Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Harc a kultúráért

Minden kultúra, és a kultúra minden. Ez a tézis jelenti a szellemi kiindulópontját Békés Márton történész, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója legújabb, Kulturális hadviselés. A kulturális hatalom elmélete és gyakorlata című könyvének, amely egyszerre tekinthető a kulturális hegemónia múltjára vonatkozó (eszme)történeti összefoglalónak és valódi stratégiai kézikönyvnek, amely kijelöli az irányt egy konzervatív kulturális forradalom számára.

A kultúra hatalma

A kultúra szféráját a politikusok elmúlt évszázadokban rendre alábecsülték: a materializmus baloldali és liberális képviselői gyakran csupán „felépítményt” láttak benne, amelyet a gazdasági és társadalmi „alap” határoz meg, de a jobboldaliak sem fordítottak kellő figyelmet kulturális hátországuk megőrzésére. Békés Márton szerint ez tévedés, sőt, stratégiai hiba, hiszen a látható politikai hatalom mögötti kulturális hatalom, amelynek „eszközeibe belefoglaltatik a nyelvhasználat, az intellektuális erőfeszítés, a hagyományok ereje, a művelődés egész rendszere és a szimbolikus szféra”, természetéből fakadóan „az állam egészét átszövi, a társadalom szövetét áthatja, indirekt módon befolyásolja a konkrét politikai hatalmat és hatást gyakorol a gazdaságra is.” Így egy adott politikai rendszer tartóssága végső soron azon múlik, mennyire tudja uralni a kultúra szféráját, azaz: képes-e kulturális korszakot teremteni.

Némiképp meglepő módon a kulturális hatalom fontosságát elsők között egy baloldali(nak tekintett) gondolkodó, Antonio Gramsci, az Olasz Kommunista Párt egyik ikonja és a fasiszta börtönök foglya ismerte fel, és ő alkotott e tézisből cselekvési programot. Békés azonban megkérdőjelezi, hogy Gramsci mennyire tekinthető még egyáltalán marxistának, hiszen gyakorlatilag a feje tetejére állította a marxi gazdasági alap–kulturális felépítmény sémát (vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy talpára állította a Marx által fejtetőre állított hegeli gondolatot, visszahelyezve jogaiba a Szellemet), és a kultúra elsődlegességét hirdette a forradalom sikeressége szempontjából. Gramsci nézetei számos jobboldali gondolkodót ihlettek meg az elmúlt fél évszázadban, ahogyan az ellenkező irányban Carl Schmitt is egy sor baloldali gondolkodót inspirált, kettejük találkozásából pedig Békés szerint kiolvasható a globalizáció neoliberális politikai és kulturális gyakorlatával szembeni győzelem képlete.

Az elmúlt évtizedekben ugyanis, bár nem mutatható ki a közvetlen hatás, a gyakorlatban mégis balról alkalmazták sikerrel Gramsci módszereit és építették fel a maguk kulturális hegemóniáját. Ma tehát Gramsci elméletét Békés szerint éppen ennek a neoliberális hegemóniának a megtörésére használhatjuk, pontosabban ennek megtörésére kell használnunk, immár jobbról.

„Hosszú menetelés”

A II. világháború után a nyugati világban egy olyan folyamatot láthatunk kibontakozni, amelyet Békés a nyugatnémet újbaloldali diákvezető, Rudi Dutschke nyomán a „hosszú menetelés az intézményeken keresztül” kifejezéssel ír le. Felismerve a kulturális hatalomról fentebb leírtakat, egyes baloldali gondolkodók arra jutottak, hogy világnézetük sikerének kulcsa a kulturális intézmények fokozatos megszállásában és átformálásában rejlik, és a forradalom frontját a közvetlen gazdasági és politikai ellentétek területéről a kultúra szférájába helyezték át.

Ennek a folyamatnak a központi évévé 1968 vált, amely az azt megelőző időszak tendenciáinak kicsúcsosodása volt, amely évben szinte egy egész korszak sűrűsödött össze. Az egyetemek és kollégiumok fizikai elfoglalása a diáklázadások során mintegy bevezetője volt annak a „hosszú menetelésnek”, amely során a szélsőbaloldali, Marx, Marcuse és Mao könyveit bújó, terroristákkal is kokettáló diákokból a nyugati világ vezető kulturális intézményeinek mértékadó professzorai, tanszékvezetői, lapszerkesztői és nem utolsó sorban politikai vezetői lettek. Az ezredfordulót megelőző évtizedben már szemmel láthatóvá vált az egykori újbalos aktivisták és kulturális forradalmárok részvétele a Nyugat politikai életében – marginális lázadókból azonban jelentős országok és nemzetközi szervezetek neoliberális vezetőivé, A tőke olvasóiból a Tőke kiszolgálóivá lettek.

2020-1223-guitar2.jpg

Békés könyvének függeléke tárgyalja e folyamat magyarországi lecsapódását, amely a vasfüggönyön innen és túl elhelyezkedő világok mégoly eltérő politikai fejlődése ellenére is meglepő hasonlóságokat mutat. A magyarországi kommunista rendszer belső ellenzékének számító újbaloldali, a „tiszta” marxizmus és néha a maoizmus felé forduló értelmiségiek az 1970-es években az állampárt reformokat támogató technokratáinak természetes szövetségeseként ismertek magukra. Az 1980-as évekre a Marxtól és Lukácstól a liberalizmus felé forduló értelmiség és a szocializmus reformjától a neoliberális gazdasági elképzelésekig jutó technokraták szövetségre léptek, amelyet Békés szerint az tett lehetővé, hogy ideológiailag végsősoron mindkettő a reform fogalma által kijelölt kereteken belül helyezkedett el. Ez a – Tőkés Rudolf és G. Fodor Gábor után – „reformpárti ideológiai kontinuumnak” nevezhető belső mag a „Rákosi-diktatúrát követő „új szakasztól” kezdve a Kádár-rendszer „mechanizmusreformján” és a ’80-as évek kórusban előadott reformdiskurzusán keresztül egészen a nagyszabású [gyurcsányi – K.A.] „országreformig” ível, ezzel képezve meg a kommunizmus–posztkommunizmus közös testének ideológiai gerincoszlopát.” Az ideológiai kontinuitást a családi és baráti kapcsolatok révén erős személyi kontinuitás támasztotta meg, és ezeket együtt szemlélve már-már azt mondhatjuk, hogy nem a kommunista rendszer „demokratikus ellenzékének” szerepében pózoló SZDSZ és a kommunista utódpárt MSZP 1994-es szövetsége a meglepő, hanem annak elmaradása lett volna az.

A minduntalan saját szakértelmükre és valamilyen külső, követendő minta által fémjelzett progresszióra hivatkozó értelmiségiek egyszerre kihasználva a rendszer belső köreihez való tartozás előnyeit és közben annak bírálatával lépve fel már a rendszerváltoztatást megelőzően elkezdték kulturális hegemóniájuk kialakítását, amelyet 1989-et követően tovább növeltek és egy időre politikai hatalommá is tudtak konvertálni. Békés szerint csupán a 2010 után végrehajtott változások következtében vált lehetségessé a húsz évig tartó posztkommunista korszak lezárása és egy új, konzervatív korszak kialakítása.

Mit tegyünk?

Békés könyve nem csupán történelmi tabló a kulturális hegemóniaküzdelmekről, de cselekvési útmutató is egy konzervatív kulturális (ellen?)forradalom számára. A könyv fejezetei azokra a kérdésekre keresik a választ, hogy mi a cél, mivel érjük el, mikor tegyük és mit tegyünk?

Röviden összefoglalva: mivel Magyarországon konzerválni legfeljebb a posztkommunista rendszer maradványait lehetett volna, és mivel a hagyományos értékek folytonosságát az 1945 utáni időszak megtörte, ezért a feladat olyan, a legősibb értékekre épülő új értékek megteremtése, amelyek megőrzésre érdemesek. Ezek az értékek nem valamilyen utópia kergetését jelentik, a jobboldal ugyanis a valóságból indul ki, elfogadja a természet rendje által kialakított egyenlőtlenségeket, különbségeket, jövőképét pedig a múltból eredő tanulságok alapozzák meg.

Késlekedésre nincs idő, egy háborúban ugyanis az veszít, aki elveszti a kezdeményezés készségét.

Saját intézményekre, saját kánonra, saját nyelvre van szükségünk, mert akit az ellenfél a maga pályáján történő játékra kényszerít – szintén veszít.

Ez persze hosszú távú feladat, ami türelmet igényel, ennek elmulasztása esetén azonban szinte garantált a kudarc, mivel „míg politikai rendszert csak ideig-óráig lehet működtetni egy neki időbeli keretet adó korszak ellenében, addig a korszak akkor is maradandónak bizonyul, ha egyszer-egyszer olyan rendszernek ad otthont, ami ellentétes kulturális tartalmával.” Így pedig „a legfőbb célkitűzés a hatalom (kormányzati munka) és a szellem (kulturális munka) területén nem lehet más, mint a politikai súlypont hosszú távú jobbra helyezése és a konzervatív kulturális mérce megteremtése.”

Békés Márton: Kulturális hadviselés. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2020, 420 oldal