 32,5 és 29,2 százalékos volt, a bővülés után jelenleg 36–30-on áll. Az évtized során ez fokozódni fog, 2050-re azt prognosztizálják, hogy a világ tíz legnagyobb gazdasága közül az első három sorrendben Kína, az USA és India lesz, az utolsó három pedig Brazília, Franciaország és Oroszország. Az új tagok gazdasági teljesítőképességét is beszámítva, a BRICS+ a globális termelés 28 százalékáért felel. A tízek adják jelenleg a Föld szárazföldi területeinek 36 és a világ népességének 45 százalékát. Beszédes adat az is, hogy Brazília, Egyiptom, India és Kína biztosítja az esztendő során középosztályba emelkedő világnépesség mintegy 59 százalékát, hiszen ez jól jellemzi jövedelembővülésük potenciálját. A társaság tagjai teremtik elő a globális olajkitermelés 43 százalékát, állítják elő a globális export negyedrészét és bányásszák az olyannyira keresett ritkaföldfémek háromnegyedét. A top 10 BRICS+ város listáját Peking és Sanghaj vezeti, Dubaj és Mumbai követi, utánuk közvetlenül Sencsen jön, a hetedik Delhi, a sort Abu Dhabi zárja – ez a sorrend hellyel-közzel egyezést mutat a legfejlettebb globális várostérségek ranglistájának.

Nem titok persze: a tízek közül gazdaságilag a legerősebb Kína, amely összes GDP-jük közel kétharmadát állítja elő; nyolcadát India, a többi nyolc tag együttvéve a negyedét. A belső viták sem ismeretlenek, amelyek például India és Kína – nem csak Kasmír hovatartozása fölötti – rivalizálásában öltenek testet vagy Egyiptom és Etiópia között akadnak a Nílusra építendő óriásgát kapcsán. Ugyanakkor a hagyományos szaúdi–iráni konfliktust éppen Kína segítségével sikerült lezárni, hogy a látványosan fejlődő orosz–kínai szövetségről, a kettősükkel együttműködő Iránnal kiegészült háromszögről vagy a szívélyes orosz–indiai viszonyról ne is beszéljünk. Érdemes azt is megjegyezni, hogy a kilenc ország egyike sem csatlakozott az Oroszországot sújtó nyugati szankciókhoz, sőt India jelentősen növelte kőolajvásárlásait, Irán pedig alighanem haditechnikát is átadott neki. Míg Kína és Oroszország, valamint Irán, kifejezetten ellenséges az Egyesült Államok regionális-globális aspirációival, addig India – hűen el nem kötelezett hagyományaihoz – tömbök közötti magatartást folytat, Rijád viszont egy újabb lépéssel távolabb került a Nyugattól.

A nemzetközi erő jele, hogy a BIRCS-körhöz tartozik a világ legnagyobb kiterjedésű állama, Oroszország, legnépesebb országa, India, a világ amerikai utáni második legnagyobb gazdasága, azaz Kína, az öt állandó ENSZ BT-tag közül kettő (Moszkva és Peking képviseletében), a dinamikusan feltörekvő középhatalmak közül pedig három (Brazília, Irán, Szaúd-Arábia). A BRICS-országok főként globális Délre gyakorolt vonzerejét növeli, hogy az együttműködésért (beruházás, fegyverzet, hitel, infrastruktúrafejlesztés, kereskedelem) cserébe nem kérnek politikai klauzulákat, vagyis a gazdasági és technológiatranszfer nem jár együtt a politikai és kulturális csere igényével, pláne diktátumával. Adott esetben a kétoldalú kapcsolatokban feltételként sem a liberális demokrácia átvétele nem jelenik meg, sőt éppen ellenkezőleg, sem identitás- vagy klímapolitikai elvárások nem érvényesülnek. Így általánosságban kijelenthető, hogy a Nyugat egyre kevésbé tud olyan konstrukciót kínálni a Délnek és a Keletnek, amely értékei és érdekei fenntartása alapján azt jó szívvel el is tudná fogadni.

GLOBÁLIS TÖBBSÉG

Már az orosz–ukrán háborúhoz való hozzáállásban és az Oroszországot sújtó szankciók szűkülő támogatottságában is látszódott, hogy a nyugati világ akarata távolról sem élvez konszenzust a világ rajta kívül eső részében. A háború elhúzódásával ráadásul mind nyilvánvalóbbá vált, hogy az olcsó orosz energiahordozók iránti fokozódó kereslet, az olajárak magasan tartásából származó nyereség, az ukrán elnök nemzetközi diplomáciában szokatlanul bárdolatlan viselkedése (amikor például az Arab Liga ülésén kritizálta a hagyományosan oroszbarát országokat), valamint a Biden-adminisztráció demokrácia–autokrácia diskurzusának visszásságai tovább élezték azokat a vitákat, amelyek a Nyugat és a globális Dél között eladdig látenciában maradtak. Közép- és Nyugat-Afrikában kifejezetten oroszbarát – és franciaellenes – puccshullám söpört végig, élesebb körvonalat vett az agyonszankcionálak (Észak-Korea, Irán, Oroszország, Szíria, Venezuela) akár katonai együttműködése, több regionális középhatalom, mint például Indonézia, Pakisztán és Törökország, pedig bátrabban lépett a saját útjára. A Nyugattal szemben ellenséges országcsoportokon túl az ASEAN képében olyan nemnyugati keret is akad, amely pragmatikus politikájával egyik tömbhöz sem kíván csatlakozni

A BRICS-bővülés nem volt érintetlen a nyugatihoz képest alternatív út szélesedésének folyamatában, amit most könnyen lehet, hogy fel is gyorsít a szervezet idei orosz elnöksége. A 2024-es orosz elnökség két stratégiai célja közül az egyik a közelebb kerülés a saját közös fizetési rendszerhez, a másik pedig a bilaterális fizetések fókuszba helyezése. Noha 2015 óta létezik a BRICS-tagok fejlesztési bankja (New Development Bank), de közös – legalább virtuális, elszámolási alapot teremtő – fizetőeszköz nincs s ha ambicionálják is a dollár globális fizetőeszközként való lecserélését, ez még jócskán meghaladja erejüket. A kétoldalú elszámolásokat azonban, újfent úttörő jelleggel, a BRICS-tagok egyre inkább a dollár mellőzésével hajtják végre: ilyen az India és az Emirátus közötti rúpiaalapú elszámolás, vagy hogy orosz–indiai és brazil–kínai relációban nemzeti valutákban történik az ellentételezés.

Nem mondható, hogy az amerikai hegemónia látványos repedezése ellenére ne lenne viszonylag intakt a régi rend integrációs szerkezete és ennek világra gyakorolt dominanciája. Gondoljunk csak a „washingtoni konszenzus” pénzügyi intézményeinek (IMF, Világbank, WTO) globális befolyására és az euroatlanti integrációra (EU + NATO), melynek védelmi része legutóbb két skandináv országgal bővült, és számos amerikai vezetésű platformmal (AUKUS, Five Eye, Quad) egészül ki. Mégis, nyugodtan kijelenthető, hogy rajtuk kívül is van élet, lehet más a világrend. Az orosz BRICS-elnökség egyik nem tagadott célja kifejezetten az, hogy a szervezetet sűrűbb interakcióba hozza számos más platformmal, amelyek többnyire eurázsiai keretek s mindannyian a globális Délhez gravitálnak. Ezek között van az ASEAN, az Eurázsiai Gazdasági Unió, a Független Államok Közössége (FÁK), a Sanghaji Együttműködés Szervezete és az Övezet és Út kezdeményezés (BRI). Maga Oroszország – a BRICS-alapítók közül Indiával és Kínával együtt – része a sanghaji csoportnak, vezető állama az Eurázsiai Gazdasági Uniónak és a FÁK-országoknak. India közismert tartózkodását leszámítva világszerte összesen 155 állam (köztük az összes eddig fölsoroltat is beleértve) részese a kínai BRI-projektnek.

Jól látható, hogy amennyiben valóban sűrűsödik az interferencia az imént fölsorolt szervezetek között, akkor a Szövetség a BRI révén több kontinensre kiterjedő globális együttműködési hálózatra tesz szert, míg a szóba hozott platformoknak köszönhetően Európa keleti felétől Délkelet-Ázsiáig és a tajgától az Indiai-óceánig fogja majd össze az eurázsiai szuperkontinenst. Az átrendeződés látványos: az idén szintén Iránnal hivatalosan is kibővült Sanghaji Együttműködés országai (India, Kazahsztán, Kirgizisztán, Kína, Oroszország, Pakisztán, Tádzsikisztán, Üzbegisztán) például területileg lefedik a bolygó szárazföldjének negyedét és összlakosságának több mint 42 százalékát, vásárlóerőn számított GDP-jük megközelíti a világ-GDP harmadát. A nagyságrend jó mutatója, hogy a tavaly a harmadik világcsúcsát megtartó Övezet és Út kezdeményezés a világ GDP-jének mintegy 40 százalékát képviseli és a benne résztvevő országokban él a Föld lakosságának háromnegyede. További előny, hogy a formálódó alternatív – eurázsiai és a globális Délhez kapcsolódó – Szövetség-rendszer alrendszereiben több olyan ország vesz részt (köztük például Algéria, India, Indonézia, Örményország, Pakisztán), amely nemzetközileg szabad vegyértéknek számít, így érdeke nem a blokkokba tömörülés, hanem az együttműködés.

Ha az ún. „nyugati világ” – a G7-ek és közülük is az angolszász országok, de leginkább az USA révén – gazdaságilag nem is veszítette el dominanciáját, hegemóniája már biztosan a múlté. A globális katonai rangsorban az Egyesült Államokat szorosan Kína és némileg leszakadva Oroszország követi, népesség tekintetében világelsőségét Kína nemrégiben egy másik BRICS-országgal, Indiával szemben veszítette el, a bolygó demográfiai potenciálja azonban Közép-Ázsiában s még inkább Afrikában összpontosul. A középosztályosodás, amely fontos fokmérője a gazdasági fejlettségnek, Ázsia délkeleti felében a legnagyobb mértékű, a világgazdaság súlypontja jó ideje egyébként is Ázsiába került át. Miközben az amerikai kontinens északi fele uralma alá hajtotta az általa meggyengített Európa nyugati részét, aközben Eurázsia túlnyomó hányada egységesülni látszik és szövetségre lép a globális Déllel. A kétpólusúság visszatérésének réme helyett a formálódó globális többség platformalapon szövetkezik, nem tagadva a nagyobb civilizációk realitását és elősegítve a formálódó nagyterek pluralitását.

Felhasznált irodalom

Békés Márton: A világrendszerváltás. Kommentár, 2022/4.

Békés Márton: Közelgő világrendszerváltás. Eurázsia Magazin, 2023/2.

Békés Márton: Világrendszerváltás folyamatban. Eurázsia Magazin, 2024/január

Alexander Dugin: The Theory of a Multipolar World. Arktos, London, 2021.

Dilip Hiro: After Empire: The Birth of a Multipolar World. Bold Type Books. New York, 2012.

John J. Mearsheimer: A nagy téveszme. Liberális álmok és nemzetközi realitások. ford. Szalay Péter, Századvég, Bp. 2022.

Chantal Mouffe: Schmitt’s Vision of a Multipolar World Order. The South Atlantic Quarterly, 2005/tavasz

Carl Schmitt: A politikai fogalma [1927/32] = Uő: A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok. ford. és szerk. Cs. Kiss Lajos, Osiris–Pallas Stúdió–Attraktor, Bp. 2002.

Carl Schmitt: Die Einheit der Welt. Merkur, 1952/január

Carl Schmitt: L’unità del mondo. Sulla globalizzazione e altri scritti. Pgreco, Molnia, 2013.

Carl Schmitt: The Nomos of the Earth in the International Law of the Jus Publicum Europaeum [1950] ford. G. L. Ulmen, Telos Press, New York, 2003.

Carl Schmitt: Völkerrechtliche Großraumordnung und Interventionsverbot für raumfremde Mächte [1939/41] Duncker & Humblot, Berlin, 2009.

Világrendszerváltók – Regionális nagy- és középhatalmak felemelkedése. TREND [XXI. Század Intézet] 2023/2.