„Valójában nem a történelem a mienk, hanem mi vagyunk a történelemé.”

(Gadamer)

István szabadon és önként vette fel a kereszténységet, mert független országot alapítani. A történelem igazolta, hogy jó utat választott. Szentté avatásának napja nemzetünk legnagyobb ünnepe. Augusztus 20-a közeledtével az ő és Himnuszunk költőjének szellemi ̶̶̶ erkölcsi testamentumára, intelmeire emlékezünk, utóbbi halálának 180. évfordulója alkalmából is.

Szent István és Kölcsey Ferenc közel egyidősen, a negyvenes éveik elején írták meg intelmeiket. Stabil értékrendet, világos útmutatást, követni érdemes világnézetet hagytak utódaikra. Egyikük sem fogalmazta meg, hogy mi legyen a véleményünk, „csupán” környezetük, népük, országuk figyelmét hívták fel az örök igazságokra. Bölcsességük megszólítja a XXI. század hír- és véleménydömpingjében vergődő emberét is.

Hans-Georg Gadamer óta tudjuk, hogy az önállóság naiv mítosza nem létezik, azaz mindenki korának gyermeke. Meghatároz bennünket kulturális közegünk, a társadalom, amelyben élünk, a nyelv, amit használunk, tele kódolt üzenetekkel és ítéletekkel. Gadamer az Igazság és módszer című művében (1960) ezt így összegezte: „Valójában nem a történelem a mienk, hanem mi vagyunk a történelemé. Már jóval azt megelőzően, hogy utólagos reflexióban megértenénk magunkat, magától értetődően értjük meg magunkat a családban, a társadalomban és az államban, melyben élünk. (...) Ezért nem annyira ítéletei, mint – sokkal inkább – előítéletei alkotják az egyén létének történeti valóságát.”

A heidelbergi filozófus tulajdonképpen arra mutatott rá, hogy véleményünk mennyire függ attól, amit mások sugallnak nekünk. A mai véleményirányító (opinion-builders, opinion-makers) és politikacsináló (policymakers) globális korban, amikor a tömegmédia meghatározza, hogy milyen témákról gondolkodjunk, beszélgessünk, és még az ezekkel kapcsolatos véleményét is a szánkba rágja nem tisztelve szubjektumunkat, amikor már csak az írástudók személyes lelkiismeretében bízhatunk, akkor van szükség nem elégszer felidézni az időtálló, ezért mindig időszerű gondolatokat.

Balatonalmádi plébániai közössége egyenesen táblakönyveket („kőtáblákat”) készíttetett a településre jellemző vörös homokkőből, első királyunk fiához, Imre herceghez intézett bölcsességeivel. Jól látható helyen, a város központi terén, immár nyolc éve. Az arra járók, a véletlenül odatévedt nyaralók akaratlanul is elolvassák szent királyunk kőbe vésett tanácsait. Talán kicsit meg is zavarja önfeledt nyaralásukat a sok nemes gondolat uralkodásról, erkölcsös életről, az ima fontosságáról, a szülők tiszteletéről, türelemről, alázatról, mértékletességről, szelídségről, becsületről és szeméremről, és a szótárunkból, nyelvünkből mára teljesen kikopott, a peremen jobb időkre várakozó irgalmasságról. Tíz év körüli kisfiú hallgatta ezeket közel ezer éve, negyvenen túli édesapjától. Eszünkbe jut ez államalapítónk ünnepén? És az, hogy mi mit mondtunk a tízéves gyerekeinknek, egyáltalán adunk-e életvezetési tanácsot, olyat, amiért felnézhetnek ránk? Megosztjuk gyerekeinkkel a „nagybetűs” tapasztalatainkat vagy csak a hírekben hallott ál- és féligazságokat fordítjuk át nekik valami értelmes tanulsággá? Nagy segítség ilyenkor Szent István és Kölcsey bölcsessége.

A 2010. augusztus 20-ára kibocsátott emlékérem Szent István Intelmeivel, Szöllőssy Enikő éremművész munkája

A 180 évvel ezelőtt, augusztus 24-én elhunyt politikus és író, akire legtöbben költőként gondolunk, nem lett forradalmár. Egyértelműen elvetette az erőből való politizálást; vitáiban érvekkel és lelkülettel győzte meg partnereit. A Martinovicsék utáni és Petőfiék előtti fél évszázad meghatározó személyisége, a magyar nyelv mestere volt kiváló kommunikációs képességekkel, aki a magyar történelemben elsőként mutatott példát arra, hogy elvi okokból a követi mandátumról is lehet, sőt kell tudni lemondani. Kossuth erről gyászkeretben informálta olvasóit az  Országgyűlési Tudósításokban. Búcsúbeszédével olyan megindultságot keltett a rendek között, hogy fel kellett függeszteni az ülést aznapra. Az országgyűlési ifjak gyászruhában kísérték Pozsony határáig… Parlamenti beszédei a magyar nyelvért emeltek szót olyan színvonalon, hogy kortársai  ̶  köztük Deák Ferenc és Kossuth Lajos is  ̶ tőle tanulták el a szónoklat művészetét. Egy 1834-ben elhangzott, az Erdéllyel kapcsolatos unióért kiálló indulatos beszéde fordulópontot jelentett megítélésében. Ettől kezdve a magyar közélet „veszélyes figurájává” kezdett válni, olyanná, aki a végsőkig hisz a maga igazában, „megvesztegethetetlen és megállíthatatlan”. Egy 1834 májusából fennmaradt titkosrendőri jelentés kálvinistának, kiváló szónoknak, az ellenzéki kaszinó fő támogatójának és ultrabaloldalinak írta le. Ennek ellenére vagy éppen ezért személyét kultikus tisztelet övezte – és kell hogy övezze ma is.

Nevelt fiához, Kölcsey Kálmánhoz írott intelmeiben (Parainesis, 1837) vallotta, hogy az ember feladata az önnevelés és az önfegyelem eszközeivel azokat a nemes célokat követni, amelyeket egyéni életével a köz javára tud fordítani. Tulajdonképpen a keresztény tanítás és az emberi létezés esszenciáját hagyta örökül ránk. „Ezren hiszik, hogy magányos jólléteket a haza célainak feláldozásával alapíthatják meg; s a balul vezérelt önszeretet miatt hívtelenek az egészhez; nem tudván, vagy tudni nem akarván, hogy a hazának, melynek részei vagyunk, ártani olyan, mint felgyújtani a várost, hol házat bírunk…” Azaz életcélt és értékrendet adott át nevelt fiának, hogyan válhat belőle erényes, a hazájához hű, hasznos ember. Az atyai szeretetből, mély Istenhitből és kivételes műveltségből táplálkozó féltő intései a mai a fiatalokat is eligazíthatják a sok konzumbölcsesség, bulvár lelki gyógymód helyett. „Semmi sincs, ami az ember szívét felemelhetné, s a hétköznapok szenvedélyeiben, indulataiban a rátapadt szennytől megtisztíthatná, mint az Istenséggel való foglalatoskodás. Bármerre veted tekinteted a mindenségben, mindenhonnan egy végtelenül bölcs, nagy és jó, de megfoghatatlan lény szeretete sugárzik feléd… mindent, ami vagy, amivé lehetsz, amit gondolsz, érzesz, akarsz, cselekszel, e hatalmi és értelmi összehatásnak köszönheted.” Talán merész idealizmus ezt várni a mai, immanens keretben gondolkodó korban, amely még Istenről is evilági módon alkot képet és gyakran fogyasztóként használja, mégis  a fiatalok között megélt sok jó tapasztalat megerősít abban, hogy a keresztény perspektíva Európa aposztáziája közepette is tartást és méltóságot ad az embernek, méghozzá olyan biztosat, amelyről bő nyolcszáz év különbséggel az intelmek nagybetűs szerzői írtak.

Kölcsey Kálmán fiatal felnőtt döntéseként a márciusi ifjakhoz csatlakozott és 1849-ben Komárom váránál vesztette életét… Hűen nevelőapja leghíresebb tanácsához: „A haza minden előtt.”

Nemzeti ünnepünkön az előre emésztett hírek és vélemények helyett hangoljuk magunkat Szent István és Kölcsey intelmeire (is), mert nemcsak korunknak vagyunk gyermekei, hanem történelmünknek is.

B. Varga Judit történész-muzeológus