Látószög blog

Schmidt Mária blogja
Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Kortársunk, Rousseau

Rousseau.jpg

Jean-Jacques Rousseau (1712–1778) a modern politikafilozófia két lényeges alapjának – népi-nemzeti konszenzus + többségi elv – létrehozása mellett mindennek gyakorlati oldalához is hozzájárult, mégpedig tartalmilag, majdhogynem kodifikációs szinten is. Hiszen nemcsak a „társadalmi szerződés” (1762) népszuverenista elméletét alkotta meg, hanem alkotmányt tervezett az önálló Korzikának (1765) és a független Lengyelországnak (1771–72), nem is beszélve azokról a műveiről, amelyekben ki-kitért egy adott kultúrához tartozó és azonos területen élő csoport, azaz a nép-nemzet állami keretének filozófiai alapjaira, illetve politikai és gazdasági fölépítményére. Ezzel kialakult a népi felhatalmazással kormányzott nemzetállam koncepciója, mivelhogy a közakarat egy kulturálisan és területileg meghatározott konkrét közösség politikai megteremtésére irányult. A népi-nemzeti közakarat megszületése és intézményesülése, vagyis a népszuverenitás ünnepélyes kinyilvánítása és a nemzeti szuverenitás kibontakoztatása alapvető politikafilozófiai kérdés, de a kormányzati gyakorlatban is megjelenik. Rousseau korunkban aktuálisabb, mint valaha.

A KÖZAKARAT FILOZÓFUSA

Miután Rousseau még éppen a modern politikai ideológiák hajnala előtti eszmetörténeti szürkületben hozta létre műveit (emiatt aztán a jakobinus diktátor Robespierre és a populista konzervatív Willmoore Kendall, a romantikus nacionalisták és a direktdemokrata zöldek is hivatkozni tudtak rájuk), ezért mostani posztideológiai korunkban a frissesség varázsával hatnak meglátásai, hiszen a modern ipari társadalmak rigid eszmei választóvonalait kreatív módon hágja át. Rousseau kései premodern és korai posztmodern irányból egyszerre kerüli el a 18. század végétől a 21. század elejéig uralgó modern ideológiákat, így hát olyan szintézist teremt, amely egyfelől visszatérést jelent az antikvitás primordiális népiségéhez, másfelől viszont egy eljövendő nemzeti közösséget körvonalaz. Rousseau-t egyszerre jellemezte egyfajta „antik posztmodernizmus” (Thomas Wokler) és tisztelhetjük benne „a politikai ellenfelvilágosodás legjelentősebb alakját” (Stephen Hicks).

Szerkezetileg ebből következik, hogy Rousseau széles fesztávú gondolkodó, aki mindig aktuális, így ma is az. Rousseau érvénye jó kétszázötven éve maradandó: amit saját korában szemére vetettek az udvari abszolutisták és fizokraták egyfelől, illetve a fölvilágosult libertinusok másfelől, azt ma is gyakran halljuk, csak éppen a neoliberális globalizáció tőketulajdonosai és világmédiájuk, valamint az urbánus-kozmopolita értelmiség részéről. Ennek a múlhatatlannak bizonyuló relációnak nagyon is sok köze van ahhoz az alapvető ellentéthez, ami egyszerre állt fenn közte, valamint a versailles-i nemzetközi arisztokrácia és a párizsi kozmopolita filozófusok között, s tapasztalható ma is a népre-nemzetre hivatkozó kormányzatokat mintegy harapófogóba szorító multinacionális–multikulturális erők tekintetében. Az összefüggés érvényét tovább mélyíti, hogy azzal is tisztában volt, e két csoport valamiképpen ugyanazért a célért dolgozik, így egyszer meg is nevezte, mint írta, „legkegyetlenebb ellenségeimet, mindazokat, akik az államot kormányozzák, mindazokat, akik a közvéleményt irányítják”.

A Rousseau-nak címzett sértések, melyek szerint népizgató fölforgató, avagy az elzárkózás filozófusa, és a manapság hallható vádak, amelyek a többségi demokrácia zsarnoki természetről és a nacionalista populisták veszélyéről szólnak, a köztük eltellett századok ellenére zavarba ejtően összecsengenek. A leginkább nevéhez kapcsolódó, ezerszer félreértett és félremagyarázott „társadalmi szerződés” (contrat social) és a félelmetes „közakarat” (volonté générale) sem csak a 18. század utolsó harmadára lezajló nagy európai bölcseleti munka mellőzhetetlen fogalmi alkatrészei, hanem jelenkorunk legitimáció után kapkodó, új társadalomszervezési alapot kereső erőfeszítéseinek megelőlegzett elvei is.

Ebből a köztes vagy inkább egyszerre előtti és utáni idő- és gondolkodásbéli pozícióból fakad, hogy azok a nagy ontológiai-antropológiai ellentétek, melyeknek ismeretelméleti-politikai következményei a legsúlyosabbak, mind-mind ott feszülnek Rousseau és ellenfelei – saját kortársai, nevének mindenkori átkozói, szellemének mai üldözői – között. Ezek a diametrális ellentétek a következők: puszta ész vagy érzelem, absztrakció vagy egyediség, individualizmus vagy kollektívum, univerzalizmus vagy partikularitás, nemzetközi vagy nemzeti, végül kozmopolita vagy népi.

Az életrajz és a tőle elválaszthatatlan művek ismeretében nyugodtan állíthatjuk, hogy a láthatatlan ellentét kezdettől fogva megvolt. Rousseau 1741-ben Párizsba költözött, ahol összeismerkedett kora felvilágosodáshívő filozófusaival, akiket valósággal arcul csapott a dijoni akadémia 1749. évi pályázatára beadott díjnyertes, luxuskritikus műve (Javított-e az erkölcsökön a tudományok és művészetek újraéledése? 1750), azaz az Első Értekezés. Időrendben ezt követte a Nárcisszusz (1752) című vígjátékához csatolt előszava, melyben az egyszerű erényeket és szokásokat dicsérte, aztán jött az elsőnél nem kisebb megdöbbenést keltő Második Értekezés, melyben átfogó civilizációkritikát gyakorolt (Az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól. 1754). A még ugyanabban az évben megjelent, az Enciklopédiaszerkesztőinek fölkérésére született Értekezés a politikai gazdaságtanról című szócikke szintén hullámokat vert. A Második Értekezést Voltaire úgy kommentálta, hogy szerzőjének célja, hogy „állatokká tegyen bennünket, kedvet kap az ember négykézláb járni, midőn az Ön munkáját olvasta”. Szócikkét ugyan közölték, de hasonló címen egy másikat írattak mellé…

A lappangó ellentétet tovább mélyítette, hogy pályatársaival mennyire mást szűrtek le – Isten, a sors és a természet vonatkozásában – az 1755-ös lisszaboni földrengésből. Ezt dokumentálta Voltaire-hez írott levele, melyben az őt ért vádakat visszautasítja, és a földrengés interpretációja kapcsán teológiai-kozmológiai fejtegetésekbe bocsátkozik, megjegyezve, hogy „a szkeptikusok kissé megfeledkeznek magukról, mihelyt dogmatikus húrokat kezdenek pengetni”. A filozófiai levélben megvallja istenhitét, a végén pedig magyarázatot ad kettejük ellentétére: „Ön dicsfénytől övezve […] szabadon és jólétben él; […] mégis, Ön a földön mindenütt csak rosszat talál. Én pedig, aki ismeretlenségben és szegénységben élek, s akit gyógyíthatatlan kór gyötör, én örömet lelek a magányos elmélkedésben, és mindent jónak találok. Honnan ez a szembeszökő ellentét? […] Ön élvezetek közepette él, de én remélek, és e reménység mindent széppé varázsol. […] Nincs olyan szubtilis metafizikai okoskodás, amely egy percre is kételkedést ébreszthetne bennem a lélek halhatatlanságát és a jótevő Gondviselést illetően.”

Az ellentét igazán csak ezt követően mélyült el, amikor is mint született genfi nyilatkozatot tett az Enciklopédiába a párizsi d’Alambert által írott Genf-szócikk ellen, egyben a városban színházat alapítani akaró Voltaire szándékaival szemben, illetőleg a népi-katonai ünnepélyek mellett (Levél d’Alembert-hez a színházakról. 1758). Voltaire cserébe a koldusok és a vademberek filozófusának nevezte, számára viszont Voltaire számított istentelen, sehová sem kötődő embernek, és míg korábbi társasága az embert kizárólag anyagi lénynek tekintette, ő egyszer kijelentette egy párizsi szalonban: „Uraim, én hiszek Istenben!” A rossz társaság nem volt ellenhatással vallásos meggyőződésére/személyiségére, éppen fordítva: a Vallomásokban az áll, hogy „az enciklopédisták társasága nemhogy megrendítette volna hitemet, inkább megszilárdította”. A vele szemben szintén kritikus Párizs érsekéhez írott filozófiai levelében megvallotta evangéliumi Krisztus-hitét, azt atyái hitének, a legszentebb s egyben a legészszerűbb vallásnak nevezve. Az enciklopédisták és Rousseau szakítása végül 1760–61-ben következett be.

A Montmorencyben álló Remetelakban töltött hétéves alkotói korszaka végén az 1762. esztendő fordulópontot hozott: megjelent két nagy alkotása, az Emil, avagy a nevelésről és A társadalmi szerződés. Az előbbiben olvasható, A savoyai vikárius vallomása letette a garast a racionális-szekuláris hitetlenség ellenében az emocionális-vallásos fölfogás mellett. Politikaelméleti fő művében pedig mondhatni fejéről a talpára állította az európai szerződéselméleteket, a későbbi kiadásokban elhagyott, Az emberi nem egyetemes társadalmáról című bevezető fejezetében éles szavakkal támadta az „állítólagos világpolgárokat”, s tagadta az univerzális társadalom természetes voltát, mondván „az emberek között nem létezik természetes és egyetemes társadalom”, zárófejezetében pedig érveket hozott föl egy „polgári vallás” szükségessége mellett. Ám éppen a bennük foglalt állítások miatt egyik könyv sem volt a különböző felekezethez tartozók ínyére (a párizsi parlament szétszaggattatásra, a genfi városi tanács megégetésre ítélte azokat).

Így 1762–65 között a Svájcon belül található, a porosz király birtokához tartozó Neufchâtel kanton területére költözött. Úrvacsorához járulva, örmény ruhát öltve, végül méregkeverés vádjával elüldöztetve, itt is írt (Hegyi levelek. 1764). Jött az 1766–67-es angliai másfél év, a Hume-mal való barátsággal és szakítással, vidékre költözéssel és visszameneküléssel. Bár meg szokás állapítani az elméjén már az 1760-as évek első harmadában elhatalmasodó üldözési mániát, a Rousseau-t Londonból is menekülésre késztető sajtókampányt valójában tényleg Voltaire indította névtelen írásával (Levél Pansoph doktorhoz), amelyben kiteregette, hogy ellenfele mit is gondol valójában az „angolok szabadságáról”. 1767-től kezdve Franciaországban vándorolt, majd 1770-től egészen 1778-as haláláig Párizsban élt. Elvette Thérèse-t, nagylelkűen adakozott Voltaire még életében fölállított szobrára, botanikai munkásságának és visszaemlékezéseinek szentelte magát. Mindhárom memoárja posztumusz jelent meg 1782-ben: az 1766–70 között írt és 1770–71-ben zajos sikert aratva fölolvasott Vallomások, az 1776-ban befejezett Párbeszédek: Rousseau, Jean-Jacques bírája című három dialógus, amelyet a Notre-Dame oltárára tervezett helyezni, és a befejezetlenül maradó, bensőséges-melankolikus Egy magányos sétáló álmodozásai. Két alkotmánytervezete az utóbbi két nagyobb korszakára esik: az Alkotmánytervezet Korzika számára (1765) és az Elmélkedések a lengyel kormányzatról és tervezett reformjáról (1771–72). Rousseau élete utolsó nyolc évét elvonultan élte Párizsban, ahová Voltaire 1778-ban didalmasan tért vissza, aztán május 30-án, pár nappal fogadó ünnepsége után, meghalt; Rousseau július másodikán követte.

Viharos élet, súlyos életmű! Az örök aktualitás oka, hogy Rousseau saját korában egyre kevésbé volt korszerű, Versailles műveit betiltotta, a párizsi szalonokból kiutálták, ugyanakkor mindig is időszerű maradt, ami nagyhatású műveinek egyetemes mondanivalójából fakad. A nagy európai megrázkódtatások idején neve rendre előkerült: a romantikus nacionalizmus 18. század végi feltámadásakor úgy látták, hogy „Rousseau ennek az általános zendülésnek a leginkább magával ragadó szószólója” (Isaiah Berlin), az 1989-es közép- és kelet-európai rendszerváltoztatások idején hiányát érezhették, szembesülve vele, hogy „egyelőre semmi jele sincs annak, hogy a rousseau-i »közakarat« jegyébe össze akarnák fogni a társadalmat a közös érdekek és a közjó alapján” (Bill Lomax). Nem a véletlen műve, hogy mindkét esetben valamiféle kollektívum születéséről volt szó, melyet közös érzelem nemzett s közös érdekek megfogalmazását eredményezte. A közakarat kinyilvánítása és intézményesülése egy nemzet ihletett pillanatainak legnagyobbika, helye a történelem legfényesebb lapjain van, szobrot állítanak neki, költők írna róla. Petőfi, aki önéletrajzi elemekkel átszőtt Az apostoljában név szerint egyedül Rousseau-ra hivatkozik, A magyar nemzet című versében például így szól erről: „Jóra termett nép honában / Egy a szív, az akarat, / A közérdek mellett minden / Különérdek elmarad.”

Ma, amikor a 2010-es évek populista lázadásának lefékezése és lélegzet-visszafojtva várt feltámadása között vacillálunk, újfent bátran nyúlhatunk Rousseau művei után, hiszen ismét elementáris szükség mutatkozik a népkultúra talajából kinövő nemzeti egység és a megfogalmazódó közakarat szuverén végrehajtójának elméleti definiálására, amint aztán ezek gyakorlati képviseletére is.

A közakarat filozófiája populista kormányzást implikál.

POPULISTA KORMÁNYZÁS

Rousseau politikafilozófia művét napjaink viszonyaira nem különösebben nehéz lefordítani, főleg annak tükrében, hogy a fölvilágosítók egykor ellene fölhozott vádjait manapság alacsonyabb színvonalon a liberális demokrácia tranzitológusai visszhangozzák. Így aktualitása még könnyebben megfogalmazható, mégpedig egy alanyát tekintve népi-nemzeti szuverenista, tartalmi tekintetben plebejus-nacionalista, működésmódjában pedig nemplurális-többségi demokrácia víziója gyanánt.

Rousseau-t közvetlen kortársai, a párizsi filozófusok, többrendbéli bűnei miatt kiátkozták, megbocsáthatatlan vétkei közé tartozott a különcködés, a mondén színházak elítélése, plebejus elkötelezettség, népiesség és a pőre piaci folyamatok ellenzése. A politikai támadást Voltaire életrajzírója, a girondista Concordet márki nyitotta meg, eszméivel a küzdelmet a 19. században a liberális-konzervatív polgári konszenzus hívei (Benjamin Constant, Alexis de Tocqueville) folytatták, akik rendre a szuverenitás oszthatatlansága és a „többség zsarnoksága” ellen léptek föl. A 20. század második felében úgy tekintettek koncepciójára, mint a „totalitárius demokrácia” origója (Jakob Talmon), szerzőjük helyét a nemrégiben nem éppen hízelgően úgy jelölték ki, hogy az „Machiavelli és Carl Schmitt között” van (Pasquale Pasquino).

Mindennek pártpolitikai oldalakhoz kötése sem maradt el. A nemzeti populizmus 2010-es évek óta (ki)tartó megjelenése által kiváltott nagy félelem idején például úgy fogalmaztak, hogy „a korlátlan népszuverenitás új jobboldal által felmelegített rousseau-ista tana sem egyeztethető össze a konzervativizmussal, miként az állam belső működésének a képviseleti rendszert de facto megkerülő, közvetlen demokratikus, vagy az Orbán-rezsim gyakorlatában inkább plebiszciternek tekinthető gyakorlata sem. Utóbbi […] egyfajta választott diktátorrá válik. […] a hatalmat gyakorlók választások révén történő szelekciója, illetve megerősítése és az autokratikus hatalomgyakorlás nem zárja ki egymást.” Ez utóbbi aztán a szimptomatikus (ön)jellemzés, hiszen egyaránt megjelenik benne az Új Jobboldal fogalmának reflektálatlan használata és az unalmas diktatúrázás, valamint a visszataszító elitizmus és a szuverenitásnak a néptől való vakmerő elvitatása.

De a konzervativizmusskála másik végén is ismert olyan vélemény, ami valamiféle angolszász és egy azzal bajosan összeegyeztethető ellenforradalmi hagyomány közösnek gondolt oldaláról kárhoztatja azokat, akik „egyre gyakrabban a népakaratra hivatkoznak Isten kinyilatkoztatása helyett, ami életveszélyes”. Nem derül ki, hogy e kettő miért állna ellentétben egymással (ha valakinél, akkor éppen Rousseau-nál ezek egységben voltak); ha így lenne, nem létezhetne kereszténydemokrácia sem. Már a Rousseau-t fordító Willmoore Kendall is megjegyezte kortársa, Russell Kirk kapcsán, hogy „a jobboldali értelmiségieknek szükségük van egy olyan személyes ördögre, egy Nagynevű Ősellenségre, akit mindenért hibáztathatnak, így veszik elő rendre szegény szerencsétlen Jean-Jacques-ot”. Mennyivel inkább így van ez az életművükön tenyésző fantáziátlan epigonokkal, akik ha olvastak egyáltalán egy keveset Rousseau-ról, tőle bizonyosan semmit. Ehhez képest mennyire üdítő Carl Schmittet olvasni, aki egy alig ismert szövegében (Zürcher Woche, 1962. június 29.), azzal üdvözli 250. születésnapján „az igazi Johann Jakob Rousseaut”, hogy miután a technológiai haladás ellensége és „a magát szigorú takarékossággal védelmező demokrácia”, illetve „a kis, szerény, homogén képződmények” barátja volt, egyaránt föl tudja fedezni benne az „utolsó embert” és a „partizán alakját”.

A kritika nem kevésbé hevesebb, viszont átgondoltabb a neoliberális oldalon, ahol nem a lassan 250 éve halott Rousseau személyével viaskodnak, hanem örök szellemével veszik föl a harcot. A fókusz itt – egyébként jó érzékkel – azon van, hogy Rousseau modern keretek között hozott létre egy olyan „antiliberális filozófiát”, amelyből „az illiberális alkotmányozás hagyománya” származik, mégpedig egészen máig tartóan. Rousseau-t ezért gyakorta egyenesen a „demokratikus despotizmus” első megfogalmazójának és a „nemzeti populizmus” prófétájának nevezik, önkéntelenül megerősítve annak az állításnak az érvényét, hogy Rousseau demokráciája azért nem volt liberális, mivel a liberalizmus eredendően nem demokratikus.

Mindennek tudományos keretét az ún. illiberal studies biztosítja, erőt hozzá a lokális szuverenitást korlátozó föderális és globális nemválaszott tényezők (Európai Ügyészség, nemzetközi NGO-k, Nyílt Társadalom Alapítványok) kölcsönöznek. A nemzeti-populista és a globális-elitista erők közötti küzdelem, hiszen erről van szó, könnyen visszavezethető arra a nagy ellentétére, amely már a 18. század második felében is jelen volt. Akkortájt az antik és az itt-ott még meglévő korabeli népi-nemzeti lokalitásokat plebejus attitűddel védelmező Rousseau állt szemben korának kozmopolita fölvilágosítóival, akik racionalisták, deisták, ha nem egyenesen ateisták voltak, s jellemző módon a felvilágosult abszolutizmus híveivé szegődtek. Szintén tipikus jele ennek az alapellentétnek, hogy a puritán, agrárius, autarkiás Rousseau, majd strukturáltabb formában a nyomában járva a német romantikát politikai értelemben kifejezők (Fichte, Herder, Adam Müller) miképpen álltak szemben a nyugat-európai felvilágosodás haladáshitének képviselőivel (Adam Smith, Montesquieu, Voltaire), mely utóbbiak mindannyian üdvözölték a nemzetközi árucserét, a vámhatárok lebontását, az iparosodást és a tőkekoncentrációt, gyakran éppen a (kereskedelmi) univerzalizmust akadályozó nemzeti jellegzetességek eltörlőjeként. Érdemben semmi sem változott.

Tegyük világossá, hogy minden eszmetörténeti eredőjével együtt, ugyanakkor időben és térben értelemszerűen változatos formák közötti kibontakozása ellenére, a populizmus nem más, mint a nép egyetértésével való kormányzás. Ehhez három előfeltétel szükséges: 1) egy meghatározott nép mint területileg–jogilag–kulturálisan identifikált sokaság, amely nemzetként szerveződik meg és válik a jog és a történelem alanyává, 2) a nép igényeinek ismerete és képviseletének igénye, amely alatt a szavazók választásokon kinyilvánított többségi akaratának tiszteletben tartását és kormányzati végrehajtását értjük, 3) a nép támogatásának folyamatos megszerzése és kiterjesztése, amely a társadalom egyetértésének elnyerését és a nemzeti konszenzus folyamatos bővítését jelenti. Ehhez értelemszerűen olyan kormányzat kell, melynek tagjai – magával Rousseau-val szólva – „engedelmesen hordják a közüdv igáját”.


A szöveg részlet egy hosszabb tanulmányból, amely Rousseau redivivus – A közakarat kormányzása címmel jelent meg a Kommentár folyóirat 2024. 2. számában, a 114–132. oldalakon.