A hadtudományi irodalom legfényesebb lapjain szerepelnek a győztesen megvívott ütközetek, az azok révén eldöntött csaták és a győzelmes csaták láncolata által kiváltott nyertes háborúk. A róluk szóló fejezetekben a harcászati sikerek hadműveleti győzelmekben összegződnek, amelyek egy-egy hadjárat előzetes megtervezésének rátermettségét és nemkülönben a közben minduntalan szükséges újratervezés rugalmas bölcsességét bizonyítják. E győzelmek szerzői – legyen az Napóleon vagy Kutuzov tábornok, Rommel vagy Patton – sohasem tévesztették össze a taktika szintjét a stratégia horizontjával, a katonapolitikai célkitűzés hadászati megvalósítását az alkalmazott harcmodor szükségszerű esetlegességeivel.

A régiek által hadművészetnek nevezett katonai eljárásrend módszertana valójában mindig egyféle, olvassuk róla akár Szun-ce, Niccolò Machiavelli, gróf Zrínyi Miklós, Denisz V. Davidov, Carl von Clausewitz és Antoine-Henri Jomini vagy éppen Võ Nguyên Giáp műveit. A sorban a legelső, a kétezer-ötszáz éve élt Szun-ce alapvető sorai azóta is meghaladhatatlanok, és úgy szólnak, hogy „aki ismeri az ellenséget és ismeri önmagát, száz csatában sem kerül veszélybe. Aki nem ismeri az ellenséget, ám ismeri önmagát, egyszer győz, másszor kudarcot vall. Aki sem az ellenséget, sem önmagát nem ismeri, minden csatában vereséget szenved.”

Ez a tantétel az élet minden területére érvényes, de a hadtudományon kívül legtöbb hasznát a politikában, pontosabban a politikai küzdelmekben, a közéleti konfliktusokban vesszük. Ennek oka, hogy „minden politikai harcnak megvan a katonai magva” (Antonio Gramsci), hiszen a hadászat és a politika a maguk duális alapszerkezetével ismeretelméleti értelemben és gyakorlati folyamatában is sok hasonló vonást mutatnak. Nem véletlen, hogy Machiavelli A háború művészete című traktátusa, amely az életében megjelent egyetlen politikai természetű értekezése volt, könnyen összeolvasható posztumusz kiadott A fejedelem című klasszikusával, Friedrich Engels katonai szakírónak sokkalta eredetibb volt, mint politikai gondolkodónak, az amerikai paleokonzervatív jobboldal egyik legizgalmasabb művét, amely a Retrokultúra címet viseli, pedig ugyanaz a William S. Lind írta, aki már jó harminc évvel ezelőtt rögzítette a „negyedik generációs hadviselés” (4GW) elveit.

Röviden tehát, a politikában sincsen másként: először magunkat, aztán ellenfelünket kell alaposan meg-, illetve kiismerni ahhoz, hogy megfelelő tudással vonuljunk hadba, majd kreatívan alakítva magát a harcmezőt s rajta a seregek viselkedését, győzelmet arassunk. Maradva a katonai példánál, Magyarországon jóideje a jobboldal – mint politikai közösség, a Fidesz–KDNP alkotta pártszövetség, a nemzeti kormányzat s végezetül annak feje – az a történelmi erő, amely képes sikeres összhaderőnemi műveleteket tervezni és azokat komplex hadviselés formájában végrehajtani, az erre hivatott hadserege állományába beleértve a regulárisan szervezett, ugyanakkor kezdeményező egységeket és a gyorsreagálású, de fegyelmezett szabadcsapatokat is.

Ez a politikai tudás vezetett oda, hogy 2010 óta a magyar jobboldal egymás után négy alkalommal aratott alkotmányozó törvényhozási felhatalmazást jelentő választási győzelmet, a legutóbbi, 2022. április harmadikai országos megmérettetésen egyenesen minden eddiginél több, hárommilliót is meghaladó szavazattal. Legalább húsz éve tartó, hosszú menetelés vezetett idáig, amelyet öt pontban foglalhatunk össze, egy afféle „így győzött Orbán” mentén:

1. Társadalmi többséget eredményező széleskörű, folyamatos közösségépítés, pártszerű és civiltársadalmi keretek között egyaránt.
2. Folytatható, bizalomkeltő és felelős stabil kormányzás.
3. Eredeti, meggyőző, hosszú távú szellemi innováció.
4. Közérthető, következetes, szélesen és mélyen megvalósított választási kampány.
5. Tapasztalt, bizonyított és kompetens miniszterelnök-jelölt.

Mindez, amint azóta tudjuk, nehezített terepen ment végbe a legutóbbi választás alkalmával, hiszen a veszélyek korában zajlott, amikor a járvány gazdasági utóhatásai, a továbbra is élénk illegális migráció, a hamar eszkalálódó orosz–ukrán háború, illetve a nyomában járó infláció és energiakrízis együttes kihívást intézett az ország felé, ráadásul a magyarországi baloldali struktúrák (médiavállalkozások, pártok, NGO-k és technológusok) mögött mintegy négymilliárd forintnyi értékben óriásbefektetőként megjelent egy tengerentúli szolgálati háttérrel is gyanúba keveredett csoportosulás, az Action for Democracy. Az antidemokratikus akció végül a 2010 és 2022 között megszilárdult nemzeti blokk védőgátján zátonyra futott.

Jelen kis könyvecske írója, Deák Dániel a Nemzeti Együttműködés Rendszerét kezdettől fogva szimpátiával figyeli és szakszerűen elemzi. A független-objektív szemléletet a szív és az ész okán egyaránt lehetetlennek, sőt a globális-progresszív hálózatok trükkjének tartja, minden joggal. Helyette értékek mentén, szakmai alázattal, az ország érdekeit is szem előtt tartva értékel, elemez és érvel. Politológus, a Megafon-csapat tagja és a XXI. Század Intézet vezető elemzője, ami kellő perspektívát nyújt ahhoz, hogy kívülről-belülről lássa az „Orbán-szabályt” (G. Fodor Gábor), méghozzá működés közben.

A szöveg előszó Deák Dániel A Fidesz-recept – Kampányból kampányba (2023) című könyvéhez, amely a XXI. Század Intézet 21 című zsebkönyvsorozatában jelent meg.