„Sohasem szabad feladni, ha az embert pacallá verték, és úgy érzi, hogy egy ép csont sem maradt benne, akkor is fel kell állni, és tökön kell rúgni a palit, ne érezze úgy, hogy legyőzött”
Moldova György: Bűn az élet…

Miért beszéltünk kultúrharcról? Miért születnek nagyívű írások a kulturális forradalomról? Miért olvasunk hibrid háborúról, információs hadviselésről? Miért tartjuk fontosnak a „tudatipart”?

Azt hiszem, mindez nem véletlen. Valami tehát van a dologban. Ide tartozik a szoftpolitika kérdése is.

Korunk legelterjedtebb online lexikonja szerint a soft power a következőt jelenti: „A politikában (és különösen a nemzetközi politikában) a puha hatalom a kényszerítés helyett a kooptálás képessége (ellentétben a kemény hatalommal). Más szóval, a puha hatalom magában foglalja mások preferenciáinak formálását a vonzerő és a vonzalom révén. A puha hatalom meghatározó jellemzője, hogy nem kényszerítő jellegű; a puha hatalom pénzneme a kultúra, a politikai értékek és a külpolitika. 2012-ben Joseph Nye, a Harvard Egyetem munkatársa kifejtette, hogy a puha hatalom esetében »a legjobb propaganda nem propaganda«, továbbá kifejtette, hogy az információs korszakban »a hitelesség a legszűkösebb erőforrás«".

A fenti idézet a Wikipédiáról való. Mellette a posztnyugati világ digitális univerzumát a mai hatalomelméleti-szociológiai írásokban a FANG betűszóval jelölik. Facebook, Amazon, Netflix, Google. Ideérthetjük még a Youtube videómegosztót is. Ezek távolról sem csak platformok, hanem innen, Közép-Európából nézve, számunkra kafkai átláthatatlansággal, sokszor önkényesnek tűnő döntésekkel operáló szervezetek. Hogy az algoritmusaik mit hoznak elénk, illetve, hogy egyáltalán mik jelenhetnek meg ezeken a platformokon, alapjában véve határozza meg a gondolkodásunkat. Nemcsak szolgáltatnak, hanem figyelnek is bennünket.

És ne legyen félreértés: a legtöbb esetben nem feltétlenül konzervatív hitvallás szerinti tartalmak és tartalomrészek jelennek meg – pontosan olyan mennyiségben és mértékben, hogy az ne tűnjön propagandának, s hogy a fogyasztó könnyedén az „ez még belefér” álláspontra jutva, szinte észrevétlenül tegye őket magáévá.

Mindezt kiegészíti az éppen aktuális „issue”-t támogató „civil szervezetek” (NGO-k) hada, a hagyományos média, a celebvilág-, illetve a gondolkodó fők irányában a legkülönfélébb alapítványok, intézetek serege. Utóbbiak a tudatipar céghálóját képezik, s nem választott, nem ellenőrizhető hátterükkel, illetve a társadalmi megőrzést és újratermelődést nem támogató elbeszélésmódjukkal a valóságteremtés célját szolgálják. Vagyis, a legyártott virtuális valóság immár egybefonódik a mindennapi életünkkel. Nagyhatalmi – kisállami szempontból (ha úgy tetszik: birodalmi – nemzetállami szempontból) nézve pedig ez a gomolygó, névtelen massza nem az önrendelkezés, az önszerveződés pártján áll. Idehaza van olyan baloldali csillagunk is, aki egyenesen „értelmiségi osztályhatalomról” beszél. Egyesek büszkén a „kritikai értelmiség” névvel illetik ennek az egyvelegnek meghatározó elemét, de olvashattunk már a „globális középosztályról” is. Én azonban Orwell után szabadon inkább csak a Külső Pártnak nevezném őket. Nyugat-Európában már addig sikerült vinni a dolgokat, hogy az ellenkező, vonakodó választók már igazából nevesíteni sem tudják vágyaikat (ha egyáltalán még vannak), mert azok vagy tabusítva vannak, vagy elfelejtődtek a múlt ködében. Így a politikai erőtérben sem artikulálódhatnak olyan választói akaratok, amely a józan ész pártján állnának.

(Vajon az úgynevezett „diversity officer”-ek idehaza mikor fognak megjelenni?) És ezzel az esetek egy részében akarva-akaratlanul magukévá teszik ezeknek az értékláncoknak az értékeit. Nemcsak egy sportcipőt, egy zenét, hanem a termék reklámokban, életmód-magazinokban megjelenő szoft értékeit is. Hiszen a mai termékkínálat csak részben szól magáról a termékről, részben viszont a hozzá kapcsolt életérzésről is. Ugyanígy a munkával töltött idő – ami a mai ember idejének a legnagyobb részét kiteszi – is többről szól, mint magáról a munkáról. A munka mellett sok esetben közösségpótlékot és célrendszert is kínál, egy meghatározott szoft keretrendszerben, ami az említett életérzés termeléséhez, megteremtéséhez, továbbfejlesztéséhez kell.

A kérdés tehát megítélésem szerint nem feltétlenül az, hogy kell-e szoftpolitikát csinálni, hanem az, hogy ezzel az egyveleggel szemben egyáltalán lehetséges-e? Hogy ne legyen olyan kellemetlen érzése az embernek, hogy a szuverenista magyar politika létrehoz egy-egy intézményt, s esetleg az ellenérdekelt szereplők lakják be? Hogy ne kelljen feltennünk a kérdést, hogy kinek a kulturális diktatúrája? Hogy kinek a kulturális forradalma?

Willi Münzenberg, a két világháború közötti német kommunista politika fő alakja, a szovjetek fedőszervének, a Kominternnek elkötelezett harcosa a következőt mondta: „Meg kell szerveznünk az értelmiséget. El kell kerülnünk, hogy tisztán kommunista szervezet legyünk. Be kell hoznunk más neveket is, más csoportokat, hogy megnehezítsük üldözőink dolgát.” Münzenberg hatékony közreműködésével – és részben vezetésével – egy olyan társutas hálózat épült fel Nyugat-Európában és az USA-ban, amely jószerével a ma létező „Soros-birodalom” előképének tekinthető. Egy-egy ilyen hálózat azonban nem feltétlenül az ördögtől való. Az 1930-as évek közepén a svájciak a német fenyegetés árnyékában a fegyverkezési program megkezdése mellett elindították a „Geistige Landesverteidigung”-nak, vagyis szellemi honvédelemnek nevezett mozgalmat is. Semmi másról nem szólt, mint arról, hogy svájcinak lenni jó. Pontosabban: svájcinak lenni jobb, mint a náci Németország polgárának – alattvalójának. Tulajdonképpen Klebelsberg „neonacionalizmusa” is valami ilyesmi lehetett volna egy másik nemzetközi játéktérben. Vagy konkrétabb formában a Magyar Testvéri Közösség.

Vajon manapság kicsiben, idehaza lehetséges-e a szellemi honvédelem hálózatát létrehozni? Lehetséges-e „megszervezni az értelmiséget”, az 1989 előtti holt teher öröksége mellett? A holt teher mellé azonban egy megjegyzés is kívánkozik. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága szovjet levéltárakból válogatott dokumentumok alapján adta közre „Magyar irodalom és szovjet irodalompolitika a hruscsovi korszakban” című forráskiadványát. A dokumentumokból világosan kiolvasható, hogy a szovjetek súlyt fektettek a szoftpolitikára. Persze, ezt a szoftpolitikát másfelől a fizikai erőszak egészítette ki. A kérdés tehát az, hogy mit lehetett kezdeni egy akkori külső szoftpolitikával? A korabeli nagyhatalmi befolyási övezet – sőt, uralmi zóna – „legvidámabb barakkjában” hogyan lehetett megőrizni azt a tudást, ideát, ami így vagy úgy, de a magyar minőséget jelenti? És vajon ma mit lehet kezdeni ezekkel?

A következő kérdés viszont már az, hogy van-e nemzeti, konzervatív életérzés (leitmotif) és ha van – meggyőződésem szerint egyelőre még van –, akkor hogyan lehet ezt eladni? A harmadik, hogy politikai hatalmi helyzetben vajon az azt érvényre juttató kultúra lendülete meddig tart és hogyan újítható meg? Vajon egy ilyen helyzetben kultúra vagy pedig inkább életmód-, esetleg hitvallás (lenne) terjeszthető?

Nyomasztó kérdések ezek, de azt hiszem, mindezek mellett és mindezek ellenére van létjogosultsága a szoftpolitikának. Hogy hogyan? Ez kétségtelenül fogas kérdés, és túl is mutatna ennek a rövid írásnak a keretein. Annak idején Berecz János 1956-ról szóló kommunista propagandaművének ez volt a címe: „Ellenforradalom tollal és fegyverrel”. Mindenki magából indul ki, szól a kisiskolás mondás. A kommunisták tollal és fegyverrel is – ahogyan Kádár mondta: tűzzel-vassal és golyószóróval – igyekeztek a saját, abszurd társadalomképüket ránk erőszakolni.

A rendszerváltoztatás óta küzdünk ennek a folyamatnak a visszafordításáért. A „tollal és fegyverrel” párosításból a tollat azt hiszem meg tudom ragadni a Kommentár folyóirat körül gyülekező társaimmal együtt. De vajon mit kezdjünk a Jeffersonnak tulajdonított maximával, miszerint a szabadság fáját néha hazafiak és zsarnokok vérével kell meglocsolni? Vajon új kánont tényleg csak vérrel lehet írni? Kőműves Kelemen mintájára csak emberáldozattal lehetne építeni? Hiszek benne, hogy nem. Magyarországon a huszadik században túl sok vér folyt. Ahogyan Albert Camus megjegyezte 1956 után: „A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.” Az 1989-ben elindult rendszerváltoztatást annyiban bizonyosan közmegegyezés övezte, hogy az erőszakmentesség elvét minden politikai szereplő és az egész társadalom is magáévá tette. Ezt eddig egyedül 2006-ban rúgta fel a Gyurcsány Ferenc vezette MSZP-SZDSZ kormány, először provokációkkal, majd a brutális embervadászattal. 2018-ban a baloldali ellenzék és a Jobbik részéről különböző fenyegetődzéseket lehetett hallani (ezek néha azóta is felbukkannak; például, abban a formában, hogy „megdolgoznak a fiúk a lámpavasért”). Ahhoz sem kell túl nagy jóstehetség, hogy a Momentum építési-kordont bontó akciói nem fognak sikert aratni. Franciaországban a családpárti felvonulások vagy a sárgamellénnyesek szétverése, esetleg Berlinben a covid-lezárások elleni tüntetések brutális feloszlatása – na, az erőszakos volt. A Karmelita előtt politikai homokozót berendező Momentum akciói azonban nem fognak visszhangot kelteni, mint ahogyan a korábbi hasonló provokációk (pl. tüntetés az Oktogonon) sem hoztak a konyhára túl sokat. Ugyanakkor egy mesterséges mítosz generálására talán alkalmasak lehetnek ezek az akciók?

A felelős, akár hard-, akár szoftpolitikával foglalkozó közszereplő azonban az ilyesmit mind az erkölcs, mind a magyar tapasztalat, mind pedig a politikai haszonelvűség szempontjából el kell, hogy utasítsa.

De ha vér nem is kell az új kánonhoz, erő azonban annál inkább. Az erő, vagyis a politikai-kulturális gravitáció viszont sajnos nem Magyarországon van abban a posztnyugati történelmi galaxisban, amelynek mindannyian lakói vagyunk. Ez persze abszurd módon éppen a kulturális ellenállás reflexeit hívhatná elő – vajon elő fogja hívni?

Félretéve a fenti, elméleti vázlatot, egyvalamire mindenképpen fel kell hívni a figyelmet. Nevezetesen, hogy a szoftpolitika pusztán külpolitikai szempontból is szükséges. A nemzetközi életben az álláspont megalapozottsága, az érdek jogossága, illetve elfogadhatósága alapvetően szükségessé teszi a szoftpolitikát. Praznovszky Iván, az első világháború utáni magyar békeküldöttség főtitkára keserűen jegyezte fel egy évtizeddel később: „a béke-delegáció néhány hónap alatt évtizedek mulasztásait volt kénytelen pótolni [...] Ha csak félannyit, ha csak egy tizedét ennek a munkának szembeállítottuk volna a háborút megelőző politikai korszakban ellenségeink propagandájával.” Énekelhetjük – és énekelnünk is kell – hogy „száz esztendő nem a világ, éljen a magyar szabadság”, de a Trianonhoz vezető úton az információs, kommunikációs harc elvesztése örökre intő jel kell, hogy legyen.

A kifelé irányuló nemzetállami szoftpolitikát azonban csak olyanok tudják meggyőzően alakítani, akik elkötelezettek a nemzeti érdek mellett. Hogy ehhez kell-e szoftpolitika – azt hiszem, legalább ehhez feltétlenül kell.

És legvégül, hogy miért írtam meg ezt az egész gondolatmenetet? Nemrég az egyik vármegye-székhely katolikus gimnáziumában a biológia tanárnő kijelentette a diákoknak: butaság, hogy csak két nem létezik.

Már nem is arról van szó, hogy a szabadság mindig egy nemzedékre van a kihalástól. Hanem arról, hogy ennek a küzdelemnek néhány év múlva politikai hatása lesz.

Nyitókép: Adam Maida / The Atlantic