A 2019-es európai parlamenti választásoknak két okból is nagy a tétje: egyfelől azért, mert eddig nem is volt neki, másfelől, mert most valóban meghatározható egy jól látható törésvonal, melynek mentén az ellentétes erők felsorakoznak. A két tábor között nincs középút – aki ott tartózkodik, idővel szükségszerűen az egyik vagy a másik oldalt erősíti. A lövészárkok közötti senki földjének területe napról napra szűkül. A nap végén pedig dönteni kell: ide vagy oda. A „nemzetek Európája” és az „Európai Egyesült Államok” víziói kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással, és ebben a küzdelemben az a tisztességesebb szereplő, aki nyíltan vállalja, melyik zászló alatt indul harcba. Nagy háború közeleg, amelynek május 26-án lesz az első csatája.
Az Európai Parlament képviselőinek közvetlen megválasztása, azaz 1979 óta a voksolás tipikusan másodrendű jelentőségű választásnak számított a tagállamokban, amelyet a részvételi arányok is rendre visszatükröztek. Most, negyven év óta először azonban elsőrendű választásnak tűnik, hiszen nemcsak azonosítható ügyek vannak, hanem ezeket láthatóan képviselő politikai erők is. Két kérdést szoktak megfogalmazni a küszöbön álló EP-választás tétjeként, amely valójában egy.
Az első kérdés tétjét, vagyis az Európai Unió jövőjének dilemmáját úgy is kifejezhetnénk, hogy a föderalisták vagy a szuverenisták szereznek-e többséget, ill. utóbbiaknak sikerül-e áttörést elérniük. Azaz a jövőben tovább mélyül-e az európai integráció és ezzel párhuzamosan korlátlanul tudnak-e érvényesülni a centrumországok érdekei, a tagállamok pedig újabb és újabb szuverenitásátadásra kényszerülnek-e, vagy sem. Ez a kérdés nagyon hasonlít a második, Európa jövőjéről szóló kérdéshez, amelynek tétje, hogy bevándorló-kontinens leszünk-e vagy az európai őshonos népeket előnyben részesítő keresztény földrész maradunk? Másként szólva és élére állítva a két, egymással összefüggő kérdést: német–francia centralizáció vagy önrendelkező nemzetek együttműködése, brüsszeli birodalom vagy nemzetállamok szövetsége, Soros vagy Orbán, Macron vagy Salvini?
Az egymással szembenálló erők homogenizálódni látszanak: minden birodalomellenes erő a nemzeti szuverenitás pártján áll, s míg a föderalisták kivétel nélkül bevándorláspártiak, a szuverenisták határozottan nem azok. Aki megállítaná Brüsszelt, az a migrációt is, aki viszont föderalista, az egyúttal ösztönözné a bevándorlást. Ám úgy is megfogalmazhatjuk a helyzetet, hogy a mostani EP-választás az elitről döntő népszavazás lesz – vizsgáznak a brüsszeli központosítás bevándorláspárti technokratái.
A 2019. májusi EP-választás szemben álló erőinek ellentétjeit többféleképpen is megfogalmazhatjuk, de leginkább két ellentétcsoportba foglalhatjuk őket.
1) Európa a globális és a lokális erők csatatere.
Ennek az ellentétnek számos megjelenési formája ismert. Lefordíthatjuk például a nemzeti kultúrák és a multi-ideológiák konfliktusára, amely utóbbinak több ágazata ismert, úgymint az egymással együttműködő multinacionális érdek és a multikulturális értékrend, a „nyílt társadalom” elképzelése vagy a Willkommenskultur. A nemzetállamok demográfiai és kulturális összetételének felhigítására leginkább a bevándorlás támogatása alkalmas – a „nyílt társadalomból” egyedül az európai nemzetekhez való tartozást rekesztenék ki. Másodszor, úgy is mondhatjuk, hogy egy univerzális civilizáció küzd a partikuláris, nemzeti meghatározottságú kultúrákkal – a globális erőkhöz tartoznak a föderalisták, akik a független európai nemzetállamokból birodalmat szerveznének, míg a másik oldalon a helyi jellegzetességeket, népi és nemzeti értékeket védelmező szuverenisták állnak. Egy harmadik változatban beszélhetünk progresszív–tradicionalista, politikai szóhasználattal liberális–konzervatív törésvonalról is, amely az értékek kapcsán határolja el világosan egymástól a két világot.
2) Az eurokrata elit és a nép áll szemben egymással.
Itt is háromféleképpen fogalmazhatjuk meg a különböző álláspontokat. Ha a hovatartozásra koncentrálunk, akkor egy kozmopolita elitet látunk, amely világfelfogását, gondolkodásmódját, igényeit és vágyait tekintve nemzetek feletti osztályt alkot, amely minden ponton szemben áll a nemzeti keretek között élő és érző „egyszerű választópolgárral”. Másodszor, a közös ügyekkel kapcsolatos döntéshozatal legitimációját tekintve az elitista, liberális demokrácia modellje áll szemben a „többségi demokrácia” logikájával – előbbiben a szavazás végeredményeként felállított végrehajtó hatalmat számos módon és eszközzel igyekeznek korlátozni, nemkülönben a népszuverenitás hatókörét és érvényét csökkenteni, utóbbi szerint viszont a választáson kinyilvánított népakarat alapján ül össze a törvényhozás, s a neki felelős kormányzat feladata a választók akaratának végrehajtása. Az eufemisztikusan „fékek és ellensúlyok” rendszerének nevezett korlátok gyakran olyan antidemokratikus rezsimmé állnak össze (Európai Ügyészséggel, nemzetközi jurisztokráciával, nemkormányzati szervezetekkel), amely választói felhatalmazás nélküli testületek sorával akadályozza meg a demokratikus döntéshozatallal kinyilvánított akarat érvényre juttatását. Harmadszor: a nemzetközi elit rendre a globális szervezetek, a „davosi civilizáció” érdekkijárójaként viselkedik, így a neoliberális konszenzus érvényben tartását erőlteti, amely sérti a nemzetállamok gazdasági és állami érdekeit. Így azok, akik a világelithez tartoznak, értelemszerűen kerülnek szembe azokkal, akik jogaikat és ezekhez kapcsolt kötelességeiket és lehetőségeiket kizárólag saját nemzetállamuk keretei között gyakorolhatják és érvényesíthetik.
„A népek érckorláti dőlnek” – írta Berzsenyi, aminek papírra vetése után nem telt bele fél évszázad, és nemzeti ébredés söpört végig Európán. Ma is mozog a kontinens: ismét közeleg a népek tavasza!