Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Jobbra tarts, balra előzz!

Minden eddigi társadalom története a nemzetek története. A sikeres jobboldal vagy szociális lesz, vagy nem lesz.

Amikor Magyarországon, a kontinensen utolsóelőttiként, 1941 nyarán bevezették a jobboldali közlekedést, táblákat helyeztek ki a sofőrök számára, ezzel a felirattal: JOBBRA TARS, BALRA ELŐZZ. A 2020-as években ez a közlekedésrendészeti javaslat a politikai győzelmek receptje. Ennek legközvetlenebb okai egy évtizedre mennek vissza. A 2010-es években derült ugyanis ki, hogy a társadalmakat a korábbi belső, szociális törésvonalak helyett egyre inkább a globalizáció kívülről rájuk ható gazdasági és kulturális következményei metszik. A termelőkapacitás kiszervezése, a bevándorlás szociokulturális hatásai és a nemzetállamok joghatóságának feloldása mind-mind ennek terepe, amely kérdésekre a jobboldal tudott hatékony válaszokat adni. Ennek eredményeként lett Trump az Egyesült Államok elnöke, valósult meg a Brexit, került hatalomra a lengyel Jog és Igazságosság s ülhetett a belügyminiszteri székben Salvini. A Fidesz–KDNP idejekorán felismerte a változást, ennek volt köszönhető a 2008-as szociális népszavazás végeredménye, majd négyévenként az alkotmányozó többség megszerzése, immár a negyedik alkalommal.

TÁRSADALMI EGYÜTTMŰKÖDÉS RENDSZERE

Ahhoz, hogy a Fidesz–KDNP mint össznemzeti párt össztársadalmi erővé is válhasson, a szavazatok abszolút többségének megszerzésén túl szellemi és ezzel jegyben járó politikai feltételek is szükségesek. Előbbinek Galló Béla politológus–szociológus, a XXI. Század Intézet tudományos főmunkatársa – aki korábban Szili Katalin pályaívéről (Mindig a haza. 2018), újabban pedig a baloldalról írt könyvet (Mi lett veled szociáldemokrácia? 2021) – a „szellemi együttműködés rendszere” nevet adta. Kifejezve vele azt, hogy napjainkban a fő ellentét nem a 19–20. századi ipari társadalmak ideológiai megosztottsága mentén alakul ki, hanem azok között feszül, akik közös problémáinkra hazai megoldásokat akarnak keresni, és azok között, akik nem. „Korfordulón élünk, egy új világ kezdetén. Minden ér­tékre szükség van” – nyilatkozta egyszer Kassák Lajos a vele interjút készítő Pilinszkynek. Így vagyunk ezzel most mi is: bármi, ami a nemzet/állam megerősítését szolgálja, segítségünkre szolgál a globális progresszió áradása elleni gátak magasabbra emelésében.

0415 02 gallo.jpg

Ehhez hasonló elven működik a gyakorlat is. A koronavírus-járvány idején, 2021 nyarától bevezetett kormányzati intézkedések és a 2022 első negyedévében meghozott döntések arról tesznek tanúbizonyságot, hogy a magyar kormány társadalompolitikai intézkedései a közép horizontális kiszélesítését szolgálják. Az előbbi körbe tartozó döntések között felsorolhatjuk az otthonfelújítási támogatás és a hitelmoratórium meghosszabbítását, a változó kamatozású jelzáloghiteleket érintő kamatstop bevezetését, a benzinár-stop elrendelését és féltucat alapélelmiszer árának hatósági befagyasztását, valamint a rezsicsökkentés kiterjesztését az önkormányzatokra és a tíz főnél kevesebb embert foglalkoztató KKV-kra. A 2022 elejétől életbe lépett intézkedések között feltétlenül meg kell említeni a gyermeket nevelő családok számára szóló SZJA-visszatérítést, a minimálbér 200 ezer forintra emelését, a 25 év alatti munkavállalók személyi jövedelemadó alóli mentesítését, a nyugellásából élők javára hozott intézkedéseket (nyugdíjemelés, 13. havi nyugdíj visszavezetése), a szociális és kulturális ágazatban, valamint a bölcsődékben dolgozók bérének 20 százalékos, az egyetemi oktatókénak 15 százalékos, a tanárok és óvónők, továbbá a rendvédelmi dolgozók és katonák bérének tíz-tíz százalékos emelését, utóbbiaknak hathavi fegyverpénz biztosítását, aztán a babakötvény állami támogatásának megduplázását, végül a vállalkozók közterheinek mérséklését.

Mindezek a társadalompolitikai lépések azokkal az eredményekkel együtt értelmezhetők igazán, amelyek a Nemzeti Együttműködés Rendszerének első tizenkét évében (2010–2022) mentek végbe. Ennek köszönhetően ugyanis bő évtized alatt egymillió fővel nőtt a foglalkoztatottak száma, a munkanélküliség pedig tizenkettőről négy százalékra csökkent. A magyar gazdaság 2021-ben mintegy 7,1 százalékkal bővült, az államadósság pedig tíz százalékponttal lett alacsonyabb az uniós átlagnál. Számos lépés kifejezetten a szerényebb körülmények élőknek kedvezett (alapvető élelmiszerek áfájának 5 százalékra csökkentése, a nettó átlagkereset tizenkét év alatt 70 százalékkal való növekedése, a bruttó átlagkereset ugyanennyi idő alatti megduplázása, a minimálbér megháromszorozása, közmunkaprogram fenntartása). Nem csoda, ha a szegénységi kockázatnak kitettek száma az Eurostat adatai szerint tizenkét év alatt negyedmillióval csökkent, a legkiszolgáltatottabbaké pedig a KSH szerint mintegy 300 ezerrel, 2010 és 2020 között a legszegényebb háztartásokban az egy év alatt egy főre jutó összeg 300 ezerről 541 ezer forintra nőtt. De az egész társadalom nyertese a Fidesz–KDNP kormányzásának, hiszen minden jövedelmi decilisben nominális értelemben emelkedett az egy főre eső nettó jövedelem, az életszínvonal-emelkedés pedig országszerte érezhető.

A munkaalapú társadalom építése mellett olyan családbarát kormányzás folyik, immár három ciklus óta, amely megháromszorozta a gyed összegét, bevezette a gyed extrát és a nagyszülői gyedet, eddig egymillió családnak segített adókedvezménnyel, bevezette a családi otthonteremtési kedvezményt (csok) és a falusi csokot, a babaváró és családiautó-vásárlási támogatást, ezen kívül többtízezres számban növelte a bölcsődei és óvodai férőhelyek számát.

Mindez azt jelenti, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere mögött álló társadalomfilozófia és ennek távlatos államfelfogása, valamint közvetlen gazdasági haszna valóban az egész társadalom érdekében áll. Az individualista–globális és a vele szemben Magyarországon működő közösségelvű–nemzeti felfogás közötti szakadék pontosan olyan mély, mint amekkora távolságot a szavazók abszolút többségének (legutóbb több mint hárommillió ember) egyetértésével való kormányzás és az euroföderáció antidemokratikus mechanizmusa között tapasztalunk.

BALRÓL JOBBRA

Ebben a helyzetben, ami tehát jó évtizede alakult ki és bízvást ugyanennyi ideig még biztosan velünk marad, érdemes elgondolkodni azon, hogy expressis verbis miként került a szociális érdekvédelem a nemzeti értékek védelmére fölesküdött jobboldal fegyvertárába? És miért jó, ha ez minél tovább így is marad?

Ennek történetfilozófiai gyökere ott található, hogy a jobboldal, mint a nemzeti-konzervatív program politikai képviselője, ismeretelmélete szerint mindig is a korlátozottan létezőből indul ki és ezért általában véve egy adott területen meghatározott hagyomány szerint élő közösséget képvisel, vagyis népben-nemzetben gondolkodik. A 20–21. század fordulóján bekövetkező nagyjelentőségű változás, azaz hogy a „világkapitalizmus vezető ideológiája a multikulturalizmus” (Slavoj Žižek) lett, vezetett oda, hogy az állam területéhez kötődő, kulturálisan (mégpedig nemzetileg) rögzített társadalom nem csak sajátos értékeinek, hanem közös érdekeinek védelmezőjét is a jobboldalban ismerte föl. Miközben a hagyományos képviselőjének számító baloldal a neoliberalizmus és annak kulturális reprezentációja kedvéért elárulta övéit. A munkásmozgalom szerkezete-szervezete persze Nyugaton már a ’60-as évek közepétől-végétől problematikussá vált, de a ’90-es évek elejétől kezdve a szociáldemokrácia végérvényesen a „nyílt társadalom” uszályába szegődött, és szociális érzéke mellett a társadalmi szolidaritást is feladta. Nyitott piacok, nyitott határok, te is más vagy, te sem vagy más.

Az anyag ebben az esetben is nyomonköveti a szellemet. Nem lehet másnak, mint valamiféle hegeli ész cselének tulajdonítani, hogy a Börtönfüzetekben megfogalmazott reménybeli „népi-nemzeti” (nazionale-popolare) párt-mozgalom valóban létrejött, csakhogy nem az kiüresedett baloldalon, hanem a kibővült jobboldalon. Gramscit ma már csak konzervatívok olvasnak.

0415 03 kozep.png

Hogy a hivatalos/hivatásos baloldal hogyan jutott ebbe a „neoliberális zsákutcába”, arról szól Galló Béla már említett című s ilyen alcímű könyve. Már a borító is milyen kifejező! Feltűrt ingujjú, kantáros munkásnadrágot viselő, szikrázó szemű szikár fizikai dolgozó szorítja öklét, másik kezében a vérvörös zászlót, a háttér azonban rózsaszínű, jelezve a Nagy Eszme fakulását. Jegyezzük gyorsan meg: könnyű, de értéktelen győzelem volna ironizálni a munkásmozgalom klasszikusain, akik még korszakokat láttak maguk előtt születni az idő méhéből, és úgy vélték, nem is minden alap nélkül, hogy „a német klasszikus filozófia örököse a német munkásmozgalom” (Friedrich Engels).

A könyv mondanivalóját szerzője igen szellemesen úgy foglalja össze, hogy a koronavírus-járvány közepette meghirdetett neoliberális Great Reset mellé felsorakozott a harmadikutas (third way) szociáldemokrácia is, amely jóideje súlyos identitásválságban és ennek nyomában járó népszerűtlenségi krízisben van, így most választania kell: vagy szakít a neoliberalizmussal, vagy megszűnik – harmadik út márpedig nincs. Galló Béla könyvében először felvázolja a szociáldemokrácia történetét, majd bemutatja 20. századi politikai sikerét, végül a harmadik út zsákutcáját, eközben mindvégig sorvezetőül és értékmérőül is használja a nemzeti társadalom demokratikus jóléti programját jelentő ószociáldemokráciát. A könyv előszava vörös–rózsaszín hanyatlástörténetet ígér, s mindvégig ebben a keretben is kezeli tárgyát, noha az európai jóléti állam felépülése, benne a svéd–nyugatnémet demokratikus baloldal gerincével, elismerést kap. S méltán.

A szerző a szociáldemokrácia évszázadát három nagy szakadás történeteként szemléli, melynek során először a forradalmi baloldallal szakított, majd egy önmagán belüli skizmával a Bad Godesberg-i program révén a marxizmussal, végül a revíziók revízióját végrehajtva behódolt a neoliberalizmusnak. Az európai szociáldemokrácia sikeres útját ezenközben az a szűk és mindkét oldalról támadott ösvény jelentette, írja, amely a II. Internacionálénak is véget vető I. világháborúból megtanulta a leckét, vagyis a nemzetek eltörölhetetlen fontosságát, és „nemzetelvű reformistaként” sem a forradalmi helyzet nélküli forradalomcsinálás, sem a „birodalmi érdekképviseletre szűkülő” szovjetek tévutját nem követte. A nyugat-európai szocdem sikerek a II. világháború után érkeznek, hiszen ekkor „osztálypártból a munkavállalók néppártjává alakulnak át, a középrétegek nagyobb figyelmet kapnak”, legföljebb vegyes tulajdont javasolnak és profitálnak az általános gazdasági fellendülésből, melynek hasznát kormányra kerülve szét is terítik a társadalomban. A siker receptje: demokratikus szocializmus, mínusz osztályharc.

A hidegháborút követő évtizedek, amelyek a There is no alternative (Margaret Thatcher) jegyében álltak, negatívan hatottak a szociáldemokrácia belső magjára és külső megítélésére. A dereguláció–privatizáció–globalizáció szentháromsága éppen a bérből-fizetésből és állami transzferekből élőket tette legkiszolgáltatottabbá, akiket a teljes színeváltozáson keresztülment szociáldemokrata pártok sem képviseltek többé, legfeljebb egy ideig az itthonról is ismert segélypolitikával. Ez volt Tony Blair, Bill Clinton, Gerhard Schröder és Gyurcsány Ferenc pünkösdi királysága, amelyben a hajdani nagy szociális néppártok (Demokrata Párt, MSZP, Munkáspárt, SPD) fokozatosan az elitek kulturálisan liberális bankárbaloldalává váltak. Az államtalanító gyakorlatot nem csak a nagytőke kiszolgálása, hanem „nemzet mint kolonc”-felfogásuk is szorgalmazta, hiszen a piac- és iparvédelem, illetve a helyi munkavállalói érdekek előtérbe helyezése egyszerűen nem „érte meg” nekik. Nem is beszélve a bevándorlás okozta szociális, gazdasági és nem mellesleg kulturális problémákról, amelyek bal- és jobbfelől nézve is ugyanakkora gondot kellene, hogy jelentsenek. Hogy azokról az újabb kulturális fejleményekről most már ne is szóljunk, amelyek – Galló Béla találó kifejezésével élve – a progresszorokdiktátumainak köszönhetően a küszöbünkig hatolnak.

Érdemes azonban mégis kitérni arra, hogy a régi, 19–20. századi baloldal (beleértve a klasszikus szociáldemokráciát is) társadalom- és emberképe mennyire más, mint a 21. századi neoliberális renegátok antropológiája! Akkoriban a produktív, kollektív termelőerők összefogása volt a cél, most viszont az egyéni identitásmozaikok szaporítása. Nem is lehetne társadalomkép, sőt emberkép tekintetében nagyobb eltérést elképzelni, mint ami Olaszország kétmilliós kommunista pártjának munkáscsaládot ábrázoló egykori választási plakátja és a mai nemzetközi woke-baloldal rövidítésjegyzéke (BLM+LMBTQI) között feszül. Mindez persze a valamikori baloldal társadalmi feltételeit is tükrözte: az Olasz Kommunista Párt plakátfigurái feltűnően hasonlítottak negyven éven keresztüli nagy ellenlábasa, az Olasz Kereszténydemokrata Párt plakátjáéira, amint 1990-ben az MSZP és az MDF is hasonló üzenetekkel operált. Előbbi azt írta egy gyermek képe alá, „Szocialistákkal a holnapért”, utóbbi egy kisfiúval üzente, hogy „Jöjjön el a te országod”. Azok még hagyományos berendezkedésű, homogén nemzeti társadalmak voltak, a maiak, köszönhetően a progresszív neoliberális baloldalnak is, nem.

0415 04 vege.png

Ide kapcsolódik a szociáldemokrácia (maradéka) előtt álló utakat felvázoló zárófejezet, amelyből kiderül, hogy ezek egytől-egyig zsákutcák. Az újbaloldali progresszió éppen úgy, mint a harmadikutas szociálliberalizmus, amint ennek idejétmúlt önrevíziói. „Jobbra kellene kiszélesíteni a nyitást” – írja Galló, amit úgy ért, hogy a következő nagy „történelmi kompromisszum” a szuverenista konzervatívokkal való szövetségkötés lehet, hiszen az egyik balról, a másik jobbról kritizálja a neoliberális globalizációt, méghozzá nem is olyan távoli alapokról. Legyen így!

SZOCIÁLIS JOBB – NEMZETI BAL

Benedikt Kaiser kifejezésével élve korunkban kialakult egy látens „keresztfront”, amely a szociális érdekvédelem és a közösségi értékvédelem között húzódik, áthágva a régies, tartalmatlanná vált bal–jobb törésvonalat. E könyv politikai végkicsengése is röviden az, akár kiváló szerzőjére is vonatkoztatva, hogy a régi baloldal az új jobboldal. Főleg, mivel ő maga egyhelyütt céloz is a Magyarországon kívül egyébként ismeretes szuverenista baloldalra, amikor a következőképpen ír: „Mintha a nemzeti szuverenitásnak ma – értelmezzük ezt akár jobb-, akár baloldalról – ne volnának fontos rendszerkritikai funkciói is a globális neoliberalizmussal szemben.” A kettő között érdekazonosságot a nemzetállam társadalmának önvédelme jelent, közös értékbázist pedig a hagyományos élet rendjének tiszteletben tartása teremt. Az apa férfi, az anya nő, a munka érdem, a család szent.

1989-ben állapították meg a „történelem végének” kezdetét, amikor mintha valóban bekövetkeztek volna azok a mintegy 140 évvel korábban leírt szavak, melyek szerint ez, „ahol uralomra jutott, szétrombolt minden hűbéri, patriarchális, idillikus viszonyt. Könyörtelenül széttépte a tarkabarka hűbéri kötelékeket, melyek az embert természetes feljebbvalójához fűzték, s nem hagyott meg más köteléket ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzés nélküli »készpénzfizetést«. […] A személyi méltóságot csereértékké oldotta fel”. A 19. századi Kommunista kiáltványjólismert korholó szavai akár egy 21. századi kapitalista kiáltvány hetvenkedéseként is elhangozhatnának. A szégyenfal mára dicsőségtábla lett.

Folytassuk is innét, és rögzítsük, hogy minden eddigi társadalom története a nemzetek története. Szerencséje a táradalomnak, hogy az amúgy is alaptalanná vált osztálykoncepció hanyatlásával egy ennél egyetemesebb érvényű fölépítmény emelkedett ki, mégpedig az össztársadalmi érdekeket a nemzeti integráció keretén belül képviselő jobboldali program révén. A társadalmi érdekvédelemnek egyébként sem szelektíven önkényes osztályalapra, hanem széles, konszenzus-övezte nemzeti talapzatra kell helyezkednie. Éppen ez lehet az eljövendő jobboldal nagystratégiájának társadalompolitikai vetülete. A sikeres jobboldal vagy szociális lesz, vagy nem lesz.