Előre a múltba: jöjjön az értékek forradalma, a nemzetek újjászületése és a konzervatív reneszánsz.
„Azok az egészséges változások, amelyek a kezdetekhez vezetnek vissza” – fogalmazott Niccolò Machiavelli. S valóban, a születés pillanatának tisztaságát, reménységét és tágas perspektíváját szüntelenül fel kell idéznünk ahhoz, hogy erőt meríthessünk és újjászülessünk, mégpedig azzal, hogy visszatérünk létünk tiszta forrásához. A kezdet ugyanis nem más, mint a tisztaság pillanata, a születés ígéretének megfogalmazódása. Misztikus időszak ez: a mítosz küszöbének átlépése, a létesülés misztériuma. A kezdet kezdetén ugyanis már minden eleve adott – ez a sorsunk.
Nincs ez másként a közösségek életében sem; ezek a politika testek is akkor születnek meg, amikor szent és harcos alapítóik életre hívják őket: körbekerítik szállásterületüket, nevet adnak maguknak és kimondják saját nyelvükön életük közös törvényeit. A népek foganásának pillanata, az államok alapításának aktusa, a törvénykezés nagy tette és a nemzetek születésének napja az idő mélyén várat magára, egészen addig, mígnem felszínre hozzák őket. Minden nemzet legnagyobb ünnepe éppen ilyen eseményekhez kötődik, ezeket elevenítjük fel, évről-évre.
Az államok és társadalmak élete nem szakadatlan haladás, történetük inkább nekilendülések és hanyatlások hullámzásaként írható le, de ezt sem egyenesvonalú, kétdimenziós menetrendként kell elképzelnünk, ahol a végzet uralkodik, hanem csigavonalként, ahol kellő erőfeszítéssel az ég felé, de akaratlanul a mélybe is lehet tartani. Különösen jól látjuk ezt ma, amikor olyan erők kerítették hatalmukba civilizációnk kulturális termelésének fő helyeit, köztük az egyetemeket, a könyvkiadókat, a művészeteket, a médiát és a szórakoztatóipart, amelyek viszont készakarva azon dolgoznak, hogy minél gyorsabban és minél lejjebb kerüljünk. Mint egy dugóhúzóba jutó repülőgép, megállathatatlanul zuhan kultúránk a semmi birodalmába. Hacsak nem teszünk valamit.
Civilizációnknak mindig is kétféle válasza volt saját fejlődésére. Az egyik a Haladás nevében fogalmazta meg az eredettől való mielőbbi távolkerülés programját. Ez a terv történelmi perspektívában nézve akkor elégedett, ha minél messzebb jár a születés pillanatától, sőt sikerül neki – az Internacionálé soraival élve – „a múltat végképp eltörölni”. Ennek a progresszív projektnek persze soha sincs vége: a tegnapi haladás eredményének minduntalan fejére hág a holnapi haladás élcsapata. Így lett például a múltszázadi feminizmusból napjainkban reakciós ideológia a woke-mozgalom szemében. A haladás országútját megannyi giullotine szegélyezi: azok, akik egykor nyakaztattak, hamarosan le fognak nyakaztatni. Danton után Robespierre következik, majd jönnek sorban a többiek is.
A másik út a miénk, konzervatívoké. A konzervatív tábor igen széles, sokkal sokszínűbb, mint a haladóké. Vannak köztünk tradicionalisták, akik szervesen élik a Hagyományt; ők a legszerencsésebbek, hiszen a kezdet mítoszi idejében élnek, népdalaik sorai pedig még személyes életükről szólnak. Vannak, akik a kikezdett tradíciót akarják megvédeni, és ellenforradalommal reagálnak a forradalom pusztításaira; mint tették a Vendée-i katolikus felkelők vagy az Alcázart védő spanyol nemzetiek. Aztán akadnak olyanok, akik „fontolva haladó” (Dessewffy Aurél) reformokkal szeretnék az idő kihívásaihoz igazítani azt, amit elődeiktől megörököltek; ők éppen a forradalom szeléből akarják kifogni a vitorlát, és inkább sok kis részletet megreformálnak annak érdekében, hogy a nagy egész ugyanaz maradhasson. Végezetül léteznek olyanok, akik kénytelenek belátni, hogy a régi világ mindenestől elveszett, nincs már mihez ragaszkodni, így hát számukra egyetlen megoldás van: újrateremteni a kezdetek ősi tisztaságát; ők megpróbálnak „olyan körülményeket teremteni, amik megőrzésre méltók” (Arthur Moeller van den Bruck). Ha a haladás ciklusa a végéhez ér, ideje visszatérni a kezdetekhez – vagyis konzervatív forradalmat indítani.
Bármelyik országban éljünk is és bármely utat is járjuk, legyünk bár tradicionalisták, reformkonzervatívok, ellenforradalmárok vagy konzervatív forradalmárok, a kezdetekhez való visszatérésből mindannyian identitásunk megerősítését és kultúránk újjászületését reméljük.
A haladás zsákutcájában járva nap minden nap tapasztalhatjuk, hogy bármilyen ütemben is haladjon az élet legkülönbözőbb területein a progresszió, civilizációnknak egyre kevésbé toldozásra-foltozásra van szüksége, hanem egy olyan gyökeres reformra, amely a kezdeteihez vezeti vissza. Ezért semmi sem aktuálisabb ma, mint egy újabb reneszánsz, egy nagy visszatérés – a kezdetekhez.
Érdekesmód az európai kultúrtörténetben a mélyreható kulturális változások minduntalan visszatérést hirdettek. Ezt nevükben is büszkén hirdették, ilyen volt a reneszánsz (rinascimento), vagyis az újjászületés, aztán a reformáció, amely vallási megújulást hirdetett a Biblia szövegéhez való visszatalálással, de a forradalom (revolutio) szó is ezt jelentette eredetileg, mégpedig a bolygóknak a tengelyük körüli forgását jelentő csillagászati szakkifejezéssel élve. Ugyanez a magyarázata a nyugati civilizációban mindenütt megjelent Great again-mozgalmaknak is: nemzeti-konzervatívok, kereszténydemokraták, szuverenisták és populisták mind-mind azt keresik, hogyan tehetik ismét naggyá országukat.
António Oliveira de Salazar, a nagy portugál államférfi úgy fogalmazott Csendes forradalom című beszédgyűjteményében, hogy „egészen eddig sok forradalom volt, de egy igazi sem”, Ronald Reagan pedig egyszer úgy emlékezett vissza a ’80-as évekre, hogy „sokan Reagan-forradalomnak hívták, de szerintem csak a józan eszünk újrafelfedezése volt”. A Magyarországon 2010-ben kétharmados parlamenti felhatalmazást nyerő Fidesz–KDNP választási győzelméről akkor Orbán Viktor a következőket mondta: „Magyarországon nem egyszerűen arról van szó, hogy lezajlott a hatodik szabad választás, hanem forradalom történt a szavazófülkékben. A magyarok bebizonyították, hogy van értelme a demokráciának, mert demokratikus keretek között olyan nagy horderejű változást tudunk véghezvinni, amelyet régen csak a forradalmak tudtak.”
Azóta Magyarországon még három, egymást követő választáson aratott kétharmados győzelmet a jobboldal, legutóbb most tavasszal, ráadásul minden addigi rekordját megdöntő mértékben. A kormánypártokra eső 3 millió szavazat és a gyermekvédelmi népszavazáson a konzervatív álláspontot választó majdnem 3,7 millió ember ezzel nemcsak egy pártszövetséget tüntetett ki újra a bizalmával, hanem visszamenőlegesen szentesítette az elmúlt tizenkét év összes politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális döntését. Ezzel olyan politikai közösség született, pontosabban született újjá, amely éppen a kezdetekhez tért vissza. A magyar állam fundamentuma ugyanis a nemzet, a család és a munka. Alaptörvényünk szerint „az apa férfi, az anya nő”, nálunk az állam felelősséggel tartozik az őt megalkotó nemzetért, kulturális szuverenitásunk pedig a legfőbb védendő értékünk.
A normalitás forradalma ráadásul jól teljesít – Magyarország munkaalapú és családbarát ország, ahol a nemzeti integráció a társadalmi kohézió legerősebb támasza. A magyarok az EU-s átlagnál kétszer nagyobb arányban házasodnak, a munkaerőpiac foglalkoztatottsági csúcson van, közel 4,7 millióan dolgoznak, így nem csoda, ha az első negyedéves gazdasági növekedésünk a 8 százalékot is meghaladta.
Röviden tehát, a forradalom nem idegen tőlünk: attól függ, hogy mire használjuk. Amint Németh László írta nyolcvan évvel ezelőtt: „Hagyomány és forradalom nem ellenségek, hanem egy olló két szára.” Miután ma a progresszió a mainstream, a kulturális establishment a baloldalé és a családellenesség a globális fősodor, ezért konzervatívnak lenni lázadó pozíciót jelent, a politikai forradalom pedig jobbról jön. Előre hát a múltba, jöjjön az értékek forradalma, a nemzetek újjászületése és a konzervatív reneszánsz!
A szöveg a budapesti CPAC-rendezvényen 2022. május 20-án elhangzott panelzáró beszéd bővített és szerkesztett változata.