Furcsán alakult ennek a két, nagy hatású és a XX. században állami formát öltő eszmének a sorsa. Mind a két teóriát, évszázados előzmények után a XIX. század közepén fogalmazták meg, ráadásul két olyan filozófus, akik jól ismerték egymást és a családi hátterük is hasonló volt. Az egyik Karl Marx, a német nyelven író ismert szocialista gondolkodó, a másik Moses Hess, francia filozófus. Előbbi 1848-ban adta közre a Kommunista kiáltvány című röpiratát, amelyben bírálta az utóbbinak az „igazi szocializmusról” vallott nézeteit. Hess erre eltávolodott a barátjától (akit előzőleg összeismertetett Engelsszel, a mecénásával), és 1862-ben megjelentette Róma és Jeruzsálem című, magyarul is kiadott munkáját. Ebben felvázolta azt a programot, hogy az európai zsidók az akkor még török uralom alatt álló Palesztinában teremtsenek maguknak országot és váljanak ugyanolyan nemzetté, mint az egységesülés útjára lépett olaszok.

A két gondolat fejlődése a hasonló kezdet után jócskán különbözött egymástól. A kommunizmus egy Marx által kiötlött, de soha nem létezett forradalmi osztály, a proletariátus világtörténelmi küldetését fogalmazta meg. Ezt a megszerveződő szociáldemokrácia vezetői évtizedeken át magukénak vallották, s csak valamikor a XX. század elején ismerték fel, hogy Marx tévedett, és a szervezett munkásság számára a legkevésbé sem kívánatos a végcélként kitűzött „proletárforradalom”. Ugyanakkor Oroszországban megszületett a tömegeket irtó bolsevizmus, amely immár a nemzetközi szociáldemokráciával szemben akarta megvalósítani a kommunizmus eszméjét. Ami azután a Szovjetunióban vagy hetvenöt éven keresztül, 1917 és 1992 között pártállam formájában létezett, majd szinte nyomtalanul eltűnt a történelem színpadáról.

A cionizmus, vagyis judaizmus, vallási forrásokból is táplálkozó, de alapjában világi jellegű zsidó patriotizmus, sokkal nehezebben erősödött meg, mint a marxizmus. Ebben felbecsülhetetlen érdemei vannak egykori honfitársunknak, Herzl Tivadarnak, aki két könyvében is konkrét programot adott, majd az internacionálékhoz hasonló világkongresszusok formájában megszervezte a cionista mozgalmat és tárgyalásokat folytatott a kor nagyhatalmainak vezetőivel a zsidó állam megteremtéséről. Felismerte, hogy a cionizmus eszméje főként a cári Oroszország hatóságai által üldözött és diszkriminált kelet-európai zsidók körében kelt visszhangot, és közülük kerül majd ki a legtöbb palesztinai telepes is. Ezért Herzlt joggal tekinthetjük a modern zsidó állam megalapítójának.

Nyugat-Európában, illetve Németországban a cionizmus csak lassan nyert teret. Magyarországon a „bevett zsidó felekezetek”, tehát a neológok és az ortodoxok egyaránt ellenségesen viszonyultak hozzá, lenézték a Jisuv (a brit fennhatóság alatt álló palesztinai zsidó otthon) építésében elért eredményeket. Vezetőik a „magyar állameszme” nevében hazafiatlansággal vádolták a cionistákat, és még a második világháború kitörése után sem adták fel anticionista nézeteiket. A hitközségi vezetők egészen a német megszállásig azt hitték, hogy Magyarországon nem történhet meg olyan népirtás, mint a megszállt Lengyelországban, és ellenfélnek tekintették a cionistákat, akik a mentés és az ellenállás útjára léptek.

Jellemző tény, hogy a jórészt zsidó származású baloldali értelmiségiek, akik szimpatizáltak a kommunizmussal, majd később lelkesen csatlakoztak a Párthoz, előbb kigúnyolták a cionizmust, majd 1945 után „ellenséges képződménynek”, olyan imperialista ideológiának tekintették, amelynek nincs jövője. A Szovjetunió és a kelet-európai kommunista pártok az ötvenes évek elejétől kezdve anticionista politikát folytattak, támogatták a „neokolonializmus” ellen küzdő arab népeket, mindenekelőtt a palesztinokat, akik az amerikai és nyugat-európai baloldaliak szemében mindmáig az „elnyomott proletárok” szimbolikus megtestesítőinek számítanak. Ez a baloldali liberális egyetemekhez és alapítványokhoz kötődő „EU-kompatibilis” értelmiség, amely 2010 óta előszeretettel nevezi a Fidesz-kormányt fasisztának és antiszemitának, mindmáig támadja és elítéli Izraelt, számon kérve rajta a palesztin kérdést, amely az ENSZ képmutató határozatai szerint megoldhatatlan.

A berlini fal leomlása és a Szovjetunió összeomlása alapjában véve új helyzetet teremtett, eldöntötte a két eszme közötti versengést. A cionista Dávid legyőzte a kommunista Góliátot, persze nem háborúban, amire soha nem lett volna esélye. Viszont a történelem rászámolt a kommunizmusra, majd kihirdette az eredményt: a nagy birodalmakhoz hasonlóan, mint az asszír vagy a római, Lenin és Sztálin államának és a kommunista világmozgalomnak is el kell tűnnie a Föld színéről. Ugyanakkor az ország, amelynek kikiáltását 1948 májusában szinte egyszeri csodaként fogadta el az ENSZ Biztonsági Tanácsa, él és virul. Izraelben, amelynekhárom évvel holokauszt után alig több, mint egymillió lakosa volt, és elmaradott, „harmadik világbeli” országnak számított, jelenleg több mint nyolc millióan élnek, és az ország ma már gazdasági, politikai és katonai erejét tekintve regionális hatalomnak számít. (2017-ben az egy főre jutó GDP 40 258 dollár volt.) Dübörög a gazdaság, ugyanakkor eltűnt, illetve legföljebb nyomokban lelhető fel az egykori országépítés lelkes romantikája. A kibucok kiürültek, illetve high-tech ipari parkokká váltak, a lakóépületeik idősek otthonaként és turistaszállókként funkcionálnak. A cionizmus fölött eljárt az idő, eredeti tartalmára ma már szinte alig lehet ráismerni.

       David Ben-Gurion Theodor Herzl portréja alatt jelenti be nyilvánosan Izrael állam megalakulását, 1948. május 14., Tel-Aviv

Számomra, aki huszonhárom év után jártam újra Izraelben, egyszerűen lenyűgöző volt az a változás, ami időközben végbement. Igaz, meghökkentem attól, hogy az autóforgalom Tel-Avivban és agglomerációjában kis híján már olyan, mint Los Angelesben. Látogatóként is megéreztem a drasztikus, az egész izraeli társadalmat átható, kíméletlen versenyszellemet, mely az óriási teljesítményre sarkalló szabad verseny velejárója.

Izrael és a zsidó diaszpóra kapcsolata 1989 ̶ 1990 után a „reálpolitika” szellemében alakult. Előbbi már nincs annyira ráutalva az utóbbira, mint még fél évszázada, amikor a hatnapos (1967) és a jom kippuri (1973) háborúk idején áramlott a segítség az európai és amerikai zsidóktól. De az európai, benne a magyar zsidóság is, amelynek nem kell szembenéznie államilag szervezett antiszemita politikával, másként tekint ősei újjászületett országára, mint az ötvenes vagy a hatvanas években. Érzelmileg továbbra is egyedülállóan fontos a számára, de inkább csak „szimbolikus menedékként” tekint rá, amit gyakran meglátogat. (Ha Európából, mindenekelőtt Franciaországból évente néhány ezren alijáznak is, élve az izraeli alkotmányban rögzített joggal, amely állampolgársághoz juttatja őket, annak oka az iszlám vallású francia kisebbség részéről megnyilvánuló intolerancia, illetve fenyegetés.)

Magyarország, amelynek miniszterelnöke 1988 ̶ 1989-ben aktívan részt vett a gyengülő kommunista pártállam felszámolásában, a Visegrádi Négyek természetes szövetségeseként és komoly gazdasági partnereként tekint Izraelre. Ezt tükrözte Netanjahu budapesti és Orbán Viktor jeruzsálemi látogatása is. Izrael nem foglal állást a Mazsihisz és a kormány körül kialakult és irracionálisan elmérgesedett konfliktusban, amely a magyar holokauszt régen esedékes feldolgozása, illetve az emlékezetpolitika terén zajlik. Tekintettel arra, hogy ez utóbbi forrásait a magyar állam biztosítja (ahogy a Mazsihisz költségvetésének fedezetét is), nyilvánvaló, hogy az alapvető történészi normákat elfogadva a kormánynak kell eldöntenie, milyen szerepet ad a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontnak, illetve a Józsefvárosi pályaudvaron felépült, de még be nem rendezett Sorsok Házának.