Tisztelt Professzor Hölgyek és Urak!

Európáról szeretnék beszélni Önöknek.

Nemrégiben az egyik hetilapban Kis János filozófus, az SZDSZ egykori elnöke írt egy hosszabb választási cikket. (Kis professzor úr, egyébként tiszteletre méltó módon a kilencvenes évek elején akkor hagyta ott az elnöki széket, amikor rájött, hogy egészen mást gondol a világról, mint a magyar emberek általában. Mennyivel egyszerűbb volna a politika, mennyi vargabetűt megspórolhatnánk, az emberek problémáira mennyivel érzékenyebb lehetne a közélet, politikai vitáink pedig mennyivel értelmesebbek lehetnének, ha a példáját más, botcsinálta politikusok is követnék, követték volna. Párttársainak ez nem ment, végül a nép a 2010-es választásokon tessékelte ki őket a magyar politikából. De milyen nagy volt ennek a hosszú folyamatnak a rezsije! Vannak, akik közülük még ezután sem bírnak magukkal és „maffiaállamról“ írnak hosszú, politikailag motivált fércműveket, mint azt Magyar Bálint is tette. Ez azért figyelemre méltó, mert a szerzőjétől komoly, majdnem kalandorságba menő bátorságot feltételez. Abban ugyanis, még a sok front által szabdalt magyar politikában is széleskörű, pártokon átnyúló egyetértés uralkodik, hogy a korrupció elméletéhez és gyakorlatához az ő körénél jobban senki nem ért ebben az országban.) Kis János nem túl baráti és nem is túl filozófikus cikkére Gulyás Gergely megfelelő módon válaszolt, annak minden szavával egyetértek, így nem az én feladatom az általános bírálat. Felfigyeltem azonban a szerző egy gondolatára az Európai Unióról, ami kiváló kiindulási pontja lehet a mai beszélgetésnek. Kis János azt írja, hogy a mostani kormánnyal szimpatizáló, polgári értelmiség  ̶  Önökre gondolhatott  ̶  még úgy-ahogy elfogadja az önálló, szuverén nemzetállamok közötti szövetségként működő Európára vonatkozó fideszes doktrínát, de egyre nehezebben viseli a folytonos konfliktusokat az unió és Magyarország között.

Sajnos kevés alkalom és fórum van Magyarországon, ahol erről a fontos kérdésről beszélgetnénk. Nem tesz jót az sem, hogy az induló tételeket jobb híján többnyire maga a politika kénytelen elsőként a gyakorlatban megfogalmazni, és csak ritkán és utólag magyarázza el érthető módon az egyes lépések indokait. Ezek a felkínált indokok az értelmiségi, a dolgokat alaposabban átgondolni szerető agyak számára túl sematikusnak, propagandisztikusnak vagy leegyszerűsítettnek tűnnek. A politikusok dolga a cselekvés. A tettek magyarázata gyakran másokra marad. Ha különösen innovatív vagy szokatlan lépésekről van szó, akkor ezek a mások általi magyarázatok nem lesznek mindig eléggé empatikusak  ̶  és akkor visszafogottan fogalmaztam. Azért jó néha benézni a felszín  ̶  gyakran pont a lényeget eltakaró  ̶  fodrozódása mögé!

Azt senki nem vitatja, hogy az elmúlt nyolc esztendőben, amióta Orbán Viktor kormánya vezeti az országot a korábbinál számosabb vita, ütközés, konfliktus, emelt hangú szóváltás volt Magyarország és az Európai Unió között. Az intézmény, ahol választott politikusként én is képviselem a magyar embereket, az Európai Parlament  ̶  amely kitartóan őrzi egykori, még hatalom nélküli állapotából örökölt boldog felelőtlenségének furcsa hagyományait (szoktam mondani, hogy az EP a világ legnagyobb NGO-ja)  ̶  különösen élen járt mindig is a zsivaj keltésében. Végigcsináltam az elmúlt évtizedet, higgyék el elvesztettem a fonalat, már jó ideje abbahagytam a számolást, hogy hány határozatot fogadtak el, hány meghallgatást, demonstrációt tartottak már ellenünk Brüsszelben és Strasbourgban.

Kis János megjegyzése azonban hamis antagonizmust tartalmaz. Úgy gondolom, hogy az általa elválasztott két dolog, a nemzetállamokra épülő közös Európa koncepciója és az uniós túlterjeszkedéssel szembeni tagállami ellenállásból eredő konfliktusok épphogy összetartoznak, feltételezik egymást. Az unióval való konfliktusok fő oka ugyanis nem valami oktalan fészkelődési kényszer, hanem a magyar kormánynak, ezáltal Magyarországnak az európai integráció jelenleg bevett főáramú koncepciójától eltérő hozzáállása, az az igénye, hogy az unió a tagállamok önállóságát és szuverenitását nagyobb mértékben tartsa tiszteletben. Szerintünk ott van szükség közös cselekvésre, ahol az tényleg hasznos, hozzáadott értéket jelent, lásd: a szubszidiaritás elvét vagy Juncker úr kampányszlogenjét: „Legyen Európa kicsi a kis ügyekben és nagy a nagy ügyekben!” Önök is emlékezhetnek még a Fidesz 2014-es fő választási jelszavára, hogy Brüsszelben tiszteletet várunk el Magyarország, a magyar emberek iránt, vagy az „Állítsuk meg Brüsszelt!“ szlogenre, amelyek laikusok számára is érthetően, a politika direktebb, kevésbé kifinomult nyelvén ugyanezt  fejezték ki.

Hogy ez a vita miért keletkezett és miért éleződött ki az elmúlt években, arra sokan sokféle választ adnak. Még többen csak a fejüket csóválják, és közben mindenféle érdemi magyarázat megkísérlése, keresése nélkül kiállhatatlannak, konfliktuskeresőnek, összeférhetetlennek bélyegezik a magyarokat és főleg Orbán Viktort. Ez utóbbi taktikát kifizetődőbbnek találják annál, minthogy érdemi vitába bocsátkozzanak velünk, ezzel azt is ki tudják kerülni, hogy a jövő fontos kérdéseit a Brüsszelben addig megengedett, bevett és megszokott módtól eltérően is fel lehessen vetni és meg lehessen válaszolni. Persze mi ezzel a csupán hárító, címkéző, gyakran kirekesztő, vitaképtelen iránnyal nem nagyon tudunk mit kezdeni.

Az európai vitákat ellenőrző, szabályozó gátőrök, zsilipmesterek mindig rettegtek attól, hogy az általuk moderált diskurzusban egyesek nekik nem tetsző gondolatokat vessenek fel. Az unió vezetői hol büszkeséggel, hol pedig értékmentes tényállításként leplezetlenül, nyíltan és gyakran beszélnek arról, hogy az unió egy elitprojekt. Ha bármely ponton megzavarják ezt azzal, hogy netán megkérdezik a népet is (amelyért állítólag az egészet csináljuk), akkor eleve már létre sem jött volna, de biztosan nem olyan lenne, amilyennek ma ismerjük. Ez utóbbi tételt mindannyian aláírhatjuk, hiszen megvolt az ellenpróbája is. Az Alkotmányos Szerződésről tartott francia és holland népszavazás, vagy a föderális Európa hívei számára rossz eredményt produkáló, ezért többször megismételt dán vagy ír referendumok. (Szegény dánokat, íreket, franciákat és hollandokat az automata nyerő- vagy inkább vesztőgépekhez hasonlóan addig újráztatták, amíg a helyes eredmény ki nem jött.) A tagállamok mozgásterét a közös európai célok érdekében korlátozni hivatott elitprojekt és a népakarat e szomorú tapasztalatok alapján nehezen férnek össze egymással. Megjegyzem, sem alkotmányjogászként, sem politikusként nem vagyok a túlhajtott közvetlen demokrácia híve, a képviseleti demokráciát tartom a kormányzás legjobb, bár egyáltalán nem hibátlan formájának, és a jogállamiságot eltúlzó, a többség hatalmát, ezáltal a hatalom legitimitását megkérdőjelező, azt ellehetetlenítő, ezzel magát a demokráciát aláásó, veszélyeztető, és a világban ma sajnos egyre nagyobb teret nyert ultraliberális törekvéseket pedig vaskos és kockázatos túlzásoknak tartom. A kettő között persze lehet harmóniát, együttműködést teremteni, de ennek feltétele, hogy a jövőbe látó, stratégiában gondolkodni képes politikusok, főleg, ha azok nem választottak, mint az uniós vezetők jó része, és a polgárok preferenciái nem távolodnak el túlzottan egymástól.

Az eltávolodás talán legbizarrabb manifesztációja maga az Európai Parlament, amelynek elvben az emlegetett polgári kontrollt kellene megvalósítania a nagyívű és néha Ikaruszként a Naphoz túl közel repülő, a földtől pedig túlzottan eltávolodó gondolatok felett. Az intézmény ehhez képest doktrinérebb, felelőtlenebb és kevésbé reprezentatív módon viselkedő, mint egyes bürokráciák. Rajzasztalon is nehéz elképzelni, néha annyira absztrakt és életidegen módon ideológikus. Ha nem akadnának ott elemi valóságérzékkel is bíró pártok, mint amilyen az Európai Néppárt, már régen működésképtelen lenne az egész. Az Európai Parlament bizonyos befolyásos erői Európát csak a nemzetállamokkal szemben és nem azokra építve képesek meghatározni, előttük nemzetről, kereszténységről beszélni főben járó bűnnek számít. Leváltják, elhallgattatják, lehurrogják azokat a kisebbségeket, akik az ő világképüktől eltérő gondolatokat fogalmaznak meg. Miközben a valóságban az unió egyáltalán nem mondható föderációnak, még konföderációnak is csak alig. A vita hétévenként arról lobban fel, hogy egy vagy 1,5 százalékos legyen-e a tagországok hozzájárulása. A nagyhatalmú, ötszáz milliós unió első számú vezetői, ha valahova hivatalosan utaznak, a világ nevetségére választhatnak a menetrend szerinti járatok és aközött, hogy valamelyik tagország majd ad nekik kölcsön repülőgépet. Az uniónak nincsen saját titkosszolgálata, nincsenek rendészeti szervei. Ennek ismeretében nem véletlen, hogy például az Európai Parlament postahivatalát az elmúlt tíz évben kétszer is kirabolták fegyvernek látszó tárggyal. (Megjegyzem, Martin Schulz a második eset után mély bölcsességről tanúbizonyságot téve bezáratta a postát.) Az intézményt védeni hivatott országról, Belgiumról pedig annyit, hogy ott az elmúlt két évben a hadseregnek adták át az ország rendvédelmét, miután a rendőrség képtelennek bizonyult a feladatra.

Aligha kell sokat ragozni, hogy mind pénzösszegben, mind hatáskörök tekintetében mennyire szűk az unió szerepe az egyes tagországokéhoz képest. A híres, sokat emlegetett felzárkózást segítő támogatások úgy viszonyulnak a hazai előállítású forrásokhoz, mint négy a százhoz (és azoknak a forrásoknak a jó része is visszapattan a támogató/befizető országok cégeihez, költségvetéséhez). A tényleges helyzetet figyelembe véve és az unió valóságosan csekély hatalmát tekintve a cselekvés fő ágensei nem mások, mint maguk a tagországok. Az elmúlt évtizedben a nagy gazdasági, a bevándorlási vagy az ukrán helyzet által felvetett biztonságpolitikai válságra történt uniós reakciók  ̶  ugyan a bonyolult döntéshozatal miatt szinte mindig késlekedtek, felemásak és félszívűek voltak  ̶ , mégis szinte mindig a Tanács, vagyis a tagországok felől érkeztek. Nem is nagyon lehetett ez másként. Miközben az Európai Parlament vagy az Európai Bizottság a bevándorlók vagy az euróválság szociális terheinek a szétosztásával voltak elfoglalva, vagy éppen zsinórban gyártották a teljesen visszhangtalan külpolitikai határozatokat, addig a pénzügyi stabilitást vagy a határok védelmét, vagy az ukrajnai tűzszünetet mégiscsak a tagországok garantálták, igaz, azt sem valami tökéletesen. A közös politikák, mint a mezőgazdaság vagy a külkereskedelem elég csekély szeletei a szuverenitásnak. Schengen vagy az euró, vagy az Európai Ügyészség nem terjed ki minden tagra. Nem véletlen, hogy az Európai Bizottság, de idesorolhatjuk nyugodtan a Parlamentet is, folytonosan elégedetlen saját mozgásterével és mindig újabb területekre akarja azt kiterjeszteni. Persze a tagországok nélkül nem lehetséges a Szerződés módosítása, a tagországokat pedig manapság egyre jobban satuba fogja az unióval egyre kritikusabb hazai közvéleményük, ezért marad az elitprojekt eredeti hagyományaihoz hű, szerződésváltoztatás nélküli, lopakodó, háttérben megbújó hatáskörbővítés.

Ennek egyik manifesztációja a sokat lobogtatott, úgynevezett jogállamiság-mechanizmus, amelynek vajmi kevés jogi alapja van az uniót létrehozó Szerződésekben. Ha egyszerűen akarjuk leírni, akkor annyit mondhatunk, hogy arra hivatkozva, hogy az egyes nemzeti hatóságok, jogalkalmazó szervek, mondjuk öt százalékban uniós jogot is alkalmaznak, az uniónak beleszólása kell hogy legyen abba, hogy az egyes nemzeti jogrendszerek hogyan működjenek, milyen ellenőrzési mechanizmusaik legyenek, hogyan szervezzék meg az egyes tagországok a jogalkalmazásukat. (Az élősködő ágensek tipikus természete, hogy ha jóhiszeműen, együttműködő módon, vendégjogon beengedjük őket a házba, már másnap meg akarják mondani, milyenek legyenek a bútorok, milyen gyakran és milyen tisztítószerekkel takarítsunk.) Persze nem a francia Államtanácsot vagy netán a német Alkotmánybíróságot kívánják instruálni, annyi bátorság aligha szorult beléjük, hanem a lengyel, a román vagy a magyar bíróságokat. Az ideológiai hisztériák általunk is jól ismert alaptermészete, hogy a valóság korlátján sem akadnak meg. (Például megújulóan tér vissza az a vicces, politikailag korrekt, uniós pénzekkel is megtámogatott igény, hogy a magyar jogi nyelvet gender tekintetben semlegesítsük, és mi mindhiába mondjuk, hogy a magyar nyelvben nincsen hímnem és nőnem...)

A jogállamisági mechanizmus csak a fedőneve annak a föderalista törekvésnek, hogy nyomást lehessen gyakorolni a közös politikailag korrekt ideológiát a többiekkel együtt dalolni vonakodó kormányokra. Ami ennél is szomorúbb, hogy gyakran a formára sem ügyelnek. Az uniós intézmények nem érezték kötelességüknek, hogy felemeljék szavukat, amikor Ausztriában a legfontosabb állampolgári jogot érte támadás, amikor ott elcsalták az elnökválasztást. Miközben Magyarországról és Lengyelországról havonta fogadnak el a jogállamiság sanyarú állapota (vagy éppen  Lukács György kommunista filozófus archívuma, vagy Ahmed H.) kapcsán határozatokat, erről egy szót sem ejtettek. Ausztria megkapta azt az amúgy minden tagországnak elvben jogosan kijáró tiszteletet, hogy az unió megvárta, míg az ország maga, belül, otthon rendezte a példátlan jogsértést és szabályosan megismételte a választást. Ilyen tiszteletet mi nem kaptunk, lengyel barátaink sem kaptak soha. Mikor Magyarország nyugdíjazta az idősebb bírákat Reding biztos asszony megtámadott minket a bíróságon, de amikor az olaszok tették ugyanezt, a Bizottság megdicsérte őket, hogy ezzel gyorsulnak majd a perek. Kettős mérce…

Az ilyen példák kiválóan megmutatják, hogy az egyes tagországok miért nem szeretnék, ha alkotmányos rendszereiket, igazságszolgáltatásukat Brüsszelből irányítanák. A jogrendszerünk a mienk  ̶  a magyar ráadásul ezeréves alkotmányos folytonosságra támaszkodhat  ̶ , amit mi alakítottunk ki, mi ismerünk a legjobban, másrészt mert az unió számtalanszor bizonyította, hogy képtelen arra, hogy egységes rendszer szerint ítélje meg a tagországokat. Ha az egyiket azért támadják, amiért a másikat dicsérik, milyen közös mércét lehet találni? Ki fog az ilyen szervezetben megbízni?

A legújabb ötlet, hogy el kell venni az uniós forrásokat a renitenskedőktől. Mintha a támogatások valamifajta könyöradományok lennének, amiért hálából saját céljainkat kellene feladnunk. Maga a miniszterelnök mondta nemrégiben bizonyos nyugati zsaroló hangokra válaszolva, amelyek szerint, aki nem fogad be migránsokat, attól megvonják az uniós pénzeket, hogy a magyar gazdaságnak ugyan jól jön az unió támogatása, és ebből az adományozók cégei is profitálnak, ha nem lennének, akkor is megállnánk a lábunkon, mert nem szorulunk rá senki alamizsnájára  ̶  ehhez persze más gazdaságpolitika, más költségvetés kellene, de megoldható volna. A sommás újságírói állítások, miszerint a magyar gazdaság összeomlana az uniós támogatások nélkül, alaptalanok, inkább minősítik a sajtó elfogultságát, semmint a valóságot. Magyarország régen nem volt ilyen jó helyzetben. Bennünket kívülről már aligha lehet olyasmire kényszeríteni, amit nem szeretnénk megtenni, vagy ami alapvető érdekeinkkel ellentétes. Leginkább mi magunk, a saját bátorságunk és erőnk miatt. Magyarország uniós tagsága minden eddiginél szélesebb mozgásteret teremtett az ország számára, hogy saját érdekeit érvényesítse, történelmünk hosszú, korábbi időszakaival ellentétben ma nem függünk egyoldalúan senkitől.

Az sem titok, hogy az unió és Magyarország közötti konfliktusok jelentős része ideológiai természetű. A dominánsan liberális szemléletű uniós bürokrácia vagy parlament nehezen viseli, hogy a választott magyar kormány jobboldali, nemzeti, polgári és keresztény irányokat követ és él a többségéből fakadó erőfölényével. Az Európai Parlamentben előszeretettel támadták régebben Olaszországot. Tehették, mert Berlusconi akkori kormányzó pártja a csak relatív többségben levő Európai Néppártban foglalt helyet. Ugyanez a helyzet nyolc év óta Magyarországgal is. Angela Merkel koalíciós kormányát nem támadták, mert a liberális, majd a szociáldemokrata pártok miatt nem volt meg a többség ellene a testületben. (Meg sok más okból sem.)

A pártsemlegességet a Bizottság nyíltan feladta már. Juncker azzal kezdte működését, hogy politikai Bizottságot fog vezetni. Kelet-közép-európai füleknek ez a szóösszetétel elég vészjóslóan hangzik: politbüró. Ha a szerződés őre funkcióját nem semlegesen gyakorolja, akkor minden kérdés átpolitizálódik. Talán nem véletlen, hogy az Egyesült Királyság polgárainak többségét nem sikerült meggyőzni arról, hogy egyenlő elbánásban fognak részesülni, és ezzel kiváltották az unió ezidáig legnagyobb fiaskóját, a Brexitet.

Miközben az unió szervei saját jogkörük bővítésével vannak elfoglalva, s szerződésen túlmenő szempontjaikat a tagországokra akarják erőltetni, aközben maguk alig állnak hatékony demokratikus ellenőrzés alatt. A Bizottság új főtitkárának puccsszerű kinevezése megmutatta, hogy a testület a rule of law-t magára nem szívesen alkalmazza. (Martin Selmayr nem rendelkezett a főtitkári poszthoz szükséges beosztással, ezért először kinevezték főtitkárhelyettesnek, majd öt perc múlva lemondatták Italianer főtitkárt, így a helyettese már a helyére léphetett...) Saját eljárási joguknak a durva kifacsarásával került az élre Selmayr úr. Az Európai Parlamentben volt ugyan vita a kérdésről, miközben Selmayr nonstop dolgozott és egy hét alatt elbocsátotta a felsővezetés neki ellenállni merő részét.

Az eddig felsorolt példák azt igazolják, hogy valódi küzdelmekről és sorsdöntő érdekütközésekről van szó, amelyekben nem célszerű a küzdelmet, az érdekérvényesítést feladni, mert akkor más erők akarata fog érvényesülni.

Amúgy meg, nem mi kezdtük. Magyarország többnyire csak reagált az érdekeit érő külső nyomásokra. Aki csak egy kicsit is jobban figyelt, annak biztosan feltűnt az a gyakran zsigeri elvi ellenállás, amelyet az egyes uniós szervek, különösen a Bizottság tanúsított és tanúsít a főáramtól eltérő irányokban is szívesen kísérletező (azóta eredményekkel is igazolt), innovatív magyar gazdaságpolitikával szemben. Ha elolvassuk az utolsó országjelentést, a letagadhatatlan eredmények langyos elismerése után azonnal feltűnik benne az ellenérzés a magyar rezsicsökkentéssel, a teljesítményarányos személyi jövedelemadóval, a foglalkoztatás hallatlan sikeréhez nagyban hozzájáruló közmunkával szemben. Ezek a sikeres magyar gazdaságpolitika fontos tartóoszlopai. Hozzáteszem, hogy mindegyikről már eleve le akartak beszélni minket, és akkor a „lebeszélés“ kifejezést alaposan kiforgattam eredeti jelentéséből. Az pedig még feltűnőbb, hogy (a magyar adósságkezelés jelenleg stabil helyzetében is) újból, régi szokásukhoz híven  ̶  most már persze csak középtávon  ̶ , de még mindig fiskális kiigazítást követelnek, holott tudják, hogy erre egyetlen Orbán-kormány sem volt soha hajlandó. Azt is, hogy szükségtelen, de hát egy kalapács mindent szögnek lát... 

Ilyen küzdelemben vagyunk.

A viták oka az erős magyar érdekérvényesítés, ezért a konfliktusok veszteség nélkül aligha kikerülhetők. Nagyobb országok ezt csendesebben tudják csinálni, nekünk viszont, kisebb erőnk lévén, erre kevesebb az esélyünk, ezért néha fel kell emeljük a hangunkat. Az is fontos, hogy Magyarország mindig kész volt a viták békés, kompromisszumos rendezésére és volt, hogy a közös cselekvés érdekében engedtünk. A nekünk fontos kérdésekben igénybe vettük a vitarendezés minden lehetséges eszközét. Engem leginkább az döbbent meg, hogy vezető uniós tisztségviselők gyakran nyilatkozzák, hogy az, ha valaki bírósághoz fordul, az unióellenes vagy szolidaritásellenes, illojális magatartás, holott csak az uniós szerződésekben lefektetett törvényes jogunkat gyakoroljuk. Ezt mondta például Timmermans alelnök is, amikor Magyarország és Szlovákia megtámadta az első, ideiglenes kvótadöntést a Luxemburgi Bíróságon. Ez a jogállamiságért felelős biztos szájából különösen bizarr. Az Európai Unió hatalmi szervezet, de szemben például az egykori KGST-vel, a döntéseket itt együtt, vitákban hozzuk és a konfliktusainkat a jog szerint rendezzük. Már csak ezért sem túl méltányos bennünket a viták vagy az érdekérvényesítésünk miatt támadni, elmarasztalni.

Magyarország az unió büszke tagja, elvárjuk a magyarok iránt az illő tiszteletet, a bennünket ért alaptalan, gyakran kettős mércére utaló támadásokat pedig határozottan visszautasítjuk. 

A további munkánkhoz kérem az Önök támogatását is.

(A kép forrása: itt)