Tisztelt Főigazgató Asszony!
Igazgató Úr, Államtitkár Úr, Elnök Úr!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Azért vagyunk itt, a XX. századi önkényuralmi rendszerek áldozatainak emléknapján, hogy végre ne legyen több zavart félrenézés, ne legyen több mentegetés, ne próbálják porba tiporni emberek százmillióinak áldozatát, hogy ne legyen különbség áldozat és áldozat között, hogy ne legyen különbség aközött, hogy valakit származási vagy osztályalapon, barna vagy vörös lobogókra hivatkozva deportáltak, kínoztak meg vagy öltek meg. Ne legyen különbség, hogy milyen ideológia alapján vették el valakinek a vagyonát vagy a jövőjét, hanem az áldozatokra emlékezzünk. És emlékeztessünk arra, hogy ezeket az ideológiákat sem átmenteni, sem újracsomagolni, sem szalonképessé téve visszahozni ne lehessen se itt Európában, se bárhol máshol a világon.
Répássy államtitkár úrral együtt voltunk az igazságügyi tárca államtitkárai akkor, amikor a magyar soros EU-elnökség volt, és hát ez ugye a jövő évben, jövő ilyenkor újra be fog következni. És ekkor volt lehetőség arra, hogy közép- és kelet-európai szemszögből is nézzünk az európai történelemre, és ezt a napot a Sztálin–Hitler-paktum – történelemkönyvekben úgy írják, hogy Molotov-Ribbentrop-paktum – évfordulóját tegyük a XX. századi totalitárius diktatúrák európai áldozatainak emléknapjává. Erről döntöttünk 2011. június 8-án egy európai tanácsi következtetésben. Abban bízunk, hogy ez a kettős mércének a gondolkodásból való kiűzésének is egy jó szerepe, jó terepe lehet, hiszen a kettős mércét mind a mai napig érezzük. Ha valaki elolvasta az Európai Bizottság két biztosának az emléknap kapcsán kiadott közleményét, akkor pontosan azt értheti meg mindenki belőle, hogy nem értik még mindig Európa nyugati felén – még akkor is, hogyha vannak keleti biztosok is, akár az aláírók között is ennek a tegnapi deklarációnak –, hogy pontosan mire is emlékezünk ezen a napon, ezen időpont kapcsán, hiszen ők az emléknap kapcsán egy olyan közleményt adtak ki, amelyben arra biztatják az európaiakat, hogy folytassák tovább a háborút minél nagyobb erőfeszítéssel. Az áldozatok emléknapján arról beszélni, hogy minél több áldozata legyen egy másik háborúnak, miközben a XX. században itt az ideológiáknak, gyilkos ideológiáknak akár háborús, akár nem háborús körülmények között is, de százmilliós nagyságrendű áldozata volt, azt mutatja, hogy nem értették meg, hogy miről szól a XX. századi önkényuralmi rendszerek áldozatainak emléknapja.
A másik személyes élményem pedig, amire a Professzor Asszony is célzott, hogy amikor ott ülök a Belügyminiszterek Tanácsában, az Európai Unió bel- és igazságügyi formációjában, mindig, amikor szélsőségről esik szó, akkor szinte csak és kizárólag, sőt, mindig csak és kizárólag szélsőjobbról beszélnek, mintha szélsőbal nem is létezne, mintha az Antifa mozgalom valóban egy baráti, ideológiai társaság lenne, nem pedig egy terroristákhoz hasonlóan utcán, embervadászatot rendező, emberekre támadó, embereket megverő, fényes nappal az utcán tömegesen megverő erőszakos csapat és különítmény. Mintha továbbra is csak a szélsőjobbot vennék észre, és a szélsőbalra még továbbra is vaksága lenne nagyon sokaknak.
Visszatérve 1939. augusztus 23-ra. Ez tehát az a nap, amikor Hitler és Sztálin halálos paktumot kötött egymással. Mindnyájan ismerjük: felosztották Európa országait, Európa területeit egymás között, mellette pedig „megnemtámadási szerződést” is kötöttek egymással. Ez nem csak két személynek a szövetsége. Ez nem csak Hitlernek és Sztálinnak a szövetsége. Ez nem csak két országnak, két birodalomnak a szövetsége, az akkori Németországnak és az akkori Szovjetuniónak, hanem az akkori két ideológiának is a szövetsége, hiszen ez a két ideológia egymással összefér. Nézzük, mi történt ennek jegyében, akár a sztálini Szovjetunióban is, rögtön pár nappal azután, hogy aláírták a Sztálin–Hitler-paktumot augusztus 23-án. Elindult egyrészről a cancel culture a Szovjetunióban. A mozik és a színházak levették az antifasiszta műveket a saját repertoárjukból, a könyvtárakból pedig kiszedték és megsemmisítették azokat a könyveket, amelyet németországi kommunisták írtak, és aztán oroszra fordítottak. Ezek Hitler ellenes írások voltak. Tehát a Hitler ellenes, rosszra fordított német kommunista írásokat szintén a könyvtárakból begyűjtötték és megsemmisítették. ’39 őszén – tehát rögtön az aláírás után – 400 könyvet, filmet és színdarabot németellenesnek nyilvánítottak, ezért betiltottak a sztálini Szovjetunióban, az akkori cancel culture jegyében. A „Harmadik Birodalom vezetői” című könyvet, amely szintén egy náciellenes kommunista német könyv volt, ezt is betiltották azzal az indoklással, idézem az akkori cancel culture ügyvivőknek vagy ügyintézőknek a mondatait: „A jelenlegi körülmények között a könyv itt leírt tartalma nem felel meg a külpolitikánknak.” És az teljesen mindegy, hogy valós vagy valótlan a tartalma, mivel az akkori vezénylő elveknek és politikáknak nem felelt meg, ezért a „Harmadik Birodalom” vezetői című könyvet betiltották a Szovjetunióban. A nagy moszkvai színházban, a Bolsojban pedig Wagner-operákat tűztek napirendre, szintén az akkori politikai ízlésnek megfelelően. Természetesen nemcsak a cancel culture valósult meg a Sztálin–Hitler-paktum után, hanem a politikailag korrekt beszédmód is kiigazításra került a sztálini Szovjetunióban. A fasiszta szót kerülni kellett a publikációkban, helyette az angol és francia kapitalisták szót kellett használni akkor, hogyha a háborús uszítás letéteményeséről beszéltek.
Vajon miért van az, hogy ismerősek bizonyos módszerek? Az akkori korból, akár a mostani, a múltat eltörölni akaró cancel culture-ből, akár pedig a beszédmódra nyomásgyakorlás kapcsán a politika korrekt beszédmódról. Hála Istennek, hogy nyilván a kettő azért nem hasonlítható össze, hogy ott, akik ezt nem tartották be, azokat utána internálták, vagy akár ki is végezték. Most a megbélyegzés és a kirekesztés az eszköz abban az esetben, ha valaki az egyiknek vagy a másiknak nem hódol be.
Miért találkozott ilyen könnyen a két diktatúra, a két ideológia, a nácizmus és a kommunizmus? Azért, mert ugyanazt tagadták. A kereszténységet és a polgári gondolkodásmódot, a polgári erkölcsöt, a polgári demokráciát. Ezeknek a tagadásából indultak, ezért már könnyen tudtak közös gondolatokat megfogalmazni. Nagyon sok párhuzamosságot találhatunk a kettő között. Talán az egyik legbeszédesebb az, ahol vagyunk, az Andrássy út 60., hiszen itt a magyarországi nácik, a nyilasok is, és aztán a magyarországi kommunisták is ugyanazokat az eszközöket ugyanúgy használták ebben az épületben. Személyében is sokan ugyanazok, hiszen itt van az átöltöző szoba, ahogy a kisnyilasok kiskommunistákká könnyen át tudtak öltözni. De a vagyonelkobzások, az ellehetetlenítések, a politikai perek, a munkatáborok, mind-mind a két rendszernek, mind a két ideológiának részei voltak. Nézzük a vallásellenességet a két ideológiának. Hitler úgy fogalmazott: „az emberiséget ért legsúlyosabb csapás a kereszténység megjelenése volt”, és leírta, hogy „a nemzetiszocializmus és a kereszténység nem létezhet együtt, hiszen ők a saját ideológiájukat valláspótléknak is szánták, éppen ezért a kettő nem férhet össze”, és éppen ezért azt mondta '42-ben Hitler, hogy „gyökerestül kiírtja és megsemmisíti a keresztény egyházak befolyását.” Marx sem írt mást, ő azt írta: „annyi rést kell ütni a keresztény állam gépezetébe, amennyit csak lehet.” A két ideológia tehát a vallásellenességben közös nevezőn található azért, mert önmagát valláspótléknak gondolja. Ezért fontos 2023-ban is elmondanunk, hogy óvakodnunk kell minden olyan ideológiától, amelyik a kereszténység meghaladását hirdeti, mert ezek az ideológiák a XX. században mind embertelen léptékű pusztítást hoztak Európában.
Nézzük tovább a másik párhuzamot. Ismerjük, hogy a náci rendszerekben be kellett vezetni a numerus clausust, tehát arányosan lehetett csak továbbtanulni, és nem volt ez másként az '50-es évektől a kommunizmusban sem. Mindösszesen a felvettek 7-8%-a lehetett tagja a közép- vagy felsőosztály fiataljainak, a többieknek viszont a munkás vagy paraszti származásból kellett érkezni az egyetemekre. Ismerjük Sztálin mondatát – ha tovább folytatjuk a párhuzamokat –, amely az embereket csak számként kezelte, amikor azt mondta a '40-es években a csehszlovák tárgyalások során: „Én nem sajnálom a magyarokat. A magyarokat meg kell büntetni. A magyar kérdés, vagonkérdés.” És nem beszélt másként a magyarokról Veesenmayer sem, a náci birodalom teljhatalmú magyarországi megbízottja, ő szó szerint ezt mondta: „Minden magyar paraszt, munkás vagy katona, akinek bevetése bennünket tehermentesít, erősíti a birodalomban a Führer tartalékait. Minden értünk vérző magyar a mi véráldozatunkat csökkenti. Erősíti a tartalékainkat a további hadviselésben, és segít abban, hogy erőinket megőrizzük a háború utáni nagy feladatok megoldására.”
Mind a két birodalom számára, mind a két diktatúra számára a magyarok, a magyarság csak egy szám volt. Egy feláldozható szám, amit ha meg akarnak büntetni, akkor csak a vagonok száma számít, ha pedig a háborúban arról van szó, hogy kit kell golyófogónak használni, akkor a németek azt mondták, hogy jobb, ha azok a golyók magyar emberekbe fúródnak, magyar emberek életét oltják ki, mintsem, ha németek vérét oltanák ki. Ez mutatja tehát a történelem, hogy nagy különbség nincs a két diktatúra között. Lehet, hogy a színe, a kirakata, az ideológiájának az ellenségképe más, de a működése, és az, hogy milyen keresztény polgári értékeket tagadnak, az a két diktatúra szempontjából ugyanaz volt. Ezért indokolt az, hogy közös emléknapon emlékezzünk a két diktatúra áldozataira. És az is indokolja, hogy emlékezzünk a két diktatúra áldozataira, mert sokan bizony ezeket a rémtetteket a mai napig is tagadják.
Azok is, akik Marx-szobrokat állítanak, vagy az a Gyurcsány Ferenc is, aki a politikában azt mondta, hogy „nem lehet egyenlőségjelet tenni a fasizmus és a kommunizmus közé, a vörös csillag szociáldemokrata eredetű jelkép, amelynek betiltása oktalan” – így érvelt a mostani büntető törvénykönyv ellen, sőt még aláírásgyűjtésben is részt vett. Tehát a politikában is sokan nem veszik figyelembe azt, hogy emberek millióinak és százmillióinak az áldozata van minden egyes kommunista jelkép mögött és a náci jelképek mögött is. De ez nem csak a politika világában van így, hanem a gazdaság világában is. Hiszen egész nyáron és minden évben láthatjuk, hogy a Heineken azzal a vörös csillaggal hirdeti magát, amelyikhez emberek százmilliójának a vére tapad. És bár a reklámjában arra hívja föl a figyelmet a 150 éves születésnapja alkalmából, hogy kinek a különböző igényeire miként tudott reagálni, de valahogy arra, hogy ez a jelkép mégiscsak százmillió ember halálával járt együtt, erre csak annyit reagált, hogy „a hidegháború idején megváltoztattuk az eredeti dizájnt, ekkor fehér színű, piros szegéllyel ellátott csillagot használtunk, hogy elkerüljük a kommunizmus jelképével való hasonlóságot.” A hidegháború idején, amikor ez politika volt, majd folytatták, „ennek elmúltával visszaállítottuk az eredeti, teljesen piros csillagot.” Magyarul tisztában vannak azzal teljes mértékben gazdasági szereplőként, hogy itt emberek millióinak a vére tapad ehhez a jelképhez, de amikor már a hidegháború nem volt politikai irányvonala az akkori amerikai, nyugat-európai politikai eliteknek, akkor a marketing szempontból előnyösebb, hiszen a tekintetet jobban megragadó piros színű vörös csillagra váltották a szimbólumukat. Felháborító, hogy az hirdeti magát a tolerancia bajnokának, hogy az hirdeti magáról, hogy mindenkinek az érzékenységére figyelemmel van, aki pontosan az egyik legtöbb halálos áldozattal járó ideológiának a jelképét mind a mai napig is marketingcélokra használja. Jobb lenne, hogyha visszatérnék ahhoz az állapothoz, amit már gyakoroltak a hidegháború alatt, és nem a kommunisták jelképével hirdetnék a saját termüket.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Pár évvel ezelőtt azt hittük, hogy soha nem lesz már járvány az emberiség történelmében, hiszen a tudomány, az orvoslás eljutott arra a szintre, hogy járványok már nem lesznek. Ezt a fajta biztonságérzetünket erősen megrendítette a koronavírus-járvány. Azt is gondoltuk, hogy Európában már soha többé nem lesz háború, most pedig azt látjuk, hogy lassan másfél éve a szomszédunkban egy gyilkos háború zajlik, amelynek minden nap emberek százai, vagy emberek ezrei esnek áldozatul. Ugyanígy azt gondoljuk, hogy soha többé a szélsőséges ideológiák, a kommunizmus vagy a nácizmus, vagy ezek egy részének újracsomagolt változatai nem térhetnek már vissza. De ahogy láttuk, hogy visszatérhettek sajnos a járványok, hogy visszatért sajnos a háború is, ezért fontos nekünk ezen a napon is mindig kiállni a keresztény és a nemzeti értékek mellett. Mert aki számára az Isten, a haza és a család volt az iránytű, az sohasem tévedt el semmilyen szélsőség, sem a nácizmus, sem a kommunizmus, sem más szélsőség irányába. Nekünk ezt az iránytűt kell tartani. Az Istent, a hazát és a családot, és akkor biztosan megóvjuk a saját nemzetünket és a kontinensünket attól, hogy hasonló embertelen pusztítások, diktatúrák vagy a szabadság elvesztése újra megtörténjen itt Európában vagy Magyarországon.
Köszönöm, hogy meghallgattak!
A beszéd a Totalitárius Diktatúrák Áldozatainak Európai Emléknapja alkalmából tartott megemlékezésen hangzott el 2023. augusztus 23-án, a Terror Háza Múzeumban.