Legyen valaki járatos a történelemben, a politikában, a társadalmi-gazdasági ügyekben, mégis gyakran úgy érezheti magát a Nyugat, kiváltképpen pedig Európa viszonyai között, mintha egy rossz filmet nézne. Gyakran hallani, hogy a történelem nem ismétli önmagát, hanem rímel önmagára, és ma olyasminek vagyunk szemtanúi, ami kiválóan példázza ezt a bölcsességet. Azért elvártuk volna, hogy akikre korunk „nagy döntései” vannak bízva, valamit mégiscsak tanulnak a múlt hibáiból – ha már elődjeik hibáiból nem, legalább a magukéiból.

A politika pályája, amelynek mentén az elmúlt évtizedekben a „felkent” kevesek kezében egyre gyorsuló mértékben egyre több hatalom összpontosult, napjainkban különösen veszedelmes szakaszába ért. Céltudatosan szűkítik az egyén cselekvési körét, infantilizálják a politika résztvevőit, elfojtják a szabad vitát, démonizálják az ellenvéleményt, mindez töréspontra juttatta társadalmainkat és nemzetgazdaságainkat.

Ukrajnában háború zajlik, amely számtalan közvetett és közvetlen áldozatot szed, példátlan gazdasági válság végez pusztítást a dolgozó emberek otthonában, az infláció, a „láthatatlan tolvaj” pedig a középosztály maradékát is lesöpri a színről. Olyannyira, hogy olyan emberek, akik a népkonyháknak szoktak adakozni, most maguk is segélyre szorulnak. Mindeközben a jelek szerint senki sem nevezi meg a felelőst.

Ilyesfajta gondolatokat és kérdéseket vitattunk meg nemrégiben Václav Klaus egyetemi tanárral, Csehország volt elnökével. Az alább következő interjúban – mindannak alapján, amit személyesen tapasztalt a politika világban, éspedig a legutóbbi idők legválságosabbikában, valamint a rá jellemző kivételes geopolitikai, közgazdasági tudásnak, valamint az emberi természet mély ismeretének birtokában – nem kevés megfontolásra érdemes gondolattal gazdagít bennünket.

Claudio Grass: Habár elmondhatjuk, hogy Európa legalább tíz éve válságban van, ezúttal azonban bízvást állíthatjuk, hogy ez a válság más, mint a többi. A szomszédban háború dúl, és az árát így vagy úgy mindenki fizeti, nemcsak a közvetlen hadviselő felek. Az orosz előnyomulás gyakorlatilag leállt, és közben az európai gazdaság és társadalom szövete egyre súlyosabban repedezik. Mit gondol, meddig folytatódhat így, és a lehetséges következmények közül melyek aggasztják Önt a leginkább?

Václav Klaus: Egyetértek azzal, hogy ez a válság más. Sokkal mélyebb, mint azok a helyzetek, amelyeket a múltban felelőtlenül neveztünk (illetve neveztek a politikusok) válságnak. A háttérben tényezők és okok egyedülálló összhatása áll. Némely tényező szabad szemmel is látható, s meg is jelenik az újságcímekben, mások azonban láthatatlanok, ezért nem kerülnek eléggé a nyilvánosság elé, és természetesen meg sem vitatják őket megfelelően. Az első csoportba konkrét események tartoznak, a másodikba pedig a politikai, társadalmi és gazdasági rendszer lassú, egyre erősödő változásai. Ezek láthatatlanul zajlanak, mert kis lépésekben haladnak előre. Mégis, az ebbe a második típusú csoportba tartozó fejlemények a legaggasztóbbak.

Attól tartok, nem is figyelünk fel rá, milyen messzire távolodtunk el a szabadpiactól és a politikai demokráciától.

Ahogy már minden konfliktusban megszoktuk, a propagandagépezet mindenütt teljes sebességre kapcsol, s a félelemkeltő kampányok pánikot és megosztottságot keltenek a lakosságban. A háború első heteitől fogva egyre erősebb, mindenre kiterjedő gyűlöletet élt a propaganda „az egész Nyugat”, illetve „minden orosz” ellen. Hogyan értékeli az efféle kollektivista felfogást?

Hajlamos vagyok néha tévesen alábecsülni a propaganda szerepét, mert abban a hitben ringatom magam, hogy ha egyszer nem nézek tévét és távol tartom magam a közösségi oldalaktól, akkor immunis vagyok rá. Be kell vallanom, hogy ez téves nézőpont. A közvetlen propaganda még csak hagyján, annál súlyosabb valami a média átfogó egyoldalúsága és elfogultsága.

Nagy csodálója vagyok George Orwellnek, zseninek tartom, „1984” című könyvét pedig történelmi jelentőségűnek. Viszont mindig elleneztem, hogy túlzó értelemben – és a dolgokat túldramatizálva – szokás Orwell aforizmáival jellemezni a valóság történéseit. Mindig is tartottam attól, nehogy trivializáljam a helyzetet, illetve ellenségeimet és ellenfeleimet. Ma más a helyzet. Orwellt szó szerint alkalmazhatjuk a valóság leírására.

Európában egyre hangosabban követelnek egyfajta ukrajnai Marshall-tervet. A követelés leghangosabb szószólói Olaf Scholz német kancellár és Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke. A Világbank Ukrajna újjáépítésének költségét 350 milliárd dollárra becsüli. Az eredeti Marshall-terv eredményeinek ismeretében jó ötletnek tartja-e ezt az elképzelést?

Közgazdászként nem vagyok híve a Marshall-terveknek, sem általában, sem pedig a második világháború utáni Marshall-terv esetében. Az utóbbi jelentőségét a propaganda szempontjai szerint alaposan túlértékelték. Vannak olyan kutatások, amelyek bizonyították, hogy a Marshall-terv szerepe marginális volt. A háború utáni európai újjáépítés Ludwig Erhard műve volt, nem George Marshallé. Peter Bauer, Deepak Lal és mások meggyőzően mutatták be a külföldi segélyek szerepét. Nagyobb hasznát látják a donorok, semmint a segélyezettek. Ma ugyanezt látom a cseh politikusok szemében. Nem a maguk pénzét osztogatják.

Miközben a média figyelme a háborúra és a politikusok beszédjeire korlátozódik, az európaiaknak a korábbinál sokkal több problémával és veszedelemmel kell szembenézniük, többnyire olyanokkal, amelyek a háború előtt is megvoltak, csak éppen nem figyelt rájuk senki. Ezek legsúlyosabbika az infláció, amely számtalan háztartást képtelen választások elé állított. A nyugati politikusok mindezért „Putyin háborúját” teszik felelőssé, de nem gondolja-e Ön, hogy azoknak is vállalniuk kell a felelősség rájuk eső részét, akik az eurózónában a monetáris és fiskális politikát alakítják?

Napjainkban az inflációt tekintem a legfontosabb problémának. Nemcsak Putyinról van itt szó, hanem a Zöld Tervről is, különösen pedig az inflációs monetáris és fiskális politikákról, amelyek a 2008-2009-es recesszió után kifejezetten polgárjogot nyertek. A mennyiségi könnyítés és a központi bankok 0 százalékos vagy egyenesen negatív kamatlábai, valamint a kormányok deficitfinanszírozása makrogazdasági egyensúlyhiányhoz vezettek. Egyszerűen inflációs légkörben élünk, és nem vagyunk képesek megszabadulni a pénzromlástól, hacsak alapvető változások nem következnek be a monetáris és fiskális politikákban. Legmélyebb sajnálatomra Keynes legyőzte Milton Friedmant. Nem számítottam rá, hogy így lesz, de ez történt. A kommunizmus sötét évei alatt az én hősöm Friedman volt, nem Keynes, és elkeserítő, hogy az Európai Unió és a liberális demokráciák „szép új világában” ismét Keynes kerül piedesztálra.

Az Európai Unióban sok téves politikai lépésnek voltunk szemtanúi, amelyek megosztották a közvéleményt, és végső soron súlyos károkat okoztak a gazdaságnak és általában a társadalomnak, a bevándorlástól a „zöld tervig” bezárólag. Az elmúlt években széleskörű tiltakozásnak voltunk tanúi, de nemigen változott semmi. Mindenesetre arra számít-e, hogy ezúttal, minthogy egyre többen csak nehezen tudják eltartani családjukat, harciasabb formát ölt a tiltakozás és hatásosabb lesz a közfelháborodás?

Az Európai Unió politikája sok téren kifejezetten hibás, következésképp káros. Ön a várható tiltakozásról beszél, én azonban ilyet nem látok.

Ha mégis van tiltakozás, hát csakis a piac ellen van. A tömeges állami intervencionizmus európai rendszere ellen gyakorlatilag nincs számottevő tiltakozás, ami pedig mégis van, az nem változtat meg semmit. Létezik elégedetlenség, de valódi tiltakozás nincs. Az emberek továbbra is hisznek benne, hogy meg lehet reparálni a fennálló rendszert, s még ma is piacgazdaságnak és parlamenti demokráciának nevezik. Ez azonban nem írja le híven a dolgok mai állását.

Ön, aki élt a kommunizmus alatt és közvetlenül megtapasztalta, miként használja fel az állam a félelmet arra, hogy ellenőrzése alatt tartsa a lakosságot, elhallgattassa az ellenvéleményeket és olyan politikát erőltessen az emberekre, amelyet egyetlen szabadon és racionálisan gondolkodó ember sem tenne sohasem magáévá. Jóllehet politikusaink váltig hajtogatják, hogy a nyugati demokráciák lényege a szabadság, az olyan alapvető értékeken, mint amilyen a szólásszabadság, vagy az egyén pénzügyi szuverenitása, az évek múltával egyre nagyobb csorba esik. Mit gondol? Visszafordítható-e ez a folyamat, vagy ismét át kell élnünk az Ön által már egyszer megtapasztalt múlt hibáit?

Kétségkívül visszafordítható, de nem látok senkit, aki kész és képes volna visszafordítani. Nem csupán marginális reformokra van szükség. Alapvetően át kell alakítani a rendszert, márpedig nem vagyok benne biztos, hogy ez érdekli a választókat. Lehet, hogy lesznek változások, de nem a belátható jövőben. Tudom, hogy borúlátóan hangzik, de az a véleményem, hogy a változás nem az én dolgom lesz, nem is a gyerekeimé, hanem az unokáimé.

Az interjú 2022. november 11-én jelent meg a Pro Aurum oldalon.