Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

A hidegháború kulturális csataterei

Egymásnak szegezett atomfegyverek, Szojuz az Apollo ellen, ügynökök és hírszerzők, Korea, Vietnám, Afganisztán, a Disznó-öböl. A hidegháborús arzenál és konfliktusok számbavételekor szokásos elemek. Bár ma már könyvtárnyi anyag szól róla, a kulturális hadszíntér jelentőségéről még mindig hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Egyesek szerint ugyanis a hidegháborút az Egyesült Államok nem is gazdasági vagy katonai teljesítményével nyerte meg, hanem az ellenállhatatlan kulturális erejével. Schmidt Mária szavaival élve a szoft politika „lazította fel a szovjet tábort”. [1] Azt, hogy milyen arányban járult hozzá a Szovjetunió bukásához a jazz vagy Hollywood a fegyverkezési- és az űrversenyhez képest, lehetetlen pontosan megállapítani, már csak azért is, mert az előbbiek végső soron a fejekben és a lélekben hatnak. A hadszíntér azonban feltérképezhető, és elmondhatjuk róla, hogy a két szuperhatalom a kultúra minden területét igyekezett hidegháborús érdekeik mentén felhasználni.

0421 jazz.jpeg

Az imént említett jazz példája jól illusztrálja, hogy a hidegháború szellemi frontján nem csak a kapitalizmus és a szocializmus, vagy az individualizmus és a kollektivizmus eszméi csaptak össze, hanem pusztán esztétikával és életérzéssel is demonstrálni lehetett a kiválóságot. Másrészről ennek nem is csak a hidegháborús logikában volt jelentősége, hanem önmagában is kifejezésre tudta juttatni az amerikai kivételességet. A klasszikus művészeti ágakban még mindig Európa és a Szovjetunió volt gazdagabb, ám az Egyesült Államok a jazz és a könnyűzene terén valóban egyedülállónak tudott mutatkozni, ezért tudatosan tette exportcikké e műfajokat. Ráadásul a fekete „jazz-követek” révén Amerika a faji egyenlőségben is úttörőnek tudta láttatni magát. [2]

A CIA, MINT KULTURÁLIS MINISZTÉRIUM

Washington a zene, a képzőművészet, és különösképpen a film, valamint az irodalom terén jelentős propagandatevékenységbe kezdett a második világháború után, hasonlóan a Szovjetunió kiterjedt kulturális diplomáciai tevékenységéhez. A kormányzat komoly anyagi forrásokat csoportosított át a CIA-n keresztül erre a célra, amellyel egy hosszú távú, részben titkos programot támogatott. E program nyilvános szervezete az 1950-től 1979-ig működtetett Kulturális Szabadság Kongresszusa (Congress for Cultural Freedom, CCF) volt. A CIA ezen keresztül gyakorolt befolyást a szellemi életre, magazinokat jelentetett meg, nagy nemzetközi konferenciákat szervezett, díjakkal és ösztöndíjakkal terelgette az írókat, költőket és tudósokat a megfelelő irányba. Ezt az időszakot dolgozza fel az Amerikában nagy visszhangot kiváltott Who paid the piper? (Ki fizette a dudást?) című könyv, ami az, „aki a prímást fizeti…” kezdetű mondást juttathatja eszünkbe. [3]

George F. Kennan, az USA egykori moszkvai nagykövete, az amerikai feltartóztatási politikát megalapozó „hosszú távirat” szerzője 1967-ben arról beszélt, hogy a kormányzat jogosan, sőt szükségszerűen járt el azzal, hogy a kultúrát ügynökségein keresztül irányította. „Országunknak nincsen kulturális minisztériuma, ezért a CIA csak kötelességének tett eleget, amikor betöltötte ezt az űrt. Ezért pedig nem bírálat, hanem dicséret illeti.” [4] Kennan azért kelt a CIA védelmére, mert az ügynökséget ekkorra egyre több kritika érte: számos botrány után egyértelművé vált, hogy az állam saját polgárainak szabadságjogait sérti meg. 1975-ig elegendő anyag gyűlt össze a visszaélésekről ahhoz, hogy egy vizsgálóbizottságot állítsanak fel. [5] A Church-bizottság több mint ezer oldalra rúgó jelentése beszámol többek között arról, hogy hogyan épült be a CIA a diákmozgalmakba és hogyan manipulálta azokat. A CIA és az FBI belülről igyekezett bomlasztani az 1968-as chicagói tüntetésekről szóló korábbi cikkünkben bemutatott diákszervezetet és más újbaloldali csoportokat is, mert úgy vélték, hogy kommunista befolyás alatt állnak. A hidegháborús hangulat, a boszorkányüldöző mccarthyzmus társadalmi hatása – és persze a valós precedensek – miatt nem volt nehéz elhinni, hogy minden bokorban szovjet ügynök lapul – különösen az 1950-es években. A belső ellenség általi fenyegetettség valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy szinte tömegesen beszervezhetővé vált a CIA számára a hazafias érzésű amerikai fiatalság.

IFJÚSÁGI TALÁLKOZÓK

A kulturális hidegháború egyik kulcsfontosságú frontja a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség (World Federation of Democratic Youth, WFDY) által megszervezett Világifjúsági Találkozó (VIT) volt 1947-től. [6] A Világszövetség teljes szovjet befolyás alatt állt, világtalálkozóit szocialista (illetve két alkalommal semleges) országokban rendezte meg, és a különböző kiállítások és tudományos konferenciák mellett a szovjet kulturális propaganda meghatározó eszközét jelentette. A Moszkvából irányított WFDY ellensúlyozására a CIA segítségével több alternatív szervezetet is létrehoztak, amelyeket az ügynökség irányított. [7] Ezen a téren tehát Washington volt lépéshátrányban, és a fegyverkezési verseny logikája szerint reagált.

A Világifjúsági Találkozó azon kevés terek egyike volt, ahol a nyugati és a szovjet blokk ideológiája közvetlenül és mégis védett környezetben ütközhetett meg. A világtalálkozókon természetesen mozgásba lendültek a titkosszolgálatok és hírszerzők mind nyugati, mind szovjet oldalon. A résztvevő fiatalokat ideológiai kiképzésben részesítették – főként a szocialista országok diákjait és ifjúmunkásait – de nagyszerű alkalom nyílt általános információszerzésre, befolyásolásra, beszervezésre, esetleg provokációra is. [8] Az 1975-ös Church-bizottság vizsgálata óta tudható, hogy a CIA százával szervezett be diákokat titokban, hogy a VIT amerikai delegációjának tagjaiként konfrontálódjanak a kommunista országok ifjúságával, és meggyőzzék őket az amerikai demokrácia nagyszerűségéről és a kommunizmussal való összegyeztethetelenségéről. A legnagyobb diákszervezet, a National Student Association nagymértékben összefonódott a CIA-val, többek között innen kerültek ki a fesztiválokra delegált ideológiai katonák.

0421 vit.jpg

Az első prágai VIT után másodikként, 1949-ben Budapest rendezte meg a találkozót. A rendezvény fő motívuma az antiimperializmus volt, amely a VIT központi témája maradt a későbbi években is. A budapesti találkozóra többségében „tőkés” és „gyarmati” országokból érkeztek a résztvevők, akik például a magyar hároméves tervről több nyelven készült brosúrákkal és más propagandakiadványokkal térhettek haza. A beszervezett fiatalok természetesen csak kisebb részét tették ki a kontingenseknek, a nyugati diákság jelentős része pedig erősen vonzódott a baloldalhoz, ezért tétje volt annak, hogy sikerül-e nagyszerűnek láttatni a szocializmust. 1951-ben Kelet-Berlinben rendezték meg a találkozót. A CIA-dokumentumokból kiderül, hogy itt a nyugati vendégek sokkal nagyobb élelmiszer- és cigaretta-fejadagokat kaptak a szervezőktől, hogy ezzel is a bőség illúzióját erősítsék. [9]

Előfordultak a találkozókon provokációk és szabotázsakciók is. A kelet-berlini VIT-en a fiatal Zbigniew Brzezinski – később Jimmy Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója – és társai szovjet delegációnak adták ki magukat és a szocialista országokból érkezett résztvevőket inzultálták, mások dezinformációs taktikákkal igyekeztek szabotálni vagy megnehezíteni a fesztiválra való eljutást. A kommunisták ezzel szemben kevésbé kifinomult eszközökhöz folyamodtak: Kelet-Berlinből 8000 FDJ-tagot (Freie Deutsche Jugend, Szabad Német Ifjúság) küldtek át a nyugati városrészbe, ahol összecsaptak az NSZK rendőrségével. [10] A Világifjúsági Találkozók 1990 után is folytatódtak, és bár nem szovjet propagandaeszközként működtek tovább, az antiimperializmus megmaradt központi jelszónak.

Három évtizeddel a hidegháború lezárta után már nyoma sincs társadalmainkban az atompániknak, mi már nem lelkesedünk olyan felfokozottsággal a kétségtelenül még mindig aktív űrversenyért, mint ahogy azelőtt tették, és a Che Guevara által megjósolt „új Vietnámok” sem jelentek meg tömegével sem a keleti, sem a nyugati féltekén. A kultúra színterén azonban újra átélhető, és egyre átélhetőbb a mindenkori „nemzetközi helyzet”, jól látható a különböző kurzusok befolyása a szellemi tartalmakra. Már nem brosúrák, titokban kiképzett érvelők és CIA-milliárdok jelentik a kultúrharc eszköztárát. Mindezekre ma már nincs is szükség: a kultúrharc termékeit az internet által az eddiginél közvetlenebb módon fogyasztjuk, rakétaválságok híján pedig érzelmi kapacitásunkat is a kultúrára tudjuk fordítani.



Felhasznált irodalom

Intelligence Activities and the Rights of Americans: 1976 US Senate Report on Illegal Wiretaps and Domestic Spying by the FBI, CIA and NSA. Washinton, 1976.

Aryeh Neier: When the Student Movement Was a CIA Front. The American Prospect, 2015. https://prospect.org/culture/books/student-movement-cia-front/

Peterecz Zoltán: A kivételes Amerika: Az amerikai kivételesség történelmi bemutatása. Gondolat, Budapest, 2016.

Pogrányi Lovas Miklós: George F. Kennan, a látnok. 2021. https://www.30eveszabadon.hu/george-f-kennan-a-latnok

Schmidt Mária: Országból hazát – Harminc éve szabadon. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2020.

Somogyvári Lajos: A CIA, a magyar ifjúság és a VIT (1949–1959). In: Fehérvári Anikó – Széll Krisztián (szerk): Új kutatások a neveléstudományban 2018. Kutatási sokszínűség, oktatási gyakorlat és együttműködések. L’Harmattan, Budapest, 2019.

Frances Stonor Saunders: The Cultural Cold War The CIA and the World of Arts and Letters. New York, 2000.


Jegyzetek

[1] Schmidt Mária: Országból hazát – Harminc éve szabadon. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2020. 291.

[2] Peterecz Zoltán: A kivételes Amerika: Az amerikai kivételesség történelmi bemutatása. Gondolat, Budapest, 2016. 216.

[3] Frances Stonor Saunders: Who Paid the Piper? The CIA and the Cultural Cold War. London, 1999.

[4] Frances Stonor Saunders: The Cultural Cold War The CIA and the World of Arts and Letters. New York, 2000. 254.

[5] A CIA-n kívül érintett volt a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA), a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) és az adóhatóság (IRS) is.

[6] A Világifjúsági Találkozókról szóló CIA-iratokat itthon Somogyvári Lajos kutatta, a cikk erre vonatkozó részei nagyrészt egy 2019-es cikkéből származnak. Somogyvári Lajos: A CIA, a magyar ifjúság és a VIT (1949–1959). In: Fehérvári Anikó – Széll Krisztián (szerk): Új kutatások a neveléstudományban 2018. Kutatási sokszínűség, oktatási gyakorlat és együttműködések. L’Harmattan, Budapest, 2019.

[7] 1949-ben létrehozták a Világifjúsági Tanácsot (World Assembly of Youth, WAY) 1952-ben pedig a Nemzeti Diákszövetségek Koordináló Titkárságát (Coordinating Secretariat of National Unions of Students, COSEC)

[8] Somogyvári Lajos: i.m. 28.

[9] Somogyvári Lajos: i.m. 37.

[10] Uo.