Előkérdés
A 19. század vallási megújulást szorgalmazó egyik meghatározó szellemi mozgalma volt a liberális katolicizmus, amelynek képviselői nagy hangsúlyt fektettek az egyéni és a közösségi szabadságjogok primátusára, támogatták a gazdasági liberalizmust, azonban XIII. Leó Rerum novarum, majd később XI. Piusz pápa Quadragesimo anno enciklikájához hasonlóan nem voltak a korlátlan szabad verseny hívei. A liberális katolikusok vagy katolikus liberálisok másik jellemző nézete volt, hogy a liberalizmus alapelvei nem ellentétesek a katolicizmussal. (Szkárosi Niké: A liberális katolicizmus kiemelkedő gondolkodói Franciaországban és Itáliában I-II. In.: Studia Caroliensia. 2007. 3. és 4. szám)
Itáliában az 1830-as évektől kezdve többfelé találkozhatunk liberális katolikus csoportokkal, amelyek igen különböző politikai irányzatokhoz tartozó olasz gondolkodói egyszerre voltak liberálisok és hívő katolikusok. Közös vonásaik közt említhető, hogy az olasz nemzeti egységért folytatott küzdelmet egybekapcsolták a liberális szabadságjogok megvalósításának szükségességével. Az itáliai liberális katolicizmus újszerű kulturális és politikai irányzata, az ún. „neoguelfizmus” azt remélte, hogy maga a pápa áll az olasz nemzeti újjászületés és egységmozgalom élére.
Miközben Európa számos pontján filozófusok azon fáradoztak, hogy a kétezer éves keresztény örökséget az emberi jogok liberális elméletével szintézisbe hozzák, ezzel párhuzamosan óhatatlanul hozzájárultak a kontinensen többségben lévő feudális államrendszerek lebontásához.
I. A nemzeti szabadelvűség kibontakozása Magyarországon a 18-19. században
A 19. század eleji Magyarországon kibontakozó nemzeti liberalizmus igazi táptalaja a saját nemzeti kultúra volt, célja pedig ennek független politikai kibontakoztatása, a nemzeti értékrendnek az európai szabadelvűség nemes tradícióihoz igazodó megfogalmazásával. A nemzeti liberalizmus egyszerre kívánta eltörölni a rendi kötöttségeket, és elősegíteni egy politikailag szabadabb nemzet virágzását. Az egyénekre vonatkozó kötöttségek mellett egyre inkább a nemzeti függetlenség princípiuma került a középpontba, mely folyamat végül az 1848-as politikai forradalmakhoz vezetett Európában.
Ezen reformtörekvések képviselőinek sorából kiemelkedik a politikus-író, polihisztor Széchenyi István (1791–1860), aki 1848 tavaszán hazánk első felelős kormányában, a Batthyány-kormányban közlekedési miniszter lett, és akit politikai ellenfele, Kossuth Lajos a „legnagyobb magyarként” méltatott.
A reformterveit tartalmazó Hitel (1830), valamint az annak védelmére írt Világ (értsd: világosság, 1831) című munkák kiegészítésére 1833-ban megjelentette a Stádiumot. Ebben a művében Széchenyi tizenkét törvényjavaslatot tett, közte ilyen megállapításokkal: „mindenki egyenlőn áll a törvény ótalma és súlya alatt”, vagy: „A hitel haszna és kára mindenkit egyenlőn ér”, továbbá: „Magyarországon mindenki bírhat ingó és ingatlan jószágot mint sajátot (jus proprietatis)”. (A pontos idézeteket megtaláljuk itt: http://real-eod.mtak.hu/926/1/stdium01sz.pdf, 30. és 31. old.) A törvényjavaslatok eltörölni kívánták az ősiségi jogot (jus aviticitatis), megfogalmazták mindenkinek az ország költségeihez „idom szerint” történő hozzájárulását, a magyar nyelvű jogalkotás fontosságát vagy a csak nyilvános (publice) ítélethozatalt. (Gergely András: A nemzeti ébredés kora 1790–1848. Budapest, 2009, Kossuth Kiadó. 47–49. o.) Széchenyi a modern Magyarország megteremtője lett, aki 1825-ben megalapozta a Magyar Tudós Társaság (Tudományos Akadémia) létrejöttét, a főbb társadalmi kérdések megvitatásához pedig életre hívta a Nemzeti Kaszinót (1827). További tevékenységéből kiemelendő a Duna-szabályozás, a Lánchíd és a lóverseny ügye. 1848-ban megbetegedett, és utolsó éveit egy bécsi szanatóriumban töltötte.
Kossuth Lajos (1802–1894) liberális politikus volt, ügyvéd, 1849-ban Magyarország kormányzója. Fontos művei az Országgyűlési Tudósítások (1832–36), majd a Törvényhatósági Tudósítások (1836–37), 1841-től – néhány év börtönt követően – a Pesti Hírlap szerkesztője, 1844-től ellenzéki szervezetek vezetője lett. Kossuth a Batthyány-kormány pénzügyminisztere, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke, 1849. április 14-én az ő kezdeményezésére fogadták el a Függetlenségi Nyilatkozatot. A Pesti Hírlap már az 1840-es évek elején védővámokat sürgetett az ország iparának fejlesztéséhez, megalakult a Védegylet. A szabadságharc katonai vereségének nyomán, 1848 augusztusában lemondott, és külföldre, emigrációba kényszerült. Belpolitikájában Kossuth demokratikus alkotmánytervet vázolt fel, amit egy olyan független Magyarországban képzelt el, amely más független országokkal együtt alkot szövetséget (Dunai Szövetség, 1862, lásd.: http://mek.niif.hu/04800/04882/html/szabadku0178.html ). Élete végéig a 1867-es kiegyezés kritikusa maradt.
A korszak liberális közéleti szellemét átfogóan képviselő államférfit, Deák Ferencet (1803–1876) méltán nevezték a „haza bölcsének”. Deák Zala vármegyei követként indult, onnan lépett az országos politikába: 1848-ban első igazságügy-miniszterünk lett, és későbbi tevékenysége, számos politikai elgondolása jelentősen hozzájárult a kiegyezést létrehozó folyamathoz, még ha ő eredetileg csupán perszonálunióban gondolkodott is. 1864 végére már hajlandó lett volna elfogadni a közös hadügyeket és külügyeket, de az erről tanácskozó delegációk Deák elképzelései szerint utasításokat kaphattak volna a parlamentektől. Végül engedni kényszerült az 1848-as törvények revízióját végrehajtó kiegyezési törvénycikkek tartalma tekintetében is, melyek megalkotása – az ő elképzeléseivel ellentétben – végül megelőzte az uralkodó, Ferenc József megkoronázását. (Hahner Péter: 100 történelmi tévhit. Budapest, 2010, Animus Kiadó. 222–223. o.) Deák fontos írása a Pesti Naplóban 1865 tavaszán megjelent „húsvéti cikk” volt, amely új szakaszt nyitott a kiegyezéshez vezető hivatalos tárgyalásokban. Az Ausztria és Magyarország közötti megállapodások nyomán kialakult politikai rendszer lett az új, polgári Magyarország fundamentuma.
Szalay László (1813–1864) történetíró, jogász, politikus, publicista, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára (1861), aki 1837-ben megalapította az első magyar időszakos jogi kiadványt Themis címmel, majd 1840-41-ben Eötvös Józseffel, Lukács Móriccal és Trefort Ágostonnal együtt kiadták a Budapesti Szemlét. Státusférfiak és szónokok könyve című munkájában (1846) a francia és az angol parlament nagy alakjait bemutatva a parlamentáris képviseleti rendszert eszményítette.
A kompromisszumhoz vezető út egy másik nagy alakja volt Eötvös József (1813–1871), az első független magyar kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, 1866-tól az Akadémia elnöke. Legnagyobb hatású művében, A falu jegyzőjében (1845) a feudális vármegye korrupt és torz világának állított tükröt. 1867-től újra miniszterként, kötelező és általános népoktatást vezetett be. Ő írta egyszer: „Nem azok, kik valami nagyot tettek, de akik valami nagyot képviselnek, foglalják el az első helyeket a történetben.” (Eötvös József: Vallomások és gondolatok. Budapest, 1977, Magyar Helikon. 25. sz.)
II. A nemzeti liberálisok politikai térnyerésének következményei
Szalay László és Eötvös József vezette centralista csoport államelméleti felfogása az évek során egyre elfogadottabbá vált a hazai politikai gondolkodásban; ennek lényege, hogy egy erős központi állam mellett a független intézmények, valamint a kellően biztosított és védelmezett egyéni jogok kérdése is érvényesülhessenek.
Szalay László felfogása szerint a magyar alkotmány a nyugat-európai intézményrendszerben gyökeredzik, s szerinte hazánk és a nyugati államok fejlődésében egészen a török hódoltság koráig számos párhuzam fedezhető fel; ez a történeti folyamat szakadt meg a 16. században, és innentől kezdve a magyar fejlődés a Nyugattól elmaradva, más ritmussal haladt tovább. A magyar intézményrendszer specifikuma a vármegye-központúság, amelyet Szalay a török hódítás óta zajló folyamatok torz következményének ír le, és amely miatt az egész magyarországi jogi struktúra és hazai közélet gyökeres, szubsztanciális megreformálását látja szükségesnek. Álláspontja szerint a vármegyén nem alapulhat parlamenti képviseleti rendszer, annak feudális szellemisége miatt ugyanis nem alkalmas eszköz a személyi és tulajdonjogok védelméhez és valamennyi állampolgár törvény előtti egyenlőségéhez egy a centralisták által elképzelt, egyéni jogokon nyugvó parlamentáris rendszerben.
Eötvös József vármegyével szembeni, parlamentáris koncepciójának elsődleges forrása a francia gondolkodó, Alexis de Tocqueville (1805–1859) Az amerikai demokrácia című művéből megismert, a helyi önkormányzatok számára teljes körű autonómiát biztosító amerikai szisztéma, és az Eötvös által ennek alapján kidolgozott municipális önkormányzati rendszer, amely mindennemű autonómiát tiszteletben tart, a vármegyére építő reformtörekvések egyfajta liberális alternatívája. (Csepeli Réka: A XIX. századi magyar liberalizmus karaktere és francia forrásai. http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/01_szam/04.htm)
Az autonómia elve az egyéni szabadságon alapul, de egyben biztosítéka is annak, és az erős hatalommal bíró, de nem abszolút hatalmú állam legfőbb feladata ezen egyéni jogok, valamint az autonóm intézmények működésének védelme és biztosítása. E jogtörténeti érvelési irányzat mutatja meg legjobban a 19. századi magyar liberalizmus karakterét.
Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy bár a magyar vármegye sokak szemében feudális maradvány volt a privilégiumok biztosítására, és legnagyobb akadálya a nyugatias polgári fejlődésnek, ez a vármegyerendszer volt egyben a magyar alkotmányos autonómia legfőbb letéteményese is, amelyet a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári béke és a Pragmatica Sanctio egyaránt megerősített a Habsburgok túlterjeszkedő központosítási törekvései ellenében. A napi ügyekben helyben választott tisztviselők kormányozták a megyét, és mindegyik nemesi vármegye küldetett két-két követet az országgyűlésre, amely a király jóváhagyásával törvényeket alkotott, de – a törvényi sérelmek, a fennálló rend megsértésének felpanaszolása révén – a végrehajtó hatalom egyfajta ellenőrzésére is lehetőséget biztosított a Habsburg-rendszerben. (Gergely, 2009, 17–18. o.)
1848 fordulópont volt a magyar jogalkotás és a parlamentarizmus történetében. A rendi monarchiát alkotmányos monarchia váltotta fel, az országgyűlést pedig népképviseleti alapokra helyezték, amely lehetővé tette a népfelség elvének érvényesülését, hiszen ezzel „a szuverenitást, a főhatalmat az uralkodó helyett az ország népének biztosították”. Az 1848/1849. évi demokratikus alapon választott országgyűlés elemzése előtt szükséges megvizsgálni a népképviseleti feltételeit, illetve azt a harcot, amelynek folytán ez az elv Magyarországon is teret hódított. Az új törvényhozás szervezete nem tért el a korábbitól, ugyanis a kétkamarás rendszer 1848-ban is fennmaradt. Az alsó- és felsőtábla teljesen egyenrangú volt, habár a gyakorlatban a képviselőház túlsúlya érvényesült. Ennek oka, hogy a polgári forradalom győzelmét követően a felsőtábla már nem élhetett azokkal az előjogokkal, amelyeket eddig a képviselőházzal szemben élvezett. A felsőtábla tagjai mindennek tudatában voltak, de a ház továbbra is változatlanul működött eddigi jogkörét gyakorolva.
A főrendek a képviselőkkel ellentétben nem a pestvárosi nagytáncteremben (redut In. Supka Géza: 1848, 1849., Magvető Kiadó, Debrecen 1985, 205. o.) tartották üléseiket, hanem a Nemzeti Múzeum dísztermében. A Nemzeti Újság erre vonatkozóan meg is jegyezte, hogy „a főrendi tábla csakugyan a régiségek tárába való”. Ennek fényében nem hat meglepetésként, ha – nolens, volens – maga a felsőtábla is szükségesnek tartotta a maga megreformálását. Az 1848. július 8-i felsőházi ülésen ennek megfelelően ismertették a Beöthy Ödön, bihari főispán és liberális elvek képviselője és a szabadelvű mozgalom vezetője által jegyzett indítványt az intézményi reformról, amely végül elbukott.
III. A nemzeti progresszív gondolkodás hatása a posztmodern korban
Napjainkban a nemzeti liberalizmus értékrendje az európai szabadelvűség eszméi mellett mindig magába foglalta a nemzeti kultúrát, ehhez egyfajta közösségi és történelmi azonosságtudatot, amely a polgári, nemzeti szabadelvű hazai gondolkodásból sohasem hiányzott. Tóth Gy. László politológus írja azt egy tanulmányában, hogy a hazai fősodratú liberálisok a klasszikus, angolszász liberalizmustól is távolabb álltak, mivel utóbbi – individualista elvei ellenére – sohasem törekedett az összetartó erőként szolgáló közösségek szellemi megbontására (Tóth Gy. László: Nemzeti szabadelvűség és modern liberalizmus. https://mno.hu/velemeny/nemzeti-szabadelvuseg-es-modern-liberalizmus-727977 ).
A nemzeti liberalizmus főbb eszméi és követelései – a közteherviselés, a törvény előtti egyenlőség, a polgári lét eszménye, vagy a polgári szabadságjogok – mind jelen vannak a mai magyar polgári jobboldal, így a mostani kormányzóerők politikájában. A közterhek méltányos elosztása, a társadalmi igazságosság vagy a magántulajdonon alapuló polgári létforma kibontakozásának segítése jól látszik például az új adórendszerben is. Ennek eleme a hat ágazati különadó jelenléte (banki különadó, energiaellátók jövedelemadója, távközlési adó, közművezetékek adója, biztosítási adó, játékadó), valamint annak általános elve, hogy inkább a forgalmat, de nem a polgárokat, a vállalkozásokat kell adóztatni (korábbi szja- és társasági adó-csökkentések, illetve áfa és jövedéki adó szabályozása). A szolgáltatási adók közép- és hosszú távon az ország versenyképességét, vagyis a „nemzeti szorgalom” (Balásfalvai Orosz József: Könyv-jelentés…Gróf Széchenyi István mint író. h. n. 1832.) kifejlődését segítik a szolgáltatók nagyobb nyeresége és a több hálózatfejlesztés révén.
A nemzeti szabadelvűség, a reformkor szellemi „továbbélését” mutatja a számos területen tett intézkedés: a magyarországi nemzetiségek, kisebbségek helyzete, a parlamenti képviselet kérdése, kollektív jogok, oktatási reform, vagy például a nagy közlekedés-fejlesztések. A rendszerváltoztatás után a 2010-ban felálló polgári kormány tett elsőként lépést azért, hogy a magyar parlamentarizmusban az 1860-as évek óta jelenlévő nemzetiségek parlamenti képviseletének ügyét rendezze. Így ma már mind a tizenhárom elismert hazai nemzetiség küldhet szószólót az Országgyűlésbe, amivel az egészen kisszámú nemzetiségek helyzete is sokat javult. A határon túli magyarok kettős állampolgárságával kapcsolatos korábbi polémiát is rendezték, és a történelmi-közösségi azonosságtudat jegyében áll ki a jelenlegi kormány a kisebbségi magyarok jogainak csorbítása ellen is. A tavaly bejelentett, ötéves (2500 milliárdos) útépítési program mellett, európai támogatással több száz kilométernyi vasútvonalat újítottak meg, és saját, nemzeti büdzséből nagyarányú közútfejlesztéseket sikerült végrehajtani. Az új köznevelési törvény rendezte az állam és önkormányzat viszonyát, a szervezetirányítás kérdéseit, a nevelési munka ellenőrzését, valamint az oktatási felzárkóztatás hosszú távú lépéseit.
A jelenkori magyar kormányzat olyan történelmi elődök mint Széchenyi István, Deák Ferenc vagy Eötvös József szelleméhez és politikájához hűen, a 2010-es választások után – konszolidálva és egy új „kiegyezés” érdekében – számos intézkedésével a nemzeti gondolat és az európai szabadelvűség eszményének kiteljesedését szolgálja, s ennek jegyében (kisebb és nagyobb, konkrét kormányzati cselekvésekkel) egy történelmi léptékű nemzeti fejlesztés bontakozott ki Magyarországon.