A napló, ahhoz képest, hogy egy olyan történelmi személyiség fogságáról számol be, mint Horthy Miklós, kifejezetten történelmietlen: elsősorban a mindennapi eseményekről, az ellátásról, az elhelyezésről, a szabadidő eltöltéséről és a Magyarországról érkező hírekről, háborús eseményekről számol be. Horthyék a külvilág eseményeiről csak akkor szereznek tudomást, amikor egy családtagjuk 1945. január végén rádiókészüléket csempész be nekik. Horthyné az illegálisan szerzett híreket szűkszavúan kommentálja. A legnagyobb terjedelemben unokájáról, Istvánkáról, illetve fiatal, özvegy menyéről, Edelsheim-Gyulai Ilonáról emlékezik meg: a családnak a fogságban érthető módon a legnagyobb örömet a cseperedő kis unoka okozta.
Az eseményekkel egyidejűleg írt napló tehát kifejezetten magánjellegű, szerzője tartózkodik Horthy huszonöt éves országlásának mindennemű értékeléséről, és szót sem szól az 1944-es év eseményeiről. Jellemző módon még a zsidó szó sem szerepel benne. A feltűnő tartózkodásnak persze oka van. Mindenekelőtt az, hogy Horthy tart attól, hogy írása a Gestapo kezébe kerül, s valami olyasmit közöl benne, amit felhasználhatnak kisebbik fia, Niki ellen, akit Horthy sürgetése ellenére sem engednek szabadon Mauthausenből. Mivel a család pontosan tisztában volt vele, hogy Németország háborús veresége elkerülhetetlen, és a nácikkal szövetséges államok vezetőit felelősségre vonhatják, Horthyné nem akart „muníciót” szolgáltatni a győzteseknek sem. Aggodalma nem volt teljesen alaptalan, hiszen Horthyt az amerikaiak 1945 májusában őrizetbe vették, majd kihallgatták, a nürnbergi perben tanúként léptették fel, és csak októberben engedték szabadon.
A napló számomra legérdekesebb részlete az 1942. augusztus 20-án repülőgépével lezuhant Horthy István sorsával foglalkozik. Erről szólva a gyászoló anya nem tudta visszafogni magát, és 1944. december 10-én a következőket vetette papírra: „Tegnap volt drága Pistánk születésnapja. Istenem, micsoda öröm, boldogság, reményteljes bizakodás beteljesedése volt ez a nap negyven évvel ezelőtt. És milyen anyai büszkeséggel töltött el ennek a pompás fiúnak a fejlődése. Mennyit gyönyörködtem ennek a gyermekemnek a testi, szellemi fejlődésében, s milyen szilárdan élt bennem a meggyőződés, hogy még nagyon nagy hasznára fog válni ennek az országnak. Aztán egy zuhanás, biztosan bűnös kezek merénylete, megrongálása a gépnek. Mióta tapasztaltam, hogy hadseregünk mennyire meg van rontva hazaáruló, hazafiatlan, nyilas emberektől, biztos vagyok benne – és ennek a szép tehetséges életnek, és a haza reménységének vége volt.”
Horthy István haláláról már annak idején számos szóbeszéd keringett, később számos könyv és tanulmány foglalkozott vele. Özvegye is hasonló szellemben számol be férje haláláról 1990 után írt visszaemlékezésében, viszont apja Portugáliában, az ötvenes évek elején írt emlékiratában nem említette az amúgy utólag bizonyíthatatlan lehetőséget, hogy a „németek keze volt a balesetben”. Horthyné viszont autentikus forrás, tanúskodik a kormányzói család Hitler iránti érzelmeiről.
Török Sándor író, aki 1944 júniusában a Keresztény Zsidók Tanácsának elnökeként hozzájutott az „Auschwitzi jegyzőkönyv” másolati példányához, jól sejtette, hogy a Horthy család nőtagjai titokban gyűlölik a nácikat. Megérezte, hogy ezen az alapon tehetnek valamit a magyar zsidóság megmentéséért, és a páratlan dokumentumot eljuttatják a kormányzóhoz. Tudjuk, hogy az Auschwitzból szökött két fogoly megrázó beszámolója Török Sándortól Apor Gizella közvetítésével a „kiskormányzónéhoz”, tőle pedig „Magdamamához” került. Ő volt az, aki elolvastatta a Horthyval, akinek 1944 július elején ekkor még maradt annyi befolyása, hogy leállítassa a budapesti zsidók deportálását.
A bajorországi napló, bár nem túl informatív, mégis fontos adalék az 1944-es év magyarországi eseményeinek megértéséhez.