Látószög blog

Schmidt Mária blogja
Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

A jobboldal, melyre szükségünk van

A nemzeti fennmaradás ösztöne Chilében csapást mért a „megvilágosult” kisebbségek ambícióira.

1008 Chile.jpg

Chile gyakorlatilag harminc éven át afféle fehér hollónak számított Dél-Amerikában. Mégpedig az 1990-ben létrejött politikai-intézményi stabilitásának köszönhetően éppúgy, mint makrogazdasági folytonosságának, amely a világkereskedelemre történő jelentős nyitást is magában foglalja. Aztán 2019 októberében, nemcsak a külföldiek, hanem nagymértékben saját maguk meglepetésére is, az országban elszabadult a pokol. Olybá tűnt, hogy az állam hetek alatt elveszíti az erőérvényesítés monopóliumát, a nagyvárosi régiót tönkretette a vandalizmus, és a legszélsőségesebb javaslatok kezdtek hangot kapni, melyek még a betegesen anarchista csoportokon túl is bizonyos mértékű visszhangra találtak.

Sebastián Piñera elnöknek – a szégyenlős és jellegtelen jobbközép megtestesítőjének – az az ötlete támadt, hogy előre menekül, és elindította az alkotmányreform folyamatát, éspedig azon alkotmányét, melyet Pinochet alkotmányának neveztek, annak ellenére, hogy már meglehetősen kevés maradt az eredetileg 1980-ban megalkotott és népszavazáson elfogadott szövegből.

Végül szavazásra került sor, és a színre lépő politikai test végeredményben egy alkotmányozó boszorkányszombat szülötte volt, melyet lekáderezett kommunisták, „a XXI. század szocialistái”, a cancel culture követői és az őshonos szakadárok elegye uralt. A tevékenységük nyomán létrejött torzszülött az utóbbi hónapokban szinte baljós felhőként lebegett Chile jövője fölött, miközben közeledett a valóban szuverén döntés pillanata. Ezt szeptember 4-ére hirdették ki.

Az előző népszavazástól eltérően ez a népszavazás kötelező volt, ez a kitétel számunkra aggályosnak tűnik, amikor szokványos választásokról van szó, ámde feltétlenül jogosult alkotmányozó aktusok esetében, amelyek rögzítik a pactum subjectionis feltételeit – erre már a skolasztikusok is utaltak.

Az eredmény szokatlanul meggyőző volt a jelenlegi választási folyamatokat tekintve: a szavazók 62%-a elutasította azt az alkotmánytervezetet, mellyel egy nagyhangú és megvilágosodott kisebbség akarta megváltoztatni az életüket. Előnyben részesítették ugyanakkor azt, hogy az alkotmány esetleges módosítását elhalasszák a következő kiírásig – erre valószínűleg szükség is lenne –, viszont eleve elvetették azt, hogy az őket fenyegető antirepublikánus, „plurinacionális” és neoszocialista tervezet kísérleti nyulaivá váljanak.

A történteket minden bizonnyal meg lehetne határozni úgy, hogy

a nemzeti fennmaradás ösztöne nyilvánult meg olyan szükségállapotban, amely befolyásoló erővel van a közös identitásra.

ELBUKOTT DEKONSTRUÁLÁS

E ponton érdemes megjegyezni azt a tényt, hogy egy jómódú és köztudomásúan több osztályból összetevődő többség képes volt arra, hogy időlegesen megfékezzen és feltartóztasson egy olyan, egészében véve teljes dekonstrukciós folyamatot, amelyet a fölényt gyakorló kisebbségek működtettek. Az időben tett rövid utazás nem kevés olyan példát nyújthat számunkra, amelyek megengedik ama hipotézis fenntartását, hogy valamiféle hihető történeti szabályszerűség van ez esetben.

Ismeretes például, hogy a jakobinusok ellenálltak az általános választójog alkalmazásának a francia forradalom idején, ez az ellenállás csak növekedett, amikor az V. év Prairial havában (vagyis 1797 május-június havában – a ford.) megtartott törvényhozói választások során tapasztalatokat szereztek ennek kapcsán; ez ugyanis olyan képviselőházat eredményezett, melyben a képviselők több mint 70%-a monarchista volt. Aztán jött a napóleoni birodalom és a monarchikus restauráció, mígnem 1848-ban – barikádok segítségével – bekövetkezett a radikális és szocialista irányultságú II. Köztársaság bevezetése. Azonban a rákövetkező első választáson, mely elsőként alkalmazta a férfiak általános választójogát, már határozott jobboldali fordulat ment végbe. Végül pedig, amikor első ízben írtak ki népszavazást a köztársasági elnök megválasztására, elsöprő többséggel Bonaparte Lajos herceget választották meg, aki később III. Napóleon néven lett császár.

De jöjjünk hozzánk közelebb az időben! 1931-ben de facto kikiáltották a II. Spanyol Köztársaságot, és azon nyomban alkotmányozó nemzetgyűlést is választottak. Ezen a szavazáson egyértelműen a radikális szocialista gondolkodás diadalmaskodott. Mikor azonban az év végén lejárt a nemzetgyűlés megbízatása, ennek tagjai – ahelyett, hogy az általános választójog alapján parlamenti választásokat írtak volna ki – önmagukat parlamenti képviselőkké nyilvánították, hogy a hatalmat ily módon, a választási küzdelem kockázata nélkül tartsák kezükben. A választás azonban elkerülhetetlenné vált 1933-ban; két évig tartó dühödt antiklerikalizmus, valamint a szeparatista katalán kisebbség hivatalos támogatása után az általános választójog ekkor már elsöprő többségben kedvezett a jobbközép erőknek.

Vegyük szemügyre most a franciák bizarr májusát is! Az 1968-as év jelzett hónapjában a szélsőbaloldali diákság lázadást robbantott ki a Sorbonne-on, majd később – fokozatosan – az egész országban. Ehhez később, jóllehet feltételesen, csatlakozott az Francia Kommunista Párt (FKP) is. E lázongások együttesen nemcsak a legnagyobb egyetemi lázadást, hanem egyúttal a francia történelem – és csaknem biztosan egész Nyugat-Európa – legjelentősebb általános sztrájkmozgalmát is előidézték. Francois Mitterand, az ellenzéki szocialista vezető szerint május 3-tól kezdve „Franciaországban nem létezett állam”.

Valójában azt, ami megmaradt a politikai hatalomból, az agg tábornok személye választotta el a csődülettől. De Gaulle reagál: teszteli a hadsereg hűségét, feloszlatja a parlamentet, és új választásokat ír ki. Ez egy népszavazással ért fel: pártja a parlamenti helyek 72%-át hódítja meg, mialatt a balközép és a kommunisták erői láthatólag visszaszorultak. Franciaország visszatér az építéshez.

1968 az Egyesült Államokban is az általános elégedetlenség esztendeje lesz, ez mintegy megelőlegezi napjaink woke-tudatát. A faji zavargások és a diáklázadások több hónapon át tartottak.

A Nemzeti Gárdának összesen 58 ezer katonáját mozgósították, 27 ezer letartóztatás, 3 500 sebesülés és 43 haláleset volt. Az erőszak jelen volt az egész év során. Wilmington városában (Delaware) kilenc hónapon át katonák voltak az utcákon. Novemberben Richard Nixon, a jobboldal jelöltje nyerte meg az elnöki választásokat, kiütötte az elnöki tisztségből a Demokrata Pártot, amely a megelőző 36 évből 28-ban birtokolta azt.

A HELYESBÍTŐ SZAVAZÁS

S melyek vajon a közös tényezők mindeme folyamatokban, melyekre most utaltunk, és számos más folyamatban is, amelyekre jelen alkalommal unásig lehetne hivatkozni? Például az, hogy a szavazás rövid- vagy hosszú távon, ilyen vagy olyan alkalommal helyesbíti „az utcát”. Vagy például az, hogy az agresszív, erőteljesen ideologizált és – általában véve – a népesség józan eszétől távol álló kisebbségek aknamunkája mindannyiszor csődöt mond vagy háttérbe szorul, amikor e népesség felleli a megfelelő terepet arra, hogy szembeszálljon velük, és a maga szavát hallassa.

Olyannyira biztos ez, hogy a marxizmus legértelmesebb interpretációja és stratégiai koncepciója megítélésem szerint továbbra is Antonio Gramscié, aki szerint „a gyakorlat filozófiájának” igazi diadala nem másban van, mint „a józan ész (sentido común) megváltoztatásában”. Ez a vállalkozás egy ideje már elindult Argentínában, ámde még távol áll attól, hogy maradéktalanul beteljesüljön.

Más alkalommal is elmondtuk már a következőket: sok millió honfitársunk elutasítja azt, amit a büntetéseltörlés (abolicionismo penal) eredményez, a fogantatástól kezdve védik az életet, meg vannak győződve arról, hogy a gyermeknek apára és anyára van szüksége, tisztában vannak azzal, hogy a szexuális identitás saját sejtjeinkbe van beleírva, követelik, hogy legyen vége a földek bitorlásának, törekszenek arra, hogy lakásuk magántulajdonba kerüljön, a munkát részesítik előnyben a segélyezés helyett, kiállnak a rend és biztonság mellett stb. stb. Mindez együtt a fennmaradás reflexének tévedhetetlen összességével azonos, ezek képezik a megkérdőjelezhetetlen szociológiai jobboldalt, és ezen kell újjáalkotni a politikai jobboldalt.

A POSZTPERONIZMUS

Sietünk előre jelezni, hogy az említett ismérvek révén e jobboldalnak populáris, posztperonista, ámde nem antiperonista jobboldalnak kell lennie. A középosztálynak és az alsó-középosztálynak tág szegmensei vannak, ők számos alkalommal szavaztak a Partido Justicialista-re (PJ; a peronizmus utódpártja Argentínában) és alapvetően osztják azokat a jobboldali attitűdöket és értékeket, melyekre utaltunk.

Valójában a peronizmus – mint olyan – az alapítójával együtt halt meg 1974. július 1-én. Azóta történeti tárgykör, s magával ragadó a hazai és külföldi tanulmányozók számára, viszont megszűnt félreérthetetlen politikai szereplő lenni.

A képviseleten alapuló politika válságának – amelyen most megyünk keresztül – egyik, de nem egyedüli oka épp az identitások kétértelműsége és a politikai-választási kínálat ebből következő alaktalansága. Nem az én tisztem, hogy elemezzem a kedvező pillanatot, de bátorkodom kijelenteni, hogy akár rövid, akár középtávon a párterők újraszervezése – mégpedig oly módon, hogy tudhassuk, kire szavazunk és mi célból – elengedhetetlen feltétele lesz a képviseleti köztársaság helyreállításának.

Ezen intézményes cél függvényében, valamint elsősorban azon társadalmi és kulturális értékek függvényében, amelyek iránt elkötelezettek vagyunk, viszont már nyílt tér áll előttünk a Népi Jobboldal megteremtéséhez.

Ismerjük már a politikai keresletet. Most pedig arról van szó, hogy artikuláljuk az ennek megfelelő kínálatot. Meglehet, hogy ez utóbbi Chilének soha nem volt meg, miután a régi jobboldal pártjai szociokulturálisan korlátozottak voltak. Mi viszont rendelkezünk ezekkel az eszközökkel. Roppant gazdag történeti tapasztalatunk, melyet a XX. században szereztünk, valamint az, hogy demográfiai összetételünk sajátos, megfelel ezen eszközök némelyikének.

Mindenesetre szem előtt kell tartani, hogy egy ilyen jellegű terület esetében az elsődleges nem annyira az, hogy képesek legyünk nyerni, hanem inkább az, hogy képesek legyünk kormányozni. Ez magában foglalja, hogy feladatokat tűzzünk ki egy összetartó és energikus irányító kisebbség megformálódásához, mely képes arra, hogy csüggedés nélkül szembeszálljon egy olyan politikai környezettel, amely a polarizáció állandó veszélyének teszi ki magát, és amelyben mindig feltűnnek majd azok, akik az álcázást ajánlják a túlélés céljából.

Megítélésünk szerint egy új Népi Jobboldalnak három fő irányvonala van – túl azon, hogy nyilvánvalóan vissza kell térni azon makroökonómiai racionalitáshoz, amely túlmutat a pusztán konjunkturálison:

  1. Az államiság magvának helyreállítása, vagyis az ellenőrzés helyreállítása a fizikai tér fölött; a törvényes erő monopóliuma. Ez magában foglalja a nemzeti erő állandó jelenlétét azokban az enklávékban, melyeket napjainkban a kábítószer-kereskedelem tart ellenőrzése alatt, valamint azt is, hogy a szakadár kezdeményeket kiküszöbölik a délkeleti Andok térségében, és a szuverenitást tényleges érvényesítik a roppant gazdag Kék Pampák [1] fölött.
  2. Valamennyi közpolitika egybefogása arra irányuló erőfeszítéssel, hogy a jelenleg uralkodó szolgai állam helyett a tulajdonosok társadalmát alkossuk meg.
  3. Valamennyi kulturális és nevelési terület felszabadítása az LMBTQ+ lobby befolyása alól; visszatérés az egyéni tudattal és a magánszférával kapcsolatos normákhoz, melyeket a Nemzeti Alkotmány foglal magában, valamint a szülőknek a gyermekeik nevelése fölött gyakorolt felelősségéhez.

Egy olyan jobboldal, amely e zászlók alatt gyülekezve nyer, és úgy készül a kormányzásra, hogy nem árulja el mindezt, a legvilágosabb alternatíva azzal szemben, ami sem többet, sem kevesebbet nem mutat számunkra, mint Argentína felbomlását.


Jegyzetek

[1] A Kék Pampák kifejezés egyszerre jelenti Argentína tengerpartját, a távolabbi szigeteket is magában foglaló felségvizeit, valamint az ezek megőrzésére, gondozására irányuló kormányzati politikát.


A szerző az Universidad Católica Argentina professzor emeritusa. Az Universidad Católica de La Plata Politika- és Társadalomtudományi Karának volt dékánja.

Csejtei Dezső fordítása