Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez
„Ne becsüljük alá Joe-nak azt a képességét, hogy elcsessze a dolgokat" – Barack Obama

Katasztrófáról katasztrófára

Biden néhány hónap alatt rekordmélységbe vitte Amerikát

Joseph Robinette Biden elnöksége eddig az egyik katasztrófából a másikba vitte Amerikát. Nehéz lenne másként fogalmazni, és a baloldal ugyanúgy tisztában van ezzel, mint a jobboldal.

Afganisztán úgy is értelmezhető, mint a legfrissebb példa arra, hogyan veszi kézbe Biden és csapata (ami azt illeti, leginkább a csapata) Trump valamilyen ötletét, hogy aztán jól elfuserálja azt. De ugyanez érvényes a koronavírus-stratégiájára, a határpolitikájára, sőt, még az „infrastrukturális” törvényjavaslatára is.

Nem pusztán arról van szó, hogy visszatértünk a pusztulást hirdető egypárti politikához. Ez idáig a Biden-kormányzat a hazai totalitárius baloldal, valamint a külföldi relativista baloldal legrosszabb ösztöneire apellált. Mégis, mi ebben a meglepő? Emlékezzünk csak, mire figyelmeztetett még maga Barack Obama is a 2020-as választások előtt:

„NE BECSÜLJÜK ALÁ JOE-NAK AZT A KÉPESSÉGÉT, HOGY ELCSESSZE A DOLGOKAT”

idézték szavait tavaly augusztusban. Így folytatta: „És tudják, kiből hiányzik valami? Joe Bidenből.”

Ennél lesújtóbbat bajosan mondhatott volna Obama arról az emberről, aki nyolc éven át volt az alelnöke. Nem tévedett. Joe-ból hiányzott, és ma is hiányzik valami. De hát ezt a borzadálykormányzatot valójában nem is Joe Biden irányítja. Nem hiszem azonban, hogy ez mentség lenne Bidennek. Ha Trump alatt zajlott volna le a mostani gyalázatos afganisztáni kivonulás, a demokraták a Képviselőházban még azon a napon – amikor a tálibok behatoltak a kabuli elnöki palotába – még a munkaidő letelte előtt megszövegezték volna az elnök elmozdítását célzó impeachmentet. Vagyis ma, amikor e sorokat írom (a cikk augusztus 15-én született – a szerk.) Különösen visszatetsző látvány ez innen, New Yorkból, ugyanis külföldre szakadt afgánok itt menetelnek, nem Kabulban, s követelik, hogy valaki tegyen már valamit. De hisz pont ez a baj. Hogy valaki tett valamit.

Afganisztán egyértelműen őrült vállalkozás volt, habár 2001. szeptember 11. után talán nem volt elkerülhető. Annál elkerülhetőbb volt viszont a húsz évi csapatjelenlét, és az egyre nagyobbra szabott cél: az eredetileg a tálibok legyőzését célzó küldetés végül azt tűzte maga elé, hogy jeffersoni típusú köztársaságot hozzon létre Dél-Ázsiában. Mindezért nem mást terhel a felelősség, mint minden egyes amerikai férfit és nőt, aki nem tiltakozott elég hangosan ennek az ostoba próbálkozásnak a leállítását követelve. Nem varrhatunk mindent egyedül a politikusok nyakába. Végtére is ők már ilyenek. A közösségnek is megvan a maga kötelessége, éspedig, hogy szembe szálljon a kormányzó osztállyal, kivált, amikor kétbillió dollár és 240 ezer emberélet forog kockán.

Ebben a háborúban négyezernél több amerikai katona és magánvállalati alkalmazott vesztette életét, a sebesültek száma pedig meghaladja a húszezret. Ez a súlyos ár egy igazságos világban széleskörű vizsgálatot, annak eredményeként pedig büntetőeljárást vonna maga után. Az bezzeg tilos, hogy az ember egy doboz kólát felvigyen a repülőgépre.

0819 afgan.jpeg

A tényleges elszámoltathatóság azonban alighanem még annál is vadabb álom, mint amilyen a tálibok kiiktatása volt 2001-ben. Legközelebb akkor juthatnánk hozzá, ha nem hagynánk elburjánzani az államot, és az ember éppen ezt szeretné elvárni a republikánusoktól.

Nem mintha az elmúlt pár hónap során nem láttunk volna néhány szuperhatékony republikánust a törvényhozásban és azon is túl. A média naponta intéz karaktergyilkossági kíséreteket Rand Paul szenátor, valamint két képviselőházi tag: Matt Gaetz és Ron DeSantis ellen.

Maga Charlie Chester, a CNN technikai igazgatója szerepel a következő szöveggel egy rejtett kamerával rögzített felvételen:

„Mondjuk most az a téma, hogy elkapjuk Matt Gaetzt, ő ugyebár republikánus… A Demokrata Pártot nagyon kiborítja, mert olyannyira konzervatív, érted? És minduntalan keresztbe tehet a törvényhozásnak meg ilyesmi. Tehát jól jönne a Demokrata Pártnak, ha el lehetne takarítani az útból. Ezért aztán egyre nyomjuk a sztorikat, amelyek ártanak neki, nehogy elaludjanak vagy békés megegyezéssel megoldódjanak. Szóval, érted, nyomjuk és nyomjuk, és ez nagy segítség. Propaganda ez, és így vagy úgy segít nekünk.”

A propagandaügynökök nem érik be annyival, hogy besározzák politikai ágyastársaik ellenfeleit. A CNN szánalmasan tudósított arról, hogy vallott szégyent Amerika Afganisztánban. Jeremy Diamond fehér házi tudósító fáradságosan kereste a szavakat, amelyekkel mentegethetné, ahogy a Biden-rezsim igyekezett kibújni a felelősség alól.

A republikánusok azonban, ha alkalmuk nyílik rá, hogy elszalasszanak egy alkalmat, azt nemigen szokták elszalasztani. Ahelyett, hogy egész hétvégén mikrofont ragadva ők beszéltek volna a témáról, a republikánus vezetők Bidentől követelték, hogy szólaljon már meg. Vagyis azért küzdöttek, hogy a baloldal irányítsa a közbeszédet az ügyben. Elég gyenge.

Különben is, mi volt várható Bidentől?

„Ne már, ember! Ö.. ö…. izé, nem ismerem el a tálibokat és ö… ö… ideje, hogy megvakarjam a szőrös lábamat.”

Aztán – ahogy szokta – elindul a rossz irányba a kerti ösvényen.

A történtekért Biden környezete a felelős. Nem akármilyen pillanat ez a nemzet történetében. A közösség tehetetlenül, megalázottan, csüggedten nyugtázza a fejleményeket, amelyeknek alakításába semmi beleszólása nem volt, s amelyek nem egy amerikai családot a legdrágábbtól fosztottak meg. Szívszorongató azoknak a katonáknak a családjára gondolni, akinek életét ez a kalandor társadalomátalakító kísérlet szippantotta magába. Micsoda elcseszett ügy. Már bocsánat. Még azt sem mondhatom, hogy nem hiába haltak meg. Mert hiába.

Ezzel a legnehezebb szembesülni. És nemcsak a szövetséges erők katonáiról van szó. Nőkről és férfiakról. Mindenkiről, aki hiába szenvedett. Milliókról és milliókról. Az egész borzalomról, amelynek eleve nem kellett volna odáig fajulnia, és a hátsó lábak közé behúzott farokkal végrehajtott utolsó, történelmi menetről, amely az egészre feltette a koronát, s amely évtizedekre lejáratta Amerikát. Talán még jó is, hogy így történt. Talán pont erre a megaláztatásra volt szüksége az amerikai politikai osztály tagjainak. Csakhogy ahhoz legalább szégyenérzetnek kellene lennie bennük.

Ron Klain. Anthony Blinken. Jake Sullivan. Három rakás szerencsétlenség.

Ej de szép is lenne, ha mindez csak Afganisztánra lenne érvényes. Hát nem csak arra az.

Az amerikaiak mindennapi életét egymást követő inflációs sokkok keserítik. Az országhatár szinte akadálytalanul átjárható. Joe Biden azzal állt elő, hogy kész terve van a Covid kezelésére, ámde a járvány minden korábbinál nagyobb mértékben arat. Az állampolgári jogok témája lényegében kikopott a közbeszédből. Vezető kutatók, az egészségügy hivatásosai és katonatisztek egyaránt marxista átnevelő elméletek terjesztésével foglalatoskodnak, ahelyett, hogy a valódi munkájukat végeznék.

Lehet, hogy ez már így marad, hiába is reménykednék. Talán igen.

LEHET, HOGY AMERIKA JÖVŐJE ANNYIRA NEM REJTEGET SEMMIT, MINT AMILYEN KIFEJEZÉSTELEN TEKINTETTEL BIDEN ELNÖK BÁMUL RÁNK.

Azért mégiscsak hiszem, remélem, hogy az egyszerű amerikaiaknak lesz még ehhez egy-két szavuk. A világnak úgy kellene, mint egy falat kenyér.


Nyitókép: Amerikai Chinook helikopter hagyja el az Egyesült Államok kabuli nagykövetségét (Fotó: AP)