„A Kálvin téren tankcsata van.”

Forradalmi napló, 1956. október 24.

A nagyvárosok a bennük egykor zajló konfliktusok élő múzeumai. Minden város ott jött létre, ahol a szállítási útvonalak kitaposott ösvényei és a hadiutak metszették egymást. A meghódított földek ellenőrzőpontjaiból először körbekerített katonai táborok lettek, majd a megerődített várták várakká nőttek, hogy aztán a külső fenyegetés elmúltával és a beköltözéssel együtt értelmét vesztő várfalak, vizesárkok és védelmi sáncok átlényegüljenek körutak nyomvonalaivá és sugárutak tengelyévé. Amint a várkerület óvárossá, a várfal töve pedig belvárossá. Így válik gyakran a kard által vágott seb a tőke hegévé. Bárhogy is végződik egy város sorsa, eleinte mindig colonia és castrum, jelezve és sokáig őrizve eredendően katonai alapíttatását.

A (többnyire fegyveres) konfliktusok metszéspontjai jelölték ki a városok helyét, amelyek külső határai a védekezés vonalai mentén haladnak, belül pedig a lakók közötti ellentétek és szerepek mezsgyéi strukturálják. Amint Budapest pókhálós útszerkezete is mutatja: a körutak vonalait áttörő sugaras főutak egykor koncentrikus sávokra, egymástól elválasztott szekciókra osztották a várost, ahol az egyes negyedeknek és kerületeknek meghatározott munkamegosztása, kulturális egyénisége és osztálykaraktere volt. Ezek a szekciók nem mindig éltek békében egymással, de együtt alakították ki egy konfliktusos, kaotikusságában szabályozott és harcaiban rendezett nagyváros képét. Ennek meglétére utal Kassák is, amikor az Egy ember életében a több mint száz évvel ezelőtti budapesti utcai küzdelmek helyszíneiről így ír: „Esti tüntetések voltak, (…) botokkal és kövekkel megtömött zsebekkel mentünk be Angyalföldről a kivilágított körutakra.” Az ellentétpárok már-már mitikusak: fény és árnyék, éjjel és nappal, nyílt és rejtett, kívül és belül.

Kulturális kódjaink ma is őrzik a megosztottság örök törvényeit: Újpesttől Csepelig, Nagytéténytől Rákoskertig mindenki tudja, mit jelent a „körúton belüliség”, mely városrészekre vonatkozik a „belpesti” jelző, melyik kerületben csap le legelőbb az alkonyat, mikortájt ébrednek az alvóvárosok és hánykor térnek nyugovóra az inszomniás lakónegyedek. Aki jól ismeri városát, napszálltakor eltéveszthetetlenül érezheti a belváros és a külvárosok lappangó ellentétének reccsenéseit, a túlvilágított bulinegyed harsányságára válaszoló kültelki őszinteséget. A város mindenekelőtt történet, társadalmi szövet és antropológiai állomány. Ezenkívül test: méghozzá a lakók korpusza.

A külső és belső konfliktusok mentén differenciáltan, funkcionálisan és érthetően működő nagyváros helyébe lépő metropolisz homogenizált, konfliktusmentes és depolitizált. Ahol egykor „tele volt a város szerelemmel”, ott ma a munkamániás üvegpaloták magányossága és az éjszakára elhagyott banknegyed hiábavalósága áll. Homály nélkül nincs titok, titok nélkül nincs város. Semmi nem véletlen: a ragyogón simára térkövezett főterek visszaverik a napsugarat s a napszemüvegek miatt nem tudunk egymás szemébe nézni. Hiába: plázákban nincs helye hősiességnek.

A végletekig ellenőrzött, csontig átlátható metropolisz létrehozásának első lépcsője a tér pacifikálása, amelynek szerves része a korábbi konfliktusok nyomainak eltüntetése és a városi konfliktusok újbóli kialakulásának megakadályozása. A metropolisz tisztaságmániája nem kíméli a korábbi évszázadokban a városon átvonuló háborúk maradványait, az összecsapások mementóit, a hősök lábnyomát – mindazokat a jeleket, amelyek szertelenül emlékeztetnek a város korábbi és alkalmasint eljövendő konfliktusaira. A nagyváros érdes, árnyékos, girbegurba, szabálytalan és kalandos televényének helyébe ezzel a metropolisz konfliktusfelejtésének kiszámítható, unalmasan biztonságos és racionálisan áramvonalas világa lép. Pedig Budapest melankolikus város.

Mindez persze minden korszakváltás velejárója. A középkorias mezővárosból polgárvárossá váló nemzeti főváros kialakulásának szignálja a közvilágítás elterjedése volt. A nagyobb utcákon megjelenő gázlámpák fénye egy idő után a kisebbekbe is behatolt s a múlt lomjainak többé nem volt maradásuk. A kiegyezést követően a Nemzeti Múzeum mögötti utcácska Két pisztoly nevű bűntanyáját is felszámolták. Hevesi Lajos beszámolója szerint a „szép pátriálkális idő nem tarthatott örökké. Új évtizedek jövének új emberekkel és új szállodákkal. Szemlátomást satnyult a világ; a házak elkezdtek a felhők közé nyúlkálni […] otthoniatlan, rideg lett ez a Pest. A Két pisztoly sokáig ellene feszült a korszellemnek […] a korhatag ósdiság szigetét képezve az új elemek zajló hullámverése közepette.” A következő stáció a millenniumi modernizáció volt – ennek motivációját így jellemzi Száraz György: „a kisvárosnak mihamarabb el kell tűnnie; nyoma se maradjon a régi utcaszövevényeknek, az apró tereknek, a kopott városvédő szentecskéknek.”

Egy ehhez hasonló törekvés tüntette el az 1930-as évek Horthy-kori városmodernizációjának áldozatául esett Tabánt is, a ’60-as években pedig Óbuda jelentős részének felszámolása következett. E drámai paleodzsentrifikációról Száraz úgy fogalmaz, hogy „a bontásra jelölt városrészről elköltöztetik a lakosságot”, hiszen a foltokban megmaradó régi házcsoportok kevés kivételével ekkor elpusztuló településrész lakóinak menni kellett: „csöndes tragédia volt az övék; a nagy hadművelet veszteséglistákon nem szereplő civil áldozatai.” Egy modern város története az áramlások útjában álló épületek és emberek eltűntetésének története is. Nincs ez másként a metropolisz higiéniai hadmozdulatainak esetében sem! Krúdy Gyula, Tábori Kornél és Szerb Antal városának őskövületeit ma már csak a körforgásból kimaradó zugok egyike-másika őrzi.

A modernizálás sokszor a depolitizálás és a felejtés érdekében történik. Ennek legnagyobb szabású megvalósulása a III. Napóleon parancsára Párizst átszabó von Haussmann urbanizációs terve volt, aki az 1789 és 1848 közötti forradalmi tűzfészkeket széles sugárutakkal, magas bérházakkal és világos bulvárokkal számolta fel. Száz év múlva Budapesten is így jártak el! 1956. október végének, november első felének legnagyobb harcai a mai Corvin köz körül folytak. A Nagykörút és az Üllői út metszéspontja ekkor a szovjet megszállók temetőjévé vált – budapesti páncélosveszteségeik fele itt, Józsefváros és Ferencváros határán következett be. A környék két hét alatt olyan pusztítást szenvedett el, amekkorát a bombázás és a majd’ kéthónapos világháborús ostrom sem okozott itt. A mozi körúti bejáratának mindkét háztömbje leomlott, akárcsak az Üllői út ferencvárosi oldalának – azaz Kilián laktanyát is magába foglaló tömbjének – sarka. A belövésekről, emeletomlásokról, villamosvonal-rongálódásról nem is beszélve!

A Kádár-rendszer a kommunizmus restaurálásával együtt felejtésre ítélte a forradalmat, s legharciasabb helyszínét átépítette. A Corvin-passzázs és a Klinikák között felhúzott új épületek, vagyis a „kilenc ház”, a Kilián-tömb elhalványítása és a körút sarkára épített Lottó-ház a forradalmat vérbe fojtó rezsim neonreklámos nyugati nyitását és presszókirakatos fogyasztóbarátságát volt hivatott demonstrálni. Kelet-Pest hősies védelmének színhelyét, a soroksári Juta-dombot eközben egyszerűen elbontották. A belvárosi golyónyomokat bevakolták, de a forradalomban élen járó külsőjózsefvárosi szegénynegyedet viszont sorsára hagyták, összelőtt házaival együtt.

Ám a forradalmak, sztrájkok, összecsapások és csaták mementói ma is megalitikus menhírként állnak a digitális áramlás, a pénzügyi tranzakciók és a fogyasztóbarát utcakép közös sterilizációs hadműveletének hétköznapi csataterén. Éppen ezért arra hívunk fel, hogy gyűjtsük össze azokat a budapesti épületeket és objektumokat, nyomokat és jeleket, amelyek itt maradtak a háborúból és a forradalomból, s létükkel ma is az ostromra, bombázásra, szabadságharcra vagy a hidegháborús készülődésre emlékeztetnek.

Ha ilyet látsz, készíts fényképet és küldd el nekünk a haborusbp@terrorhaza.hu címre, névvel és helyszínnel, esetleg leírással, történettel együtt. Mi jöhet szóba?

• 1944/45-ös háborús romok (!) és roncsok (!!)
• a világháborús ostrom és a bombázás utcai mementói (falsérülések, feliratok, táblák)
• az 1956-os forradalom és szabadságharc köztéri nyomai (például golyónyomok)
• az 1950-es évek hidegháborús készülődésének jól látható maradványai (bunkerek, légópincék, óvóhelyek, lőtornyok)

Az 1944 és 1960 közé eső harcok emlékeinek – Budapest közigazgatási határain belüli – városi régészetére, hadszíntérkutatására hívunk fel!

Ha látsz valamit – szólj!