A SOFTPOWER SZEREPE A POLITIKAI TÖRTÉNETMESÉLÉSBEN
Napjainkban a világ újraosztásának lehetünk tanúi. A kis és közepes országok felelős állampolgáraiban jogosan merül fel a kérdés: mi hasznuk származik ebből, milyen érdekeik fűződnek hozzá, mi különbözteti meg az újat a régitől, miért jobb vagy rosszabb az amerikai, kínai, az orosz vagy az indiai hatás? Sok érvet lehet felsorolni mindegyik ponthoz pro és kontra, de csak egy terület van, amiben döntően és egyértelműen különböznek az „újak” (kínai, orosz, indiai) a régitől (amerikai): a kulturális befolyás, amely révén engedik vagy nem engedik – hogy a gazdasági, katonai, hatalmi beágyazódás mellett –, megtartsuk identitásunkat, s tovább szőjük kulturális szövetünket.
A helyzet egyértelmű: az amerikai hegemón kulturálisan is be akarja kebelezni a világot, a többi nem.
Ebből a dimenzióból értékelődik fel a nemzetállamokban a softpolitikai környezet, a softpower szerepe.
Minden nagy vezető cselekedeteit áthatja őseinek öröksége, legendája és reménysége – mondta az Oszmán birodalom egyik vezetője utódjának. De egy ország fenntartásához mindez nem elegendő. Kell hozzá még bölcsesség, stratégia, hűség, erő, kitartás és még valami, amit talán legegyszerűbben úgy nevezünk: ösztön. Mindezen szükséges, de egymástól független tényezőket – ahhoz, hogy ne csak csatákat, de háborút lehessen velük nyerni – össze kell fogni, össze kell rendezni. Ez irányít, ez értelmez, hiszen irányítja az országot, s értelmezési keretet ad az állampolgárok számára. Ehhez azonban folyamatosan kell mesélni róla, napirenden kell tartani a logikáját, sőt a softpower-en keresztül az erre való társadalmi nyitottság mértékének folyamatos növelésére kell törekedni.
A gondolat sikeressé tudja tenni a fentebb felsorolt tényezők együttesét, ám a több hadszintéren lefolytatott csaták sorozata dönti el, hogy a gondolat vezérelte országépítés számára rendelkezésre áll-e a legfontosabb feltétel: az idő, azaz, hogy a csaták eredményei újra és újra lehetővé teszik-e egyrészt a parlamenti választások adta legitimitáson alapuló folyamatos kormányzást, másrészt ennek segítségével, de önálló tudatossággal építve a softpower területen az észrevétlen vagy „nem elkerülhető” ráhatás megszerzését.
A mindenkori választás sikere azon múlik, hogy a saját tábor megtartása és összetartása mellett milyen üzeneteket tudunk eljuttatni a nem ellenzéki elköteleződésű, de aktív választókhoz, illetve, hogy hogyan tudjuk elfojtani, lecsendesíteni a kormányváltó hangulatot, hogy az az ellenzékiek táborán ne nyúljon túl. Ha az elsőben sikeresek vagyunk, akkor a második választói csoporttal vagy résztémák menti szövetségeket tudunk létrehozni, vagy legalább a hiteles történetmesélés eszközével semlegesíthetjük az ellenzék stílusháborúban elért eredményeit, s így a kormánnyal szembeni protestérzelmet. Ha ezt több választási cikluson keresztül sikeresen üzemeltetjük, akkor automatikusan létrejön a softpower területek befolyásolásának vagy uralásának lehetősége, amely irányainak meghatározását – G.Fodor Gábor szavaival – nem direkt, hanem narratív módon lehet megnyerni.
A napjainkra világfelfogások küzdelmévé vált politikai háború hadszínterei – bár egy hadjáraton belüliek – jól megkülönböztethetők:
A hatalomtechnikai- és stílusháború, a történetmesélés kölcsönhatása, valamint a softpower ezek együttesére gyakorolt hatása egyértelmű. A hatalomtechnikai és a stílus kérdések megkerülhetetlenek a “politikai nagypálya” vonatkozásában, s sajátos szempontrendszereinek figyelmen kívül hagyása, vagy nem megfelelő kezelése a vereséget okozhatja. Ám mindkét területnek figyelemmel kell lennie a történetmesélés hadszínterén folytatott küzdelmekre is, azon alapvető tétel alapján, hogy azon is mi küzdünk, s az ott aratott valós diadalok vagy taktikai döntetlenek is összeségében a háború megnyerését segítik, s folyamatosan könnyíthetik az összes csatatér terheit. Ezen sokszor ellentétes logikán nyugvó területeken párhuzamosan folyó küzdelmek sikerességét az együttes áttekintésük, a közöttük lévő hangsúlyeltolódások kiigazítása, s egymásra hatásuk figyelembevételének fontossága adja meg. Ez kell ahhoz, hogy a kakofóniából az összhangzattan segítségével létrejöjjön a harmónia, azaz, hogy az üst-dob dübögése ne nyomja el a virtuóz hegedűszólót.
Az eddigi általános kommunikációs logika eredményes volt monotonitásával és leegyszerűsítésével. Ezek a tulajdonságok nagyon fontosak, viszont elképzelhető, hogy a stílusháborúban (az amerikai hegemón aktív segítségével) kialakult hátrányt nem lesznek mindig képesek kompenzálni, s így a nem elkötelezett választókban kialakult szkepszist nem képesek majd felülírni. Tovább kell erősíteni melléjük, illetve mögéjük – egyfajta háttérként – a történetmesélés rendszerét, aminek a befogadását a kulturális beágyazódás, az ismételten elfogadottá váló hagyományos értékek, a „szalonokból való” kiszorítás megakadályozása mind-mind elősegíti. A hiteles történeten kívül következetességre és folyamatos politikai és szakpolitikai mátrixban való gondolkodásra, valamint a protestérzelmek tompításához szükséges legfontosabb eszközön, azaz a softpolitika/softpower kézben tartásán keresztül a nem csak hagyományos hatalmi eszközökkel történő befolyásolására van szükség.
A történetmesélés célja, hogy a történetmesélő ne csak azok számára legyen érdekes és elfogadható, akik egyébként is szeretik őt, s akiknek úgy kell mesélni, hogy a történetben ne hallgató, hanem szereplő akarjon lenni. Azok számára is tudjon érdeküzenetet küldeni, akik nem szimpatizálnak vele, azaz el kell tudni érnie a „nem kell, hogy szeress, de velem neked is jobb lesz” érzését bennük.
Az országépítő gondolat alapjain felépülő rendszer logikáját kell alkalmazni minden gazdasági, társadalmi vagy nemzetpolitikai kérdés kapcsán. Az összefüggések és a logikai egymásra épülések bemutatása óriási mértékben növelik az üzenet hitelességét, s ezáltal a választói elfogadást, sőt azonosulást. A softpower területeken az „önmagáért való szabadság” felfogást a „nem önmagáért való szabadság” felfogásra való lecserélése lehetővé teszi a nem szimpatizáló társadalmi csoportokban is – a zsigeri elutasítás mérséklésével – a kormányzati logikának, ha nem is az elfogadását, de elismerését. Úgy kell a döntések előzményét és következményeit keretbe foglalni, hogy a társadalom többségének igazságérzetét ne sértse. Ezért minden kormányzati lépést vagy legalábbis a lépések döntő részét adott problémák megoldásaként kell definiálni. A kormányzat így nem beleszóló-beavatkozó, hanem megoldó-segítő szerepkörben tűnik fel. A tervezett kormányzati cselekvést megelőzi az azt kiváltó probléma nyilvánosság előtti felépítése, ami nem jelent mást, mint a korábban már körbeírt eredményt: a specifikus, szakpolitikai kérdésekben racionális, míg társadalmi és nemzetpolitikai kérdésekben pedig emocionális szövetségek létrehozását különböző választói csoportokkal. Az ilyen szövetségek az egyetlen hatásos ellenszerei a stílusháború okozta veszteségeknek, s ezek, amelyek – a választói személyes érdekek megmutatása alapján – háttérbe szorítják az érzelmeken alapuló protest kormányzati hangulatot a politikailag kevésbé elkötelezett, de aktív választói rétegben. Mindezt teheti úgy, hogy minden célcsoport számára képes lehet lefordítani az országépítés fogalmát, mindenki meg tudja találni benne a számára fontos célt, eredményt, változást és reményt. Ez a lehetőség a rendszerváltás óta nem adatott meg senkinek úgy, hogy nem csak vágyálmokon, a jövő reményein, hanem az elmúlt évtized konkrét, hozzáköthető, vele és kormányzásához kapcsolódó eredményein alapuló, kézzelfogható és ezáltal hihető elemekre építő gondolatról és célról beszélt.
Ha van történetünk, amit – a softpower területek ügyes kezelésével – a fenti logikát követve tudunk elmesélni, valamint el- és befogadtatni, akkor mindig megtaláltuk azt az ösvényt a politikai mocsárban, amin csak mi férünk el, mindig stabilan tudunk rajta állni, amin előre tudunk haladni, s mindenkinek, akit az elsüllyedés veszélye fenyeget –ilyen vagy olyan okból – nem lesz más lehetősége, mint velünk tartani, azaz jobbik esetben a mi mesénkben akar majd szerepelni, de ha távolságtartóbb, akkor is meg akarja hallgatni azt! Az állampolgár részes lett, a politika helyzetbe hozta és tartotta magát, a nemzet pedig – napjainkban sorsdöntő tényezőt – időt nyert.