Úgy vélem, ebben az életünket átformáló, járvány-sújtotta helyzetben akkor emlékezünk legméltóbban Kertész Imrére, ha könyveihez fordulunk, és gondolatait magunkra vonatkoztatjuk, mintegy felmérve és számot vetve mindennapi, személyes teendőinkkel s mulasztásinkkal. Reményeim szerint, ehhez kínálnak erőt és lehetőséget az itt következő mondatok, amelyeket e szomorú évforduló kapcsán az író különböző írásaiból gyűjtöttem össze:

Az ember újra meg újra nekiveselkedik az írásnak, és nem tud megszabadulni hiányérzetétől. Először azt hiszi, anyagában van a hiba, azután hamar rájön, hogy a hibát önmagában kell keresnie: egyszerűen hamis perspektívából látja a dolgokat, s ez önvizsgálatra kényszeríti. Lassan felismeri, hogy kényszeresen gondolkodik, s hogy ezt a kényszert javarészt kívülről erőltetik rá. Felismeri, hogy ideologikus világban él. S a tiszta formák vágya arra fogja ösztönözni, hogy kilépjen e szakadatlanul csak önmagukat tükröző perspektívák világából, s ismét a földdel, az éggel és az emberi sorssal találja magát szemben.

Ha Albert Camus kereken kijelenti: „A boldogság kötelesség”, akkor nyilvánvalóan arra gondol, hogy az ember csakis azzal szerezhet örömet Istennek, hogy boldog. S ez a mondat természetesen metaforikusan, költőileg értendő, s nem konfesszionális értelemben. A boldogság gondolata a teremtéssel rokon gondolat, s minden, csak nem statikus nyugalmi állapot. Ellenkezőleg, a boldogság igénye alighanem a legsúlyosabb belső küzdelmet rója az emberre: azt, hogy önmagát önmagával, roppant igényei mértéke szerint elfogadtassa, hogy a minden emberben benne élő istenség mintegy magához emelje az esendő személyt.

Tudjuk, az ember dialogikus lény, szakadatlanul beszél, és mindaz, amit mond, illetve elmond, panaszai, gyötrelmei nem puszta ábrázolásának, de tanúságtételnek is szánja. Mi marad? Talán a példa (az egzisztencia): több is, kevesebb is a művészetnél.

Olyan megfogalmazásokra kellene törekedni, amelyek totálisan magukban foglalják az élettapasztalatot (vagyis a katasztrófát); olyan megfogalmazásokra, amelyek meghalni segítenek, és mégis hagyományoznak valamit a túlélőkre is. Úgy tűnik mindinkább, erre csupán a tanúságtétel képes, esetleg egy némán, a megfogalmazása nélkül leélt élet mint megfogalmazás. „Azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról” – irodalom ez? „Szép Ernő voltam” – irodalom ez? Nincs ezeknél végsőbb tanulság, nincs teljesebb tapasztalat. Más kérdés, hogy mivégre mindez, mivégre épp ez – mivégre a tapasztalat? Ki lát általunk? Mert végül is, úgy kell tudnunk, tehát élnünk is úgy kell, mintha valaki látna – nem minket, nem a mi szemünkkel, hanem az életünk által.

Ám hogy ez így legyen, ahhoz az embernek vissza kell találnia önmagához, személlyé, individuummá kell válnia, az egzisztenciának abban a radikális értelmében, amit ez a szó jelent. Az ember nem arra születik, hogy kimustrált alkatrészként eltűnjön a történelemben, hanem hogy megértse sorsát, szembenézzen halandóságával, és hogy megmentse a lelkét. Az ember magasabb értelemben vett boldogulása a történelmi létezésén kívül rejlik – de nem a történelmi tapasztalatok megkerülésével, ellenkezőleg, azok megélésével, birtokbavételével és a velük való tragikus azonosulással. Az embert egyedül a tudás emelheti a történelem fölé, a totális történelem csüggesztő, minden reménytől megfosztó jelenléte idején a tudás az egyetlen méltóságteljes menekülés, a tudás az egyetlen jó. Csakis e megélt tudás fényében tehetjük fel a kérdést: teremthet-e értéket mindaz, amit elkövettünk és elszenvedtünk – pontosabban fogalmazva: tulajdonítunk-e értéket a saját életünknek.

Nem az a kérdés, hogy van-e Isten vagy nincs. Az embernek ugyanis mindenképpen úgy lehet csak élnie, mintha lenne. Nem Isten halt meg; a létfeltételek változtak. Nem az értékek omlottak össze; a hasznavehetőségük vált kérdésessé. A művészet feladata, hogy helyreállítsa a képzelőerőt, s hogy emlékeztesse az embert eredetére, valódi helyzetére és az emberi sorsra. A művész választása így csakis radikális lehet. – Ne feledjük: ugyanaz a radikális szellem, amely az emberi tudás örökségévé teszi a botrányt, a gyalázatot és a szégyent, egyszersmind felszabadító szellem is, és nem azért vállalkozik a nihilizmus mételyének maradéktalan feltárására, hogy ezeknek az erőknek engedje át a terepet, hanem épp ellenkezőleg: azért, mert saját vitális erőit látja gazdagodni evvel. – Megélni az életet, azt, ami jutott, s úgy megélni, hogy a teljes jusson, ez az életfeladat, bárhol éljünk is.

Elhangzott a Fiumei Úti Sírkertben, 2021. március 31-én.