A tavalyi országgyűlési választások előtt másfél hónappal jelent meg a Nemzeti blokk – A Nemzeti Együttműködés Rendszere című kötetem a XXI. Század Intézet 21 című zsebkönyvsorozatában (Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, Bp. 2022). Az „Orbán-rendszerrel” kapcsolatos, nem szűnő nemzetközi érdeklődés az oka, hogy a könyvet idén novemberben a német Új Jobboldal egyik kiadója is megjelentette, Nationaler Block – Das System der Nationalen Zusammenarbeit címmel (ford. Georg Nachtman, Jungeuropa Verlag, Drezda, 2023). A német nyelvű változat egy fejezettel több, hiszen annak végén már a 2022-es választások tanulsága is leszűrhető volt, tízoldalas előszavát pedig Benedikt Kaiser írta. Ennek magyar verziója olvasható az alábbiakban.
TÖBBSÉG DÖNT
A többség sohasem adott, a többséget meg kell szerezni, ehhez pedig meg kell szervezni. A többséget leginkább politikai eszközökkel lehetséges összetartani és főként kulturális eszközökkel szükséges megszilárdítani. A társadalmi többség megnyeréséből fakad a politikai többség létrejötte, amely parlamenti többséget eredményez és ha ezt kulturális többséggé sikerül transzformálni, akkor az tartós kormányzást ígér. A különböző politikai eszközökkel, gazdasági intézkedésekkel és kulturális üzenetekkel megkötött „társadalmi szerződés” betartásával és folytonos megerősítésével, sőt újabb és újabb rétegekre való kibővítésével érhető el a huzamosabb ideig tartó, egyetértés övezte kormányzás. Ezt nevezzük konszenzusos hegemóniának.
2010-re kialakult az új többség, amelyet egy hozzá illő, kézenfekvő politikai csoportosulás vezetett: a Fidesz–KDNP-pártszövetség, élén Orbán Viktorral. A Fidesz még 1998-ban megfogalmazott vágya, vagyis hogy „rendszerváltásnál kevesebbre, kormányváltásnál többre” van szükség, végül 2010–12 között valósult meg, amikor 1989/90 folyamata végre befejeződött (Alaptörvény, kettős állampolgárság, médiatörvény, választási törvény). Ez rögvest egy új rendszer megalapítását is jelentette (Nemzeti Együttműködés Rendszere). Mindez az újabb két alkalommal (2014, 2018) megszerzett alkotmányozó felhatalmazással és az immár tizenkét évre bővülő (2010–2022) kormányzással korszakalapítással ér fel, pláne, ha – minden okkal és joggal – hozzászámítjuk ehhez Orbán Viktor első kormányzásának idejét (1998–2002). A 2022-ben elkezdett ötödik Orbán-ciklus végére tehát összesen húszévnyi kormányzást számolhatunk majd össze.
Ennek az útnak fontos állomása volt a 2022-es országgyűlési választás, amelyen a jobboldali kormány, mint a közösségelvű nemzeti erők képviselője és az ellene összeszövetkezett hat ellenzéki párt, mint a globalista komprádorellenzék mérte össze erejét. Az eredmény kijózanító volt. 2022. április 3-án a Fidesz–KDNP egymás után a negyedik országgyűlési választáson szerzett alkotmányozó felhatalmazást, amely bizonyítja, hogy tizenkét év alatt minden részvételi arány mellett, egy- és kétfordulós választási rendszerben egyaránt és minden típusú pártversenyben győzni tudott, vagyis függetlenül attól, hogy vetélytársai külön, egymással koordináltan vagy teljes összefogással indultak-e ellene. Végeredmény szerint a kormánypártokra listán több mint 3 millió 60 ezren szavaztak, míg a teljes baloldali összefogásra kerekítve 1,95 millióan. (A Magyarország területén választásra jogosultak száma 8 millió fő, ezen kívül egymillió ember élhet az ország határain túl a kettős állampolgárság felvételéhez kötött szavazati joggal.)
A választás számos adata kiválóan alkalmas arra, hogy szemléltessük: a Fidesz–KDNP össztársadalmi merítésű össznemzeti néppárttá bővült, a baloldal pedig szociokulturális és társadalomföldrajzi értelemben egyaránt majdhogynem szubkulturális jelenséggé zsugorodott. A Fidesz–KDNP-re leadott belföldi listás szavazatok például százezerrel meghaladják 2010-es földindulásszerű rekordját, amihez még hozzájön a negyedmillió határontúli levélszavazat nem kevesebb, mint 94 százaléka. A 106 egyéni választókerületből mindössze tizenkilencet volt képes megszerezni a baloldal, s ebből is tizenhét Budapesten található. A Fidesz–KDNP nemcsak listán tudott látványosan több szavazót szerezni, hanem 106 egyéni jelölje közül 102 ért el a négy évvel korábbinál jobb eredményt.
A két kormánypártra és a hatpárti egyesült ellenzékre eső szavazatok arányát társadalmi szegmensekként nézve könnyen rájövünk, hogy a Fidesz–KDNP össztársadalmi politikai erő lett. A fővárosi és megyeszékhelyeken lévő, lakótelepi övezetekhez tartozó szavazókörök eredménye alapján kénytelen volt belátni a liberális értelmiség, hogy – egyikük megfogalmazása szerint – „a Fidesz egyre inkább a munkásosztály pártja”. Meg persze a teljes vidéki Magyarországé, hiszen a Budapesten kívül található 88 egyéni körzet közül 24-ben 60 százalék fölötti eredményt ért el a jobboldal. Magyarország több mint háromezer települése közül csak 43 olyat találtunk, ahol a baloldal nem kapott ki listán a kormánypárttól!
Ezt híven tükrözi a 199 fős magyar országgyűlés összetétele. Míg 2014-ben és 2018-ban egyaránt 133 képviselőt küldhettek a kormánypártok a parlamentbe, most ez a szám 135-re emelkedett (Fidesz: 117, KDNP: 18), és mivel ellenzéki oldalon a radikális jobboldali Mi Hazánk hat mandátumot nyert, a féltucat baloldali pártnak 57 széken kell osztoznia.
NEMZETI KONSZENZUS
A 2022-ben immár tizenkét éve tartó jobboldali kormányzás, amely tehát egységben kezelendő a megelőző négyéves „polgári kormányzással”, Orbán Viktor ötödik ciklusával teljesedhet ki. Ez nem csak a politikai-gazdasági eredmények széleskörű elfogadását, hanem a mögöttük álló elvekkel való többségi egyetértést is jelenti, vagyis azt, hogy össztársadalmi támogatottság alakul ki a nemzeti célok körül. Mindez azzal a nem alaptalan reménnyel kecsegtet, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszeréből idővel kiformálódik a Társadalmi Egyetértés Korszaka. Utóbbi akkor lehetséges, ha a Nemzeti Együttműködés Rendszere – ami önmagában egy meghatározott közösség kooperatív politikai rendjét jelenti – mögött álló társadalomfilozófia és ennek távlatos államfelfogása, de közvetlen gazdasági haszna is az egész társadalom érdekében áll – valamint így is ismerik fel és el.
Nagy a kontraszt a fősodratú individualista–globális és a Magyarországon érvényesülő közösségelvű–nemzeti felfogás között. Az előbbi fő törekvése a közösségi csoportidentitás elemeinek (nép, nemzet, haza, család) feloldása, és a kötöttségek nélküli egyének globális struktúrákba integrálása. Ezért van az, hogy a mindenhonnan harsogó kortárs globális ideológiának nincsen államfilozófiája, csak rövidítésjegyzéke (BLM, LMBTQI), és nem a demokratikus legitimációban hisz, hanem a nemzetközi szervezetek és NGO-k televényében. Ezzel szemben mi sem jellemzi jobban a Nemzeti Együttműködés Rendszerének államfilozófiáját, mint a szuverenitásvédő intézkedések sora (határkerítés építése, nemzeti érdekű külpolitika, haderőfejlesztés), társadalomfilozófiáját pedig az, mennyi mindent tett tizenkét év alatt egy munkaalapú, családbarát ország létrehozásáért. Mindez visszahat az államrend stabilitására, fényesen igazolva Giovanni Gentile állítását, mely szerint „az állam nem állítható helyre azon erkölcsi erők restaurálása nélkül, amelyek konkrét formáját és szervezetét adják […] ez a család s benne az ember, aki a család, az iskola és az állam veleje” (idézi: Giuseppe Ricuperati–Giorgio Canestri: La scuola in Italia dalla Legge Casati a oggi. Loescher, Torino. 1977. 221).
Minden olyan elv, amely közösségként tekint a társadalomra, kohézióját igyekszik – akár társadalompolitikai lépésekkel, akár kulturális üzenetekkel – növelni. A fennálló politikai hatalom jóváhagyása (legitimáció) és céljainak önkéntes támogatása (konszenzus) összefügg egymással. Guglielmo Ferrero svájci emigrációban fogalmazta meg, hogy mitől (akárcsak passzívan) elfogadott egy hatalom, Antonio Gramsci pedig a börtönben, hogy miként lehet aktív egyetértést kiváltani iránta. Előbbi szerint akkor legitim egy hatalom, ha fennállását „vita nélkül elfogadják azok, akiknek engedelmeskedniük kell”, sőt a nép „minden egybevetve összességében elégedett cselekedeteivel” (Guglielmo Ferrero: A hatalom – A legitimitás elvi a történelemben. ford. Járai Judit, Kairosz, Bp. 2001. 161, 169). Utóbbi pedig úgy vélte, hogy a konszenzus „a kormányzottak egyetértésével való kormányzás”, az az állapot, amikor „a lakosság nagy tömegei »önként« hagyják jóvá a társadalmi élet […] megszabott irányát”. (Antonio Gramsci: Filozófiai írások. ford. Rozsnyai Ervin, Kossuth, Bp. 1970. 303, 280).
Együttvéve tehát a konszenzussal övezett kormányzat legitimációja a legerősebb, mert egyrészt mindenki számára hasznos, másrészt célját széleskörűen elfogadják. Mindebből azt következik, hogy amikor a kormányzati cselekvés áldásai össztársadalmi szinten érezhetővé válnak, kellő támogatást is kiváltva, mondjuk a negyedik kétharmados felhatalmazás formájában, akkor elmondhatjuk, hogy a politikai rendszert legitimáció övezni. Amikor pedig elvei a hétköznapi élet meg nem kérdőjelezett értékkereteiként rögzülnek, akkor azt, hogy születőben van a rendszernek történelmi medret biztosító korszak kulturális konszenzusa.
Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a Magyarországon fennálló domináns pártrendszernek megvan a maga társadalmi bázisa és uralkodó eszméje, mely esetünkben a nemzeti-konzervativizmus. A 2022-re társadalmi többségbe kerülő kormánypártok mögött széleskörű választói szövetség, egy valóságos nemzeti blokk alakult ki. A megkapott, párját ritkító felhatalmazással élve a kormányzó pártszövetség képes lesz „megteremteni az osztályszövetségek rendszerét” (Gramsci), mégpedig a nemzeti integráció gazdasági és kulturális eszközeivel. Ebben a politikai helyzetben a legfőbb az lesz, a kormányzat „elnyerje az egyetemleges egyetértést” (Ferrero). Vagyis az egész társadalom horizontjára szélesedjék ki a nemzeti konszenzus.
Megjelent: Márton Békés: Nationaler Block – Das System der Nationalen Zusammenarbeit. ford. Georg Nachtman. Jungeuropa Verlag, Drezda, 2023. 104–111. oldal.