A cím nem parafrázis, hanem idézet, pontosabban verscím: így ültette át magyarra Szabó Lőrinc a példaképe, a misztikus-profetikus Stefan George Der dichter in zeiten der wirren című, 1921-ben megjelent költeményének címét. Az apokaliptikus felhangú költeményben a költőpróféta/prófétaköltő szavára nem hallgatnak, így menetrendszerűen be is következik a vész. A költő azonban fáradhatatlanul „őrzi a velőt és / csirát, hogy ne rothadjon, meg ne fuljon, / szítja a szent tüzet, mely tovaszökken / s életet gyujt, ősök könyveiből / ő hozza a biztos igéretet”, és egy új nemzedék révén vezérletével „mindaz, aki egynyelvű, kezet fog / és a romlás ellen fegyverkezik”. Így szól az évszázados parabola. Kortársunk, Ákos, Kovács Ákos, önmeghatározása szerint költő, dalszerző, énekmondó. Bővítsük: bárd, igric, azaz történetmondó, aki a közösség közös történetét meséli folyvást, ugyanakkor ihletett költő is, sőt a veretes szótól nem félve: vátesz. Sorai ugyanis profetikusak; önnön maga mondja egy interjújában, hogy „Az utolsó békeév című dal 2021 októberében jelent meg először: azonnal rám is ugrottak, hogy miért kell riogatni az embereket a háborúval, mi ez a nyavalygás – alig négy hónappal később tört ki az értelmetlen öldöklés.” Előre tudta, megérezte, benne volt a levegőben? – vagy inkább arról van szó, hogy általa tört felszínre a kor érzete. A 2010-es évekre – a koronavírust megelőző, ukrajnai háború előtti időszakra – már most úgy emlékezünk, mint a száz évvel ezelőttiek az 1914-et megelőző „boldog békeidőkre”. Hányszor mondjuk, ha valaminek az idejét hozzávetőlegesen meg akarjuk határozni, hogy „a vírus előtt” vagy „a háború előtt” történt.

KORSZELLEMIDÉZÉS

A Kossuth-díjas dalszerző, énekes, zenész, író és rendező 2024 őszén, 57 éves korában, harminchat éve tartó dalszerzői-előadói munkája összegzéseként adta ki élete első dupla stúdióalbumát. Ákos utoljára 2019-ben jelentkezett új stúdióalbummal, mely után jelent meg több koncertlemeze, EP-je és filmzenéje, de nagylemezre fél évtizedet kellett várni. Megérte, hiszen rendkívül koncepciózus, összefoglaló jellegű, egyszerre vissza- és előretekintő, az Ákos-életmű szempontjából grandiózus, a magyar könnyűzene történetét tekintve pedig megalitikus anyag született.

A Metropolis című dupla stúdióalbum archeofuturisztikus, hiszen a többnyire posztapokaliptikus zeneesztétikájú, disztópikus szövegű jövőképből egy olyan új élet sarjadását hordozó remény bontakozik ki, amely az ősi erények mentén rendezkedik be. Nehéz is eldönteni, hogy a nagylemez a távoli (?) jövőből szól hozzánk, vagy a régmúlt visszatérését készíti elő. A két részre, a gitárdomináns északi és a szintis hangzású déli oldalra osztott két CD összesen 22 dalt tartalmaz. A korongokon vannak már ismert dalok, mint például Az utolsó békeév, a Fel a szívekkel, az Ember maradj vagy az azonos című kisjátékfilm főcímdala, a Magunk maradtunk. Új szerzemény többek között az albumcímadó Metropolis, a különös – értelemszerűen még a nagy 2025. januári tűzvész előtt keletkezett – Kalifornia, a Passió képeit idéző Golgota vagy a slágerszerű A tükör. Egy kivétellel minden dal saját szerzemény, ebben az esetben Leslie Mandoki A Memory of Our Future című albumán megjelent, Ian Anderson fuvolázásával díszített dal újrahangszerelt és magyarra átírt verziójáról van szó, címe hatásosan kifejező: A világ peremén.

ELLENMETROPOLISZ

A világ első meghatározó, műfajteremtő tudományos-fantasztikus nagyjátékfilmje a Fritz Lang által rendezett és 1927-ben bemutatott fekete-fehér expresszionista alkotás, a Metropolis volt. A weimari korszak zavaros körülményei közepette keletkezett, azokat is tükröző alkotás számolt a gépesítés negatívumaival, az osztályharccal és az urbanizációval, így nem csoda, ha címét arról a hatalmasra nőtt városról kapta, melynek felszíni világában a kiváltságosok élvezik a technológia áldásait, az alvilágban tengődők pedig fellázadnak az embertelen rend ellen. A film története – figyelem! – 2026-ban játszódik. Minden joggal idézheti akár e klasszikus mozi címét is Ákos zseniális alkotása; korunk veszélyei mellett a kitörés esélye itt is megjelenik. Az A lemezen előbbiek között említtetik meg a háború, a nemváltás, a közösségi média árnyoldala és a nihilizmus, az utóbbit támasztja viszont alá a biohumanizmus, az istenhit és a hagyományos életrend kereteinek megőrzése.

Mert nézzük csak! Rögtön az albumnyitó Ember maradj nagyon világos üzenetet hordoz: lágy dallamokkal aláfestve szelíd hangon halljuk, hogy „mindegy, minek képzeled magad / Csak ember maradj”, és miközben az a sor, hogy „Mindenki szakért és beszél / Életveszély” egyértelműen az elmúlt évek permanens válságára és annak vámszedőire utal, az mégiscsak reményteli, hogy a Költő szerint „A magamfajta tán nem is éri meg / De hatalmas vihar közeleg / Mégis maradnak itt öregek, gyerekek / Akikben újra magamra ismerek.” Ezt a perspektívát viszi tovább a Fel a szívekkel is, amelyben az izgalmas rockalapra és a sötét hangulatra kiválóan illeszkedő hang súgja el, hogy „Ez a divatos eszme / Mindent tönkretehetne”, de aztán – mintha hirtelen kisütne a nap – mintegy az égből szól a szózat, hogy „Új fénnyel lángol a jel / Fel a szívekkel”.

Anélkül, hogy az A oldal többi szerzeményén is részletesen végig mennénk (pedig zeneileg és szövegvilágát tekintve nagyon is illő lenne), ki kell emelni a sodróan slágerszerű harmadik dalt, benne olyan ironikus sorokkal, minthogy „Se bűn, se bűnhődés / Csak ócska nyűglődés”, vagy hogy a „Művésznő melle új / Fék nyúz és ellensúly” (Csak énekelj). Aztán az egyszerre klubzenés és reggae hangzású negyediket, amely úgy kezdődik, hogy „Hová lett a fényed, Napnyugat? / Néha idézzük arcodat”, azzal folytatódik, hogy „azt mondják / Nem érint senkit a Passió ma / Pedig létezik néhány axióma”, majd úgy végződik, hogy „Nem vált parancsszóra / A kromoszóma” (Kékből rózsaszín). Vagy azt az ötödiket, amely bölcsen nyugodt lírájával, himnikus énekhangjával és fokozatos ritmusával varázsol el (A tükör). Továbbá a hatodikat, amely hard rockos-countrys hangzással dolgozza fel a klasszikus út-tematikát (Útközben). S még a líraian lassú hetediket, amely az életciklusok és a törvényszerű elmúlás köré szerveződik, mégis emberfelettien megnyugtató (Nem én döntök), esetleg a témát részben folytató szomorkás nyolcadik felvételt, ami életbölcsességnek is beillik: „Bárhogy mulattunk / Magunk maradtunk” (Magunk maradtunk).

Az első korong kilencedik száma igazi keresztény tanúságtétel (Golgota), olyan, Ákosra jellemzően fesztelenül előadott drámai mondanivalóval, mint például, hogy „itt tanított a nép között / De a hatóságokkal ütközött”, és az egyértelmű üzenettel, mely szerint „nincs más támasz, mint a kereszt”, közben pedig a felejthetetlenül erős refrénnel: „A jelen felett már lángol a Golgota / Vedd a kereszted, de magadat vidd oda / Az út mellett végig röhögő fejek / Vajon miért jutott nekik csak ilyen kis szerep”.

A tizedik dal nem más, mint a futurisztikusan ritmusos, újrakevert és Ákos által magyar szöveggel ellátott Mándoki-szerzemény, egy fojtott légkörbe helyezett korkritika („haladó szellemű szakbarbár”, „a közösséget tépi a közösségi média”), azzal a metafizikai feloldással, hogy „Mindig hinni, hogy mindig hinni kell”. Ennek az utolsó előtti felvételnek a telitalálatot érő címválasztását – még egyszer: A világ peremén – viszi tovább a teljes paroxizmusba a tizenegyedik dal, az elején már szintén szóba került Az utolsó békeév. Az A oldal utolsó felvétele – zene, hang, szöveg tekintetében egyaránt – sötéten sejtelmes, felvonulnak benne a szobordöntögetések, a cancel culture, hogy „nem mindegyik színű élet számít”, az egyik oldalon az elvallástalanodás, a másikon az iszlamizáció, s már címében is a háború előérzete uralkodik. Az elementáris, megdöbbentő kompozíció rövid-tömör soraival mintegy összefoglalja az egész első CD mondanivalóját: „Mi csak ülünk a kultúra romjain / Csodálkozunk, mintha volna min”. Ebből a dalból érthető meg igazán, hogy Ákos komplex dalait azért nehéz interpretálni és pontosan kontextualizálni, mert a szöveg, a zene és az énekhang egységén túl mélyükön költőien megfogalmazott metafizikai dimenzió honol, amely egyszerre előérzet és utóhang.

A VÁROS MÁSIK OLDALA

Folytatva a nagyváros-tematikát és mindent, amit ez képzeletünkben évezredek óta felidéz (Bábel tornya = Babilon, Róma bukása, Metopolis, a Star Wars bolygóvárosa, Coruscant, a Szárnyas fejvadász 2019-be helyezett Los Angelese, Az éhezők viadalából a Kapitólium), a dupla album B oldalának első száma (Necropolis) után rögtön a címadó szerzemény (Metropolis) következik. Az előző korongról is ismerős „képernyőmagány” mellett ezen felvonul a globalizáció, a prezentizmus, a világdiktatúra réme, de három alkalommal is a szerelem, valamint az égre nyitott földi élet értelme.

A futurisztikus hang – zenei és szöveges értelemben egyaránt – még erőteljesebben folytatódik; az ismétlődő „metropolisz–nekropolisz” szópáron túl teljesen instrumentális első szám után szünet nélkül következik a második, amelyik a legjobb sci-fi filmek soundtrack-jeit idézi, szövege pedig látványvilágszámba megy: „Babilon és Róma / Hízik már pár évezred óta / Forr az álmok nagy kohója / Kijelölt fejlesztési zóna / Letarol, bekerít mindent szépen / Üvegből, betonból épült éden / Hűvös neonfények tüzében / Mindegy, hogy nap vagy éj múlik éppen”. Roppant tablóban vonul fel a 21. – és a 19., meg a 20. – század emberének globális metropoliszra vonatkozó primordiális félelme, amikor is „A századok közt eljön az utolsó / Mire egyetlen hatalmas város lesz a bolygó”, az elszigetelt közvetítettség, azaz „Ütemek dallam nélkül / A képernyő elsötétül”, végül a transzhumán rettenet, ahol „egyre gépiesebb az ember / Egyre emberszerűbb a gép”.

Ennek szeleteit bontja ki a második CD negyedik száma (Képernyőmagány), amely szövegileg-zeneileg a megszokottakhoz hasonlóan ügyesen-játékosan építkező erőteljes korszellemkritika, mégpedig az internetes nyilvánosság negatív oldalára fókuszálva; itt uralkodnak ugyanis a „Képernyőmagányban űzött intrikák, / Bősz indulat tüzelte, gyilkos szócsaták / És billentyűk felett izzó hitviták / Mind elcsodálkozunk, hogy ég a fél világ”. A gyűlöletkommentelő kisszerű banalitása ugyanúgy bemutattatik, mondván, „Vacsorát ad, rámol, forró kádfürdőt ereszt meg / Mesét mond a gyereknek, aztán végre kommentelhet”, mint lesújtó oktalansága, hiszen „Irháját menti, saját sérelmét torolja / Be nem vallja senki, ennyi az ellenszenv motorja”. Hasonló nyomon jár az üveges hangzású, visszhangos hatodik darab az idő összeomlásáról, egy világról, melyben „az ösztönök őrei alszanak / A jelen felizzik, elragad” (Állandó pillanat). A Mad Maxet eszünkbe juttató hetedik dal azt részletezi tovább, hogy „Minden emberi ellen / Tör ez a szellem”, benne „Örök szükségállapot / Tudod, a klíma, meg a vírusok”, aztán hogy „Vonaglanak betűszavak / Szeretnék a lányod, fiad” és mert „nincs határ ma / De gyilkos a lárma” (Több nem is kell). A globális kulturális homogenizációról szól ironikusan a nyolcadik, ez a klasszikus szintipop dal (Kalifornia), benne olyan kiszólásokkal, mint hogy „Nehéz nem látni az idők jelét”, és „Persze jó a progresszió, de van még pár buktató”. A refrén valóban félreérthetetlen: „Az egész világ legyen Kalifornia / Az ötletnek persze még ki kell forrnia”.

Itt van a B-oldalnak a bonanzás idők indusztriális new wave-jét idéző harmadik (Kegyetlen szerelem) és az örök férfi–nő kérdést azzal a kijelentéssel, hogy „Csak azért, mert nem tetszik egyik-másik része / Nem mondhatok nemet az Egészre” feloldó ötödik száma (Marionett). Aztán kilencedik felvétele, ami az egyik legmélyebb magyar vers/dal a szerelemről, benne a nemi szerelem metafizikájának beteljesedésével („Aztán a láva elborít / Ha majd a combod megszorít” – Bolondulásig). Végül az ez utóbbit csúcsra juttató tizedik, olyan – szavakban és ritmusban egyszerre pulzáló – elnyújtott flowsorozatokkal, hogy „Én adok mindent, te meg add magad” és „Ahogy pirul az arc, és a fej szédül / Egymástól mindenki megszépül” (Nem várhatunk). Utóbbi a legszebb sor a B korongon vagy talán az egész dupla albumon, aki leírta, az az emberi lét egész alapszerkezetét a legmélyebb dimenziójában képes volt átérezni és meg is fogalmazni.

A záródarab a hol gomolygóan, hol orgonatisztaságúan transzcendens Égbekiáltó (De profundis), amely voltaképpen bensőséges ima, ami teológiai érvénnyel szól a paradicsomi állapotról („A teremtés küszöbén / Örök szélcsend volt / Az égbolt fölénk hajolt”), az isteni eredet megrontásáról („az elrendelés szerint / Ami önmérsékletre int”, ám „Hitvány ezüstökért / Elárultuk a vért”), a reá kiszabott büntetésről („az elhízott városok alatt / Már izzik a futóhomok”), a fordulóponton pedig a bűnbánásról („Kérlek, oldozz fel / Mert más már fel nem emel […] Ide a te igéd ereje kell”), végül a mennyei feloldozásról-megváltásról („És felragyog újra a kert”). Az utánozhatatlanul egyedülálló ákosi dimenzió itt is megszólal, mégpedig Az utolsó békeév sejtelmét visszaidézve, amikor meghalljuk, hogy „Ahogy felbomlik a világ / Ott a távolban – vagy itt a szomszédban? / Már tűz lobban”.

DUPLACSAVAR

George Orwell, mint az köztudott, 1948-ban írta 1984 címmel megjelent negatív utópiáját, amely cím egyrészt a közeljövő perspektíváját nyújtotta, másfelől pedig bizonytalan időbe helyezte a könyv eseménytörténetét, hiszen az évezred és az évszázad reális számának megtartása után az évtizedet és a hozzá tartozó évet egyszerűen fölcserélte. A kultikus regény erős politikai sci-fi, hiszen a totalitárius AngSzoc-rezsim hétköznapjait élő főhőse a nyelv visszamenőleges átírásával foglalkozik, mígnem maga is tévútra kerül. A regényre utalva sokszor mondják, hogy nem forgatókönyvnek, hanem figyelmeztetésnek készült; ezzel rokon a dupla album duplacsavaros alcíme: Make Orwell Ficton Again, amely ugyanúgy a két lemez disztópikus témaválasztására és hangzására utal, akárcsak a műremekszámba menő, gazdagon illusztrált, könyvszerű tok posztapokaliptikus vizuálja. A modern magyar zenetörténet önmagában sem nagyon felülértékelhető teljesítményét Ákos a költeményfolyamként is olvasható szövegkönyvvel, valamint egy olyan különleges látványvilággal/világlátvánnyal tetézte, amelyek együttesen páratlan összművészeti formát és tartalmat nyújtanak. Ez a nagymestermű nemcsak korunk tükre (persze az is, ami önmagában sem kevés), hanem új Zeitgeist-teremtés.

A lemezkritika kicsivel bővebb terjedelemben megjelent a Kommentár folyóirat 2025. évi 1. számában, a 193–198. oldalakon.