A gondok rögtön a függetlenség kivívásakor kezdődtek, amikor az 1821-ben kitört, nyolc évig tartó szabadságharc után az Ottomán Birodalom 1829-ben, a drinápolyi békében végre elismerte Hellasz függetlenségét. Előzőleg a „gyámhatalmak”, Oroszország, Nagy-Britannia és Franciaország a navarinói tengeri csatában legyőzték a szultán flottáját. És már ekkor nyilvánvaló volt, hogy jelentős kölcsönt is kell adniuk ahhoz, hogy Görögország valahogy talpra álljon. Ezt az 1830-ben folyósított 60 millió frankos hitelt azonban az új állam soha nem fizette vissza, sem bajor, sem pedig dán származású királya alatt. Kormányok jöttek és mentek, hadakoztak a törökökkel, majd békét kötöttek, csőd csődöt követett, míg 1898-ban nemzetközi bizottság vette ellenőrzése alá Görögország pénzügyeit.
Pedig a történet lelkesítően kezdődött. A „görög ügy” a legkiválóbb európai értelmiségieket, a romantika nagyjait lelkesítette, mindenfelé filhellén körök alakultak. A görögök barátja volt Chateaubriand, Delacroix, Victor Hugo, Berlioz és Puskin is, nem beszélve Lord Byronról, aki önkéntesként harcolt a felkelőkkel, és Missolungi alatt, mocsárlázban halt meg. Ugyanakkor a francia irodalmárok III. Napóleon idején már jóval több fenntartással viszonyultak a „görög ügyhöz” és éles szemmel vették észre a klasszikus antik kulturális eszmények és a lehangoló valóság között tátongó szakadékot.
Edmond About író és újságíró, későbbi akadémikus, Flaubert kortársa 1852-ben érkezett Athénbe, és két évet töltött ott. Élményeiről „A kortárs Görögország” címmel könyvet írt, és ebben meglehetősen kritikus és lehangoló képet rajzol arról, hogyan mentek akkoriban a dolgok, a bajor Ottó király alatt.
A Pénzügyek című fejezetben a következőt olvashatjuk: „Görögország az egyetlen ismert példa arra, hogyan élhet egy ország teljes bankcsődben a születése óta”. About megjegyzi, hogy „minden költségvetés, az elsőtől az utolsóig deficites volt”. Hellász, függetlensége kezdetén teljesen eladósodott, hála annak a garanciának, amit angol, orosz és francia szövetségesei nyújtottak számára. A királyi tanács úgy szórta szét a pénzt, hogy soha nem számolt el róla. A kölcsönt anélkül tékozolta el a kormány, hogy bármilyen gyümölcse lett volna az ország számára. És mivel a pénzt elköltötték, újra garanciára volt szükség, hogy legalább a kamatokat folyósítani tudják; de aztán kiderült, hogy Görögország azokat sem tudja fizetni. A hitelezők ma már a reményről is lemondták, hogy valaha is pénzt látnak. Pedig még 1852-ben, harminc évvel a „védhatalmi” kölcsön folyósítása után is tárgyaltak a közben megnövekedett tartozásról. „A görög kormány már nem is reméli, hogy a külső kölcsönnek legalább a kamatait kifizetheti. Csak azt ígérte meg, hogy jóindulata jeleként évente 400 ezer drachmát fizet a nagyhatalmaknak. De sajnos, ez a tiszteletre méltó szándék is csak terv maradt, és Görögország hitelezői végül nem kaptak egetlen drachmát sem.”
Ennek a tartozásnak a leírása sem oldana meg semmit, fejtegette tovább a francia szerző, mert az ország költségvetése már ekkor, 1854-ben is strukturálisan kiegyensúlyozatlan volt, azaz a források nem fedezték a kiadásokat. De voltak egyéb bajok is. „A gazdag vállalkozók, akik ugyanakkor befolyásos személyiségek is, megvásárolják vagy megfélemlítik az állami tisztviselőket. Rosszul fizetik, és a minisztérium első átszervezésekor eltávolítják őket, ezért nem képviselik, úgy mint nálunk, az állam érdekeit. Csak azzal törődnek, hogy barátokra tegyenek szert, őrizzék a hatalmukat és pénzt keressenek. Ami a kisvállalkozókat illeti, nekik fizetniük kell a nagyoknak, és a sarcolás ellen vagy a befolyásos barátjuk, vagy saját nyomoruk nyújt védelmet.”
Edmond About könyvében arra a következtetésre jut, hogy az állam valójában nem is létezik Görögországban. „A törvény itt soha nem olyan rendíthetetlen, mint amilyennek mi ismerjük. A tisztviselők meghallgatják az adófizetőket. Tegeződnek és testvérnek szólítják, végül mindig megértik egymást. Kissé minden görög ismeri és szereti is a másikat, ugyanakkor kevéssé ismerik azt az elvont lényt, amit Államnak hívják, és nem is szeretik.”
Természetes, hogy az adófizetés természetellenes dolog abban az országban, mely függetlenségét arra alapozta, hogy nem fizetett adót török urainak. „A nomád, pásztorkodó, favágó, szénégető és halász adófizetők örömöt leltek abban, s szinte becsületbeli ügynek tartották, hogy nem fizetnek adót. Ezek a derék emberek most is úgy gondolják, mint a törökök idején, hogy az uruk az ellenségük, és hogy a legszebb emberi jogukat gyakorolják, ha megtartják a pénzüket.”
Figyelemre méltó, hogy a görögök a tizenkilencedik század közepén is mennyit költöttek fegyveres erőikre, ki tudja, milyen forrásból. „Görögországnak szüksége van védelemre? Nincs. Senki sem akarja megtámadni. de ha megtámadnák, sem a hadserege, sem a flottája nem lenne elég erős ahhoz, visszaverje az ellenséget. Amúgy tudják, hogy Franciaország és Anglia, e két ország, melynek a létét köszönheti, soha nem engedné meg, hogy lerohanják. Így aztán nincs szüksége sem flottára, sem hadseregre.” Végül erre a következtetésre jut: „Ha Görögországnak nincsenek útjai, ha az erdeivel nem gazdálkodik jól, ha a földjeit nem műveli, ha a bányáit nem aknázza ki, ha kevés munkaerő, és ha a külkereskedelem nem fejlődik úgy, ahogy kellene, ennek az az oka, hogy Görögországnak húsz éve hadserege van. Ha a költségvetés törvényszerűen deficites, ha Görögország nem képes fizetni a kölcsöneinek még a kamatát sem, ez azért van, mert hadsereget tart fenn.”