Az elmúlt tizenhárom évben a posztkommunizmus 1990 és 2010 közötti időszakából, sőt a diktatúra évtizedeiből megörökölt kulturális hegemónia szerkezete végre megváltozott. A globális-progresszív oldalon időről-időre megfogalmazódó kultúrharcos csatakiáltások annyiban nem a tévedés művei, hogy helyesen regisztrálják kulturális térvesztésüket. Ennek oka azonban távolról sem kiszorításukban keresendő, hanem abban, hogy a rendszer kezd korszakká szilárdulni, ennek minden kultúrpolitikai feltételével és következményével. Az ezzel kapcsolatos eseményeket érdemes távlatosabban szemlélni az aktualitásoknál (ferencvárosi padháború, könyvfóliázás). A távoli horizont ugyanis úgy fest, hogy míg a rendszerváltoztatást követő húsz évnek hiányzott az össznemzeti legitimációja (részben mert lényege éppen az állandósult átmenetiség volt), addig 2010-től esély nyílt a huzamos kormányzásra és vele együtt egy olyan társadalmi mítosz megfogalmazására, amely kollektív történelmi célt ad, kormányzati filozófiát indukál, egyetértésre hív és politikailag is mozgósít. Ha folyik idehaza kultúrharc, akkor az nem ennek a nagy nemzeti vállalkozásnak a nevében történik, hanem éppenséggel ezzel szemben vívják.

SZUVERÉN KULTÚRA

A progresszív értelmiség által időről-időre megvívott szezonális kultúrharcok állításával szemben valójában a politikánál, sőt magánál a kultúránál is többről van szó, mégpedig a történelemről. Ideje hát a fejetetejéről a talpára állítanunk az egész kérdést! Kezdjük onnét, hogy Hegel erőteljes megfogalmazása szerint „az állam egy nép közvetlen valósága”, ezért a nemzet történelmi kibontakozása egy valóságos állam keretei között, annak segítségével megy végbe. Innen már nem nehéz belátni, hogy a magyar nemzetállami erők megőrzését, sőt fejlesztését célul kitűző történelmi erő ma kizárólagosan a hazai nemzeti-konzervativizmus. Sőt egyesegyedül ez érdemes e névre, hiszen a másik jelenlévő politikai-kulturális erő, azaz a globális-progresszív irányzat, voltaképpen a magyar államiság feladását, pontosabban a külföldnek való kiszervezését vagy euroamerikai beolvasztását tűzi ki célul.

Az állam ebben a nagy nemzeti feladatban az egyik fontos, de nem az egyedüli szereplő. Az államhatalom alrendszerei (fegyveres testületek, igazságszolgáltatás, közigazgatás, önkormányzatok) és a legitimációját demokratikus döntéshozatalnak köszönhető többségi párt eszközrendszere (kormányzat, törvényhozás) mozgatja a modern polgáriállam roppant szerkezetét. Ez kiegészül egy másik szereplővel, amely létét és energiáit társadalmi kezdeményezésnek köszönheti és állampolgári részvételnek, civil kurázsinak, közéletnek nevezhető. Utóbbihoz tartoznak a (valóban) civil szervezetek, alapítványok és egyesületek, helyi és országos mozgalmak, valamint a szellemi tevékenység minden rendű-rangú elemei (folyóiratok, iskolák, klubok és körök, kiadók és könyvek, műsorszolgáltatók és tartalomgyártók).

Mindennek elmélete egy évszázada készenáll. Az állami és civiltársadalmi szférák elválasztását és a hozzájuk kapcsolódó hatalompolitikai, illetve kultúrhatalmi törekvések differenciálását az olasz marxista Antonio Gramscihoz szokás kötni. A fasizmus börtönében 1929-től 1935-ig írott, háromezer oldalas, Börtönfüzetek címmel posztumusz kiadott följegyzésfolyamában elszórtan található utalások arra vonatkoznak, hogy a politikai hatalom megszerzése – melyre a munkásmozgalom Olaszországban nem volt képes – előtt miként lehet egy hosszútávú küzdelem révén szert tenni „kulturális hegemóniára”. Ezzel kapcsolatban fogalmazott úgy Orbán Viktor a legutóbbi tihanyi Tranziton, hogy „Gramsci azt írja, […] hogy ha az ellenfeled kezében van a politikai hatalom és azt nem tudod onnan kivenni, […] akkor ne azt célozd meg, hogy rángatod a kezéből a jogart, hanem azt a kulturális környezetet, kontextust változtasd meg, amiben a hatalom gyakorlása történik. Ha ezt meg tudod változtatni, […] akkor előbb-utóbb át fogod venni az intézményes hatalmat is”. Érdekesmód a Bethlen-konszolidáció idején is – egészen más politikai körülmények között, de hasonló eredménnyel – fölvetődött a gondolat, hogy az állam kulturális megalapozása nem mellőzhető, amint a politikai hatalom mennyisége is párhuzamba állítható a szellem hatalmának minőségével.

Dékány István társadalomtudós 1928 végén recenziót írt Kornis Gyula Kultúra és politika című könyvéről (a kötet szerzője nem mellesleg az évszázados kihatású kultuszminiszter, Klebelsberg Kunó mögött álló eszmeadó államtitkár volt). Dékány úgy fogalmazott, hogy míg az állam szerkezet, addig a kultúra szervezet, és „ily módon az állam fő problémája az aktuális hatalom megtartása, a kultúra fő problémája a potenciális hatalom kiterjesztése” (Protestáns Szemle, 1928/december). Nem sokkal később, egy másik írásában, melyben az előbbiekben már megpendített „kultúrpolitikai államnak” kívánt társadalomfilozófiai alapot vetni, úgy fogalmazott, hogy elsődleges tényező „az állam társadalmi háttere […] egy primer-természeti társulás, rokoni és helyi közösség, nemzet- és kultúrközösség” (Társadalomtudomány, 1929/1). Napjainkban különösen aktuális, amikor – ismétlem: közel száz évvel ezelőtt – leszögezte, hogy egyfelől „nálunk a nyugati keresztény kultúrközösség” biztosítja a társadalom szellemi-erkölcsi alapjait, másfelől pedig „családot és nemzetet nem lehet szervezni” mesterségesen, hiszen azok szerves közösségek. Röviden összefoglalva tehát a nemzeti szuverenitás előfeltétele az állami szuverenitás, amely viszont egy szuverén kultúrán nyugszik.

Egy kulturálisan meghatározott közösség államként, társadalomként és nemzetként való létrehozása volt az a 2010-es politikai program, amely 1989 hosszúranyúlt átmenetének lezárását és egy új konszenzus megteremtését célozta. Kezdettől fogva jellemző volt, a 2004-es kettős állampolgárságról szóló népszavazás kapcsán kialakított álláspont pedig még egyértelműbbé tette, hogy a polgári-kereszténydemokrata jobboldal politikai értelemben, sőt jogilag is összmagyarságban gondolkodik, történelmi célja pedig a nemzet kulturális egyesítése. Ennek megvalósításához az állami eszközök ellenőrzése elkerülhetetlen, a kulturális befolyás gyakorlása pedig megkerülhetetlen. A kétharmados többség birtokában az alkotmányozás aktusa (Alaptörvény), a szavazati joggal együttjáró kettős állampolgárság lehetővé tétele, aztán a médiaviszonyok és a kritikus infrastruktúra tulajdonosi szerkezetének átalakítása, az olyan életbevágó folyamatokkal, mint a hazai vállalkozások lehetőségeinek bővítése és a haderő fejlesztése, továbbá a 2020-as évek vészhelyzeteire való hatékony reagálás eszközeinek kiépítése mind-mind olyan lépés volt, amely a politikai hatalom birtokában tehető meg.

KULTURÁLIS ERŐTÉR

Mindebből érthető talán, hogy bár a nagy nemzeti feladat megvalósításában úttörő szerepet egy párt visz, amely „politikai szervezetként a kollektív akarat teremtménye” (Robert Michels), de ugyanennyire fontos a tömegtámogatás megnyilatkozása és a mögüle sugárzó intellektuális erő. A társadalmi bázis megtartása, sőt szélesítése és a kormányzat mögé – vagy még inkább elé – a szellemi erőtér létrehozása a finanszírozási oldal megteremtésén túl azonban már nem állami feladat, hanem önkéntes aktivitás kérdése. És bár a támogatás becsatornázása és láthatóvá tétele, vagyis az elköteleződés intézményesítése és mozgósítása alapvetően politikai feladat, mégsem csak pártközelből végezhető, sőt hitelesebb is, ha ettől függetlenül történik. Tételünk úgy hangzik, hogy a politikai győzelem jelentős részben szervezés kérdése, amelyben a hátország megszervezése a szélesen értett kultúrán keresztül történik.

A posztkommunistákhoz ezernyi szállal kapcsolódó szakszervezetek és az urbánus-liberális értelmiség nehezebben mérhető, de annál hatékonyabb kulturális hatalma éppen elég kihívást jelentett a jobboldal számára 1990 után. Előbbire jellemző eset volt, amikor a Horn-kormányzat alatt a háromoldalú bértárgyalások során a kormány, a munkavállalók és a munkáltatók képviseletében is egy-egy MSZP-s képviselő ült asztalhoz, utóbbira az, amikor az SZDSZ-ről 1991-ben Konrád György és Szelényi Iván úgy lelkendezett, hogy „rendkívüli tehetségű szociológusok, közgazdászok, politológusok és jogelméleti tudósok klubja”, amely „ha nem párt lenne, akkor könnyen lehetne egy nemzeti Társadalomtudományi Akadémia”. A jobboldal ezzel szemben, éppen a diktatúra miatt, sem társadalmilag szervezett, sem szellemileg kiépült nem volt, mert nem lehetett. Ez bizonyult a legnagyobb hátránynak, amelyet nem kevesebb, mint húsz évbe telt ledolgozni – de sikerült.

Nézzük a módszert! Benedikt Kaiser A párt és előtere című könyve szerint egy pártnak puszta politikai szervezetnél többnek kell lennie, hiszen éppen „az előterét biztosító sokrétű struktúrák biztosítják a társadalomban betöltött sajátos pozícióját és a hozzá kapcsolódó közfelfogást” (Die Partei und ihr Vorfeld. 2022). Előtér alatt azokat a párthoz kifejezetten nem kapcsolódó szervezeteket érti, amelyek egyesületként, civiltársadalmi kezdeményezésként, körként és klubként jönnek létre, de „növelik a párt hatókörét a társadalomban”. A szociáldemokraták esetében a hagyományos szakszervezeteket, a zöldeknél a környezetvédő NGO-kat, a kereszténydemokratáknál például a felekezeti társaságokat számítja közéjük. Az Új Jobboldal, amelyhez a német szerző is kapcsolódik, ezt a stratégiát hívja metapolitikának, vagyis a nagypolitika mögött végzett fáradtságos kulturális előkészítő tevékenységnek. „Nem a gazdaságpolitika határozza meg a társadalom ideológiai viszonyait, azaz az emberek kulturális önmeghatározásának útját-módját, hanem az ideológia diktál a politikának” – így fogalja össze Michael O’Meara a lényeget (New Culture, New Right: Anti-Liberalism in Postmodern Europe. 2004).

E gondolat igen korán megérlelődött, Alain de Benoist már az 1968-as diáklázadás előtt pár hónappal életre hívta GRECE (Groupement de recherche et d’etudes pour la civilisation europeenne) nevű újjobboldali csoportját, amely nem pártalapítást jelentett, hanem nevének megfelelően az „európai civilizációt tanulmányozó” minőségi folyóiratok (Éléménts, Krisis, Nouvelle École) és szimpóziumok „új iskoláját”. A szocialista–kommunista koalíció 1981-es választási győzelme után vált nyilvánvalóvá évtizedek óta hirdetett igazságuk, miszerintis a Régi Jobboldal elég sokat törődött ugyan a francia gazdasággal, de túl keveset a kultúrával s ez vezetett Mitterand győzelméhez. Mindez olyan régi, mint az országút: Kassák Lajos az Egy ember életében így írja le a századelős szindikalista mozgalmat: „Nyíltan nem mozoghattunk, ezért úgy beszéltük meg az egyletben, hogy egy dalárdát fogunk kezdeményezni […] A dalórák után elmentünk a kantinba, s itt lassan olyan dolgokról indultak meg a beszélgetések, amik már a munkásmozgalom keretébe tartoztak.”

A jobboldal civiltársadalmi organizálása 1989 és 2002 között legfeljebb a nem teljesen lerombolt korábbi paraszti-polgári és vallási-felekezeti struktúrák mentén bontakozhatott ki. De 2002-től fogva immár két évtizeden keresztül tudatos szervezés eredménye, amely mostanra a társadalom minden ízében és mélységében kronologikusan megvalósult (polgári körök, gazdakörök, Tranzit, Békemenet). Az önszerveződés munkáját elindító, 2002-es választási vereség utáni Dísz téri beszédében Orbán Viktor a következőképpen fogalmazott: „Most egy új feladat áll előttünk. Arra kérem Önöket, hogy a következő három hónapban hozzanak létre kis-, néhány emberből álló csoportokat, baráti csapatokat, polgári köröket. Nem jogi formákra, hanem együttlétre, összefogásra, készenlétre van szükség. Most arra van szükség, hogy százszámra alakuljanak polgári körök és társaságok. Az erőnk, amely a sokaságban van, akkor valódi erő, ha képesek vagyunk magunkat megszervezni. Erőnk csak akkor valódi erő, ha képesek vagyunk megteremteni és megszervezni a polgári Magyarország nyilvánosságát.”

Az erő nem pusztán a számtani mennyiségben, hanem a szervezettség minőségében rejlik, amelyet ki kell egészíteni olyan struktúrákkal, amelyek az eszmék áramlásáról gondoskodnak. (Talán nem a véletlen műve, hogy Orbán Viktor 1987-ben a lengyel antikommunista ellenzék társadalmi megszervezéséről írott jogász szakdolgozatát Társadalmi önszerveződés mozgalom a politikai rendszerben címmel írta, második fejezetének sokatmondó címe: A probléma fő vonalai Gramscinál.) A programbeszéd után több mint tízezer polgári kör jött létre, elindult az országjáró Történelem: Fő utca programsorozat, 2004 augusztusában pedig megnyílott a Polgárok Háza. Újabb tíz év múlva, 2012 januárjában indult első útjára a Békemenet, amelyet a rákövetkező tíz évben még nyolc követett, minden alkalommal a demokratikusan megválasztott kormány lenyűgöző népi-nemzeti támogatását demonstrálandó.

A pártszervezet és a civiltársadalmi mozgalom mellett a harmadik elem az eszmeadó és szervező értelmiség. Itt is érdemes összehasonlítást tenni! A posztkommunista–liberális blokk értelmisége valójában a korábbi, ’89 előtti értelmiség volt, hiszen a későkádári reformisták közül és a „demokratikus ellenzék” soraiból rekrutálódott, előbbiekre utalt az MSZP 1994-es technokratikus kampányszlogenje (Hogy a szakértelem kerüljön kormányra), utóbbi politikai intézményesülése, az SZDSZ magát egyenesen a „szürkeállomány pártjának” tartotta. Ehhez képest az 1987-es lakiteleki találkozótól nevesíthető mindenkori nemzeti-konzervatív értelmiség belsőfejlődésű volt, hiszen organikusan képződött, éppenséggel az uralkodó kulturális hegemónia ellenében. Nehéz és keserves út volt, de a vetés itt is beérett. Mostanra a horizontálisan igen sokszínű, fő céljában mégis egységes nemzeti-konzervatív értelmiség többgenerációs emberállománya, folyóiratai, médiája és intézményei révén már nem csak saját társadalmi szerepét képes tudatosítani, hanem történelmi erőhöz méltó módon, az országos kánonképzésben és a stratégiai jelentőségű kulturális intézményrendszer irányításában is vezető szerepet tölt be. 2023-ban tagadhatatlan a konzervatív kultúrfölény.

A politikai csoportok (értelmiségi körök, pártok, társadalmi koalíciók) természetes módon hozzák létre saját ideológiájukat, amelyeket művelődési apparátusaik segítségével tagolt kulturális mezővé szélesítenek. A hazai baloldal tulajdonképpen egyetlen talpon maradt ereje – a pártok széteséssel arányos szaporodása és a társadalmi támogatás elszivárgása miatt – hajdanában-danában szebb napokat látott értelmisége, annak is végsőkig kitartó, urbánus-kozmopolita része. Ők vívják az elkeseredett utóvédharcokat, marginális podcast-adásokban, a CEU bécsi kampuszán, fizetőkapuk mögött olvasható TLDR-cikkekben, külföldről folyósított ösztöndíjak nyugat-európai végpontjain és sopánkodó Facebook-bejegyzésekben. Jó ideje sem a konkrét társadalmi valósággal nincs kapcsolatuk, sem a politikai realitásokkal nincsenek tisztában: kultúrájuk szubkultúra, témáik népszerűtlenek, ügyeik jelentéktelenek, történetük nincs.

MAGABÍRÓ MAGYARORSZÁG

Olykor a korszellem ellenében kell haladni, máskor a kedvező pillanatot kihasználva, útját lehet megszabni. A hosszútávú politikai kormányzás nem lehetséges a szellem kormányzása nélkül. Ehhez kormányképes emberek, művelődési infrastruktúra és olyan kultúrközeg szükséges, amely nem passzív „kultúrafogyasztó”, hanem közösségileg megszerveződött, aktív kultúrahordozó. Más szavakkal: államalkotó történelmi nép és a családok családjaként funkcionáló nemzet. Történelmünk a magyar nemzet története, kultúránk a magyar nép kultúrája. Ebből is látszik, hogy történeti tudat és társadalmat integráló ethosz nélkül semmire nem megyünk. Szebben megfogalmazva, „a világpolgár a jelenben él, a honpolgár a történelemben” (Demeter Szilárd).

A rendszerváltoztatás domináns ideológiája a Nyugatról importált reformizmus volt, amelyet a ’70-es évek közepén-végén kezdtek Magyarországra hozni s kialakítani emberjogias-liberális és racionalizáló-technokrata dialektusát, amelyek aztán a ’80-as évek derekán elkezdtek konvergálni egymással. Ennek eredményeként szerzett 1989/90-től kezdve vitathatatlan és megdönthetetlen primátust a politikatudományban, a kormányzástechnikában és a társadalmi képzeletben, valamint a közkultúrában egyaránt az ún. tranzitológia, azaz a nyugati mércék fenntartás nélküli utánkövetése. 2006 és 2008 között azonban a globalizáció vonzereje csökkent s ezzel párhuzamosan a hazai progresszió felhajtóereje is kimerült. G. Fodor Gábor és Kern Tamás összefoglaló megállapításával élve, „a rendszerváltás azért került válságba, mert a progresszió mozgalma elvesztette korábbi magabiztosságát, bizonytalanná vált megfogalmazott céljait és ígéreteit illetően” (A rendszerváltás válsága. 2009). A haladás többé nem bírt történelemmagyarázó erővel, politikai mondaivalója érvényét veszítette, sőt kulturálisan meghaladottá vált.

A neoliberalizmus érzékelhető nemzetközi alkonyata, főleg pedig a hazai paradigmaváltás hajnalhasadása vezetett oda, hogy létrejött az az egyszerre nemzeti szuverenitás-párti és népszuverenista felfogás, amely épp annyira forradalmi, mint amennyire hagyományos nemzeti-konzervatív verziójában idehaza 2010-től végérvényesen domináns ideológiává kezdett válni. Ez pontosan annak a társadalmi mítosznak a politikai narratívája, amely a külföldi mintaátvétel helyett az önálló magyar modell követését szorgalmazza. A magyar jobboldal történelemképe ezt a népi-nemzeti mondanivalót egyesíti, ezzel növelve az általa képviselt domináns ideológia országos népszerűségét. Ennek az átfogó történelemképnek a horizontján fogalmazódik meg a magabíró Magyarország kiépítésének és megőrzésének hivatása. Ez az a történelmi küldetés, melynek keretében a kulturális stratégia is magasabb értelmet nyer, és fölemelkedik oda, „ahol a történelem veszi át a szót” (Gottfried Benn).

Nyitóképünkön a Szépművészeti Múzeum oszlopsora látható a Hősök terén, 1938-ban
(Fortepan / Boda Balázs)