Fekete zsákruhában és hamuban poroszkáló, néma flagelláns horda gyűlt össze a Hősök tere egyik kietlen szegletében. A naptól, a hőségtől összeaszalódott, elszürkült arcok, halotti maszkok, a vereségben meggörnyedt, amorf, riasztó corpusok, amelyeket bár mélyre temettek, kérlelhetetlenül visszajárnak. Ahogyan azt a körülöttük, néhány pillanatra feltorlódott, de a színpad, a Szabadságkoncert felé sodródó hatvanezres tömeg közönyéből kiolvashatjuk: „igazságuk” nem szólít meg senkit, privát monomániává zsugorodott össze.

Nem keltenek már olyan felfokozott izgatottságot és félelmet (mint egykor), mert tudni lehet: lényegében ártalmatlanok és erőtlenek. Látszólag nem okozhatnak kárt nekünk, de mégis, mélyen a hipotalamuszban érezzük: jelen vannak, és nem fordíthatunk hátat nekik. Ez a bizonytalan, állandóan felkészült tudat pedig nyugtalanító, hiszen ma egészen más, valódi, de előremutató problémákkal kellene megküzdenünk. Ez az a néhány tucat áttetsző, ektoplazma-szerű emberalak azok, akik az egész ellenzéket eláruló SZDSZ-ből megmaradtak. Ők a túlélők, akiket a mai napig kitart a vörös establishment pénz- és kapcsolathálója. Az, hogy még ma is látszódnak, egyértelműen indikálja a tényt, hogy a villanásszerű változásokat hirdető ellenmítosz-kezdeményekkel szemben a rendszerváltoztatás monumentális, idővel, a második jobboldali kormányalakítás után az egész társadalomra kiterjesztett (lényegében: rákényszerített), a mélyben zajló lassú őrlőmunka, amit fenntartások nélkül, a nehézségek ellenére el kell végezni. Ennek a felelős történelmi vállalásnak a lezárása a közös jövőnk egyik legégetőbb feladata.

A nevek, a tüntetés szervezői: Donáth László, Eörsi László, Jánosi Katalin, Rainer M. János, Rajk László, Ungváry Rudolf, Vásárhelyi Mária a magyar politika és közviszonyok nyolcvanas és kilencvenes években szerzett harci sérüléseit testesítik meg, amelyek soha nem fognak teljesen, hibátlanul összeforrni, ezért meg kell tanulnunk látványukkal együtt élni, és a mindig, az akut módon jelentkező nehézségekkel, fájdalmakkal, amit okozhatnak.

Az, hogy Magyarországon állandó (és gyakran eszközeiben sem kíméletes, rendkívül fárasztó és monoton) politikai háború zajlik a kilencvenes évek óta, az pontosan a békés átmenet (amit a pártmonstrum folyamatos és látszólagos visszahúzódása tett lehetővé) és szabadságunk következménye. Mert ahol szabadság van, ott a politikai erők permanens, soha véget nem érő harcban állnak szemben egymással, nincsen kihirdetve soha a végső győztes. Ami elérhető, megszerezhető hadisiker az csak a pillanatnyi felülkerekedés, az átmeneti, a nagy veszteségek utáni tűzszünet. A demokrácia, a politikai szabadság ezen keretek közé szorítva működik, sok energiát éget fel és életerőnk tetemes részét igényli. Ez az ár, amit meg kell fizetni érte. Csak így, ezeknek a szűken vett megállapításoknak vektorai felől érdemes vizsgálni azt a kérdést, hogy kudarc volt-e, egyáltalán befejezett folyamat-e a rendszerváltoztatás.

Ünneplő tömeg 2019. június 16-án, a Hősök terén (Fotó: KKETTKK)

Kijelenthetjük: nem volt kudarc, mert be sem fejeződött, illetve a kudarc nem lett úrrá rajta, nem zárta le helyettünk egyetlen külső, elháríthatatlan körülmény sem. A szabadság képlékenységét bizonyítja, hogy ugyan '89-ben a lehetőségét megszereztük, de hosszú út volt, mire a plakátszlogeneken és pártindulókon túl valóban (egyénileg és közösen, cinizmus nélkül) képesek lettünk megélni azt. De ma is félre kell verni a harangokat, tudnunk kell, hogy a megélt és felelősséggel viselt szabadságunk a legnagyobb kollektív értékünk. Ekképpen egyetlen valódi és lényeges kérdés maradt hátra: mekkora utat kell még megtennünk ahhoz, hogy közös katarzist éljünk át? Az intézményrendszerek, a politika működésének metódusai lassan átalakulnak, nem emlékeztetnek (vagy egyre kevésbé) a kádári alvilágra. A társadalmi gondolkodás és önreflexió (a tekintet, amin keresztül önmagunkat látjuk) viszont lassan szabadul meg a régi, a pártállami ancien régime-ből származó magatartásmintázatoktól, részben ma is pervertált. Ennek az erkölcsi és szellemi értelemben vett felszabadulásnak az egyik legnagyobb akadálya (a múltban és sajnos a jelenben is) pedig a megmaradt, ma is frontképes posztkommunista–liberális elit, akinek személyes és közegszintű (anyagi és politikai) érdeke a permanens válsághelyzet fenntartása.

Gondoljunk csak arra, hogy a kilencvenes években a két elvkonglomerátum kiegyezése után szinte csak „ők” kapták meg a valóban, lényegileg feltárható, fontos adatokat tartalmazó levéltári adatokat. A kezelő szerv vezérintézménye pedig hemzsegett a diktatúra egykori őrkutyáitól, minden dohányzósarokban aktív belügyminisztériumi bizalmiba lehetett botlani. Egyáltalán nem állt érdekében a deep state-nek (ahol lehetett, ott minden eszközzel szabotálta), hogy az antikommunisták olyan anyagokhoz juthassanak, amivel alapjaiban lehetett volna támadni, dekonspirálni a részben továbbörökített, módosított áldemokratikus rendszert és a hatalmas károkat okozó sunnyogó pártcsinovnyikokat. De hazugság az a vád is, hogy a mai kormányzat ki akarja törölni, véka alá akarja rejteni Nagy Imre szerepét. Éppen ellenkezőleg. Fel akarja tárni, a fényre akarja hozni ellentmondásokkal terhelt életének, tetteinek motivációit és hibáit, bűneit. Ezzel szemben „ők” folyamatosan és szisztematikusan, „objektív szempontokat” követve építették le a pesti srácok, a flaszter hőseinek legendáját (bizonyos esetekben simán, rezzenéstelen arccal „lekurvázva” Wittner Máriát).

Ahogyan a tüntetésről készült tudósításokat olvassuk, ugyan nem váratlanul, de feltűnik Rényi András, aki nem más, mint az egykori kultúrököl, a párteminenciás Rényi Péter fia (akitől a Népszabadság 2002-ben könnyáztatta dicsnekrológgal, saját halottjaként búcsúzott). Az a szórakoztató gondolat jutott eszünkbe, hogy ha Jánosi Katalin az ősei jogán vesz részt a tiltakozáson, akkor ez igaz lehet Rényire is. Ha ott állt volna fia, András mellett, biztosan felidézte volna az ötvenes években leírt gondolatai egyikét, mint például azt az összegző erejű, dialektikus aforizmát, miszerint: „a szovjet csapatok segítségével megkezdődött az ellenforradalmi puccs felszámolása”, de könnyen megeshet, hogy a hatvanas évekből idézte volna önmagát (lenne mit): „gondoljunk csak az ellenforradalommal szemben vívott harcra és az azóta eltelt időszakra, amelyben jelentős és egyre erőteljesebb szerepet játszott az ideológiai harc (...) az eddiginél is hatékonyabb eszmei harcot kell vívni a burzsoá és kispolgári ideológiák ellen, elvszerűen védelmezni kell a marxizmus–leninizmus igazát”.

De maradjunk a legvégső-jellegű kérdéseknél: vajon, ha Rényi Péter még élne, közénk lövetett volna? A nagy „tanulság” pedig az, hogy ezek, a korábban felsorolt emberek (és elvbarátaik) látszólag az úgynevezett szabadságot és a megnevezhetetlen igazságot hirdetik, valójában a megalkuvó, a saját kötelességeit eláruló, posztelhagyó, kádári és végtelenül bürokráciafüggő értelmiség keretei közé vezetnék vissza azt, amit eddig már megszereztünk a jövőnkből, a szabadságunkból. Egy szétrothadt, magába roskadt rendszer visszajáró élőhalottjai egyenesen a kedvencek temetőjéből.