Évről-évre jellemző, hogy a hosszúhétvégéző Káli-medencés leruccanás és a hosszabb közép-olaszországi kikapcsolódás előtt az urbánus-kozmopolita író tesz egy Budapest-balparti kört és ki-ki tehetsége szerint, megvívja a maga kis egynyári kultúrharcát. Az adott évi szezonális tematika sokféle lehet: a hárombetűs intézmények (CEU, MTA, SZFE) körüli elhúzódó csetepaték, a választási évek után rendre hallható keserű-csalódott nyünnyögés, a köztes években pedig a speciális ügyek mentén kibontakozó lehangoló szópárbajok. Amikor üt az óra, felbolydult hangyabolyként viselkednek lakásszínháztól Fesztiválzenekarig, és a legendás slágerrel vallják: „Már elegem van a sok belpolitikából / Szóval itt van ez, hiszen én sem vagyok fából!”

Ezek a menetrendszerű kultúrharcok valójában két célt szolgálnak: 1) annak bizonyítását, hogy továbbra is a korábbi kulturális elit van birtokon belül, és 2) territóriumán könyörtelenül érvényesíteni szerzett-öröklött előjogait. Az erőteljes népi felhatalmazás csak maradjon a politikai alap berkein belül, ha már nagyon muszáj, a kulturális fölépítmény viszont a világért se változzék! Egyszerűbben szólva: ha tizenhárom éve a jobboldal kormányoz is kétharmaddal, a kultúrában még egytizedet sem szerezhet. Hiába, a kultúrharc az értelmiség osztályharca. Küzdelem a forráselosztás körül, az intézményesített előjogok intézményeihez való csökönyös ragaszkodás, avittas-nosztalgikus képzetek az értelmiség útjáról az osztályhatalomhoz, a népi–urbánus vita aczélos időkből maradt kései reflexeinek továbbműködése és örökös morális felhorgadás, amely fensőbbséges önmegnyugtatásként minduntalan a Termelési regényből félreidézett Esterházy-sorral zárul („Egy bizonyos szint fölött nem megyünk egy bizonyos szint alá”). Évek óta ez megy unásig.

Mindez fél évtizede kezdődött. Orbán Viktor az egymás utáni harmadik kétharmados győzelem után, 2018 júliusában Tusnádfürdőn tartott beszédet, amelyben a következő állt: „Én ezt úgy értelmezem […], hogy felhatalmaztak bennünket arra, hogy kiépítsünk egy új korszakot. […] Azonban fontos arra emlékeztetni magunkat, hogy a korszak mindig több, mint a politikai rend. A korszak egy sajátos és jellemző kulturális közeg. A korszak egy szellemi természetű rend, egyfajta közös hangulat, talán ízlésvilág is, egyfajta viselkedési mód. A rendszert, a politikai rendszert általában szabályok és politikai döntések adják, a korszak azonban több ennél. A korszakot inkább kulturális áramlatok, kollektív meggyőződések és társadalmi szokások adják. Most ez a feladat áll előttünk, vagyis kulturális korszakba kellene ágyaznunk a politikai rendszert. Ezért logikus, legkevésbé sem meglepő, hogy napjaink legizgalmasabb vitája éppen a kulturális politika területén robbant ki.” Elevenbe talált a miniszterelnök, hiszen ennek a közegnek s a rajta keresztül megszólaló, a nemzeti építkezéssel szembenálló külső-belső ellenerőknek éppen az a legrémisztőbb, hogy itt nem csak egy politikai rendszer épül, hanem egy egész korszak, az ugyanis kulturális természetű.

Az idei kultúrszenzon slágertémájára ugorva, a hírek szerint „a magyar írótársadalom szerint beláthatatlan és katasztrofális következményei lesznek, hogy az MCC […] több mint 98 százalékos tulajdonosa lett a Librinek”. Nos, a „magyar írótársadalom szerint” itt egészen pontosan öt ember magánvéleményét jelenti: Krusovszky Dénes főállású Magyar Narancs-publicistáét, Dunajcsik Mátyás most éppen Berlinben élő, németül verselő költőét, a Péterfy-klán Toszkánába települt ágát, még pontosabban az íróházaspár fejében létező ún. Umbriai Magyar Köztársaságot, valamint Bödőcs Tibor humoristáét, aki miután konstatálta, hogy a pályakezdésének alapsztoriját adó Búcsúszentlászlón a Fidesz-lista legutóbb nem kevesebb, mint 61 és fél százalékot kapott, felcsapott inkább ellenzéki hangadónak. Az apadó tehetséget az idei szezonban mások is igyekeznek politikai súlygyarapodással pótolni, példa rá Nagy Ervin televíziósorozat-színész, aki a budapesti elitgimnáziumok elégedetlenkedésének élére állt, miután a tüntetésekben addig aktív kollégája, Molnár Áron üresen hagyta helyét. „Egy brancs maguk, ne is tagadja” (A tanú).

Zavarba ejtő módon Szabó Tibor Benjámin 2019-ben és 2023-ban napra pontosan ugyanakkor, július 8-án (mi lehet az apropó: Csatár nevenapja, vagy az első Orbán-kormány megalakulásának évfordulója?) jelentette meg írásait a jobboldali kulturális korszaképítésről, illetve a mögötte gyanított kultúrpolitikai konstrukcióról. A két írás több szempontból is összefügg. A négy évvel ezelőtti, 24.hu-n megjelent szöveg (Valami a vérről) Kemény István egyik versének címét viselte, az ideinek minden bizonnyal a 444 szerkesztősége adta hangzatos címét (A kultúrpolitika Demeter Szilárd-korszaka a végéhez közeledik, és utána valami még vadabb, sötétebb jön), ám szerzői címadása utalás volt Erdős Virág Van egy ország című versére, az URL-ből pedig tudható, hogy eredeti alcíme A posztfasiszta uralom kritikája volt. A szerző közben lépdelt fölfelé a könyvkiadói karrierlétrán, hiszen az első szöveget még az Athenaeum Kiadó igazgatójaként jegyezte, ezt a mostanit viszont már mint a Libri-versenytárs Líra Könyv Zrt. kereskedelmi vezetője írta. Az a tény, hogy Szabó Tibor Benjámin a párbeszédes–momentumos parlamenti képviselő, Szabó Szabolcs bátyja, hozzátesz vagy éppen ellenkezőleg, elvesz megállapításai érvényéből, ítélje meg ki-ki maga.

A két szöveg egy-egy könyvem – gondolta a fene-jellegű – jócskán túldimenzionált kritikai reflexiója. Az első esetben a Fordul a szél! (2019) kapcsán olvassuk, hogy „ez az a valami (vagy ez az egyik valami), ami ott van a Fidesz minden habonyi-kubatovi gyűlöletszlogenje, karaktergyilkossága, hangulatkeltése, pánikakciója mögött”, és mint ilyen, szerzőjének ez a „műve elsősorban is az orbáni rezsim ideológiaigényének kiszolgálója”. A második esetben 2020-ban megjelent könyvem értékelődik úgy, hogy mára „az orbáni uralom kultúrpolitikailag kifejtett”, és vele kapcsolatban éppen „a Kulturális hadviselés alapvető felismeréseket összegez, és ezekre építi fel a politikailag kivitelezhető cselekvési tervet”. Valamiféle zavarórepülés is szerepelhetett az idei célok között, hiszen már az elején az áll, hogy „a kultúrpolitika Demeter Szilárd-korszaka a végéhez közeledik. Az írott kultúra művészei jórészt körbetapsolják a hanyatlás tüneteit, vagy magukban kárörvendenek. Mert viszolyognak Demetertől, utálják őt. Az öröm indokolatlan. Ami mögüle gomolyog elő, az sokkal vadabb, árnyalatlanabb, sötétebb. A horizonton már masíroznak az új keretlegények.” És hogy kik ezek, arról az utolsó lábjegyzet legutolsó sora úgy igazít el, hogy a vizsgált könyvek szerzője, azaz jelen sorok írója, „maga a két lábon járó posztfasizmus”, vagy mi.

S ha már itt tartunk, Czopf Áron irányította rá a figyelmet, hogy Szabó Tibor Benjámin „cikkében két ellentétes állítást tesz: először azt, hogy a kultúra uralhatatlan, aztán pedig azt, hogy a kultúrát a »posztfasiszta« rezsim uralja”. Ám az egész, tágabban értelmezett progresszív koncepció hibádzik, amit bizonyít, hogy a HVG szintén idényjellegű kultúrkörképének egyik mondatában azt írja, hogy „a kormány 13 éve dolgozik egy új, jobboldali elkötelezettségű kulturális kánon kiépítésén, 13 éve sikertelenül”, a másikban viszont, hogy mindez „illeszkedik a Fidesz–KDNP kultúrpolitikai agendájába. Ami nincs.” Időközben a vitatéma önálló életre kelt, hozzászólt például Pajor Tamás zenész, dalszövegíró (Neurotic, AMEN) is, aki szerint bár „el kell ismerni Békés Márton kognitív képességeit”, ám „Gramscitól importált, tőről metszett bolsevik hatalomtechnikájának” aligha szabad teret engedni a kultúrában. Íme, egy újabb ellentmondás: hol posztfasiszta, hol óbolsevik volnék.

Mindeközben a spanyol VOX párt kulturális stratégiájával kapcsolatban az ottani baloldali értelmiség úgy véli, hogy „a szélsőjobboldal a kultúra homogenizáló, nacionalista és konzervatív vízióját hirdeti, amely messzemenő cenzúrarendszerhez vezethet”. Elrettentő például hazánk kínálkozik, az is a legkülönösebb módon, hiszen amint olvassuk: „A magyar eset azt tanítja nekünk az olyan organikus értelmiségiekkel, mint Békés Márton, aki kinyilvánította, hogy rajong Antonio Gramsci munkásságáért, hogy ami hatalomfelhalmozási rendszerként kezdődik, az nagyhorderejű cenzúrarendszerrel végződhet.” Hogyan máshogy. Megint mások végre belátták, hogy 2010–22 között több szakaszban végbement egy változás, amit persze úgy interpretálnak, hogy „a korábbi elszórt, véletlenszerűen felbukkanó jelenségek egységes, hegemón tájképpé álltak össze, és a klientúra ellepte a kulturális mezőt”. Írja András Edit Határsértő Képzeletcímű, idén megjelent könyvében, amelyet közpénzből az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Művészettörténeti Intézete finanszírozott, az ELKH BTK főigazgatója és az intézetvezető felelős kiadásában.

De vegyük mindezt egy pillanatra komolyan! Szabó Tibor Benjámin ugyanis helyesen állapította meg mindkét írásában, hogy míg az Orbán-kormányok mögött van államelmélet és kultúrfilozófia, addig a túloldal semmilyen hosszabbtávú elképzeléssel nem rendelkezik, sem ellenfeléről, sem önmagáról, pláne nem az országunkról. Nézzük csak a következő példákat!

A Magyar Demokrata augusztus elejei lapszáma Konzervatív tudásközpontok Magyarországon címmel, a belív bő harmadát kitöltő nagy összeállítást közölt, benne a hazai polgári-nemzeti szellemiség intézményes képviselőivel: alapítványokkal, folyóiratokkal, intézetekkel, kiadókkal és tehetséggondozással. Mint írják, „negyvenévnyi kommunista, majd két évtizedes liberális tombolás után az intellektuális rendszerváltás immár betetőződött […] a konzervatív gondolkodás és tudástermelés talán soha nem volt olyan jó formában, mint napjainkban […] Budapest nemzetközileg számontartott konzervatív intellektuális központtá vált, a magyar szürkeállomány pedig világhódító útra indult”. Nyolc történeti-emlékezetpolitikai intézményt, hét think tanket, valamint három döntéselőkészítő háttérintézményt és egy folyóiratot sorolnak föl, féltucat minőségi könyvkiadó és két-három ernyőszervezetként funkcionáló alapítvány társaságában. A nemzetköziesítést egy intézet, két lap és a CPAC Budapest végzi, a tehetséggondozásért külön kollégium felel.

Ehhez képest igen nagy az a kontraszt, amelyet Scheiring Gábor közgazdász–szociológus, 2010–14 között országgyűlési képviselő, a Pártbeszéd pártalapítványának volt elnöke teremtett. A KlikkTV-nek nyilatkozva úgy vélte ugyanis, hogy „a politikai közösség felépítése identitásépítést jelent, narratívaépítést jelent, amibe beletartozik a közpolitikai kutatásoktól kezdve a kulturális termékeknek az előállítása, ami átélhetővé teszi a baloldalt. Ez az, amit a baloldal száz évvel ezelőtt tudott, akkor nem csak szakszervezetek, hanem dalárdák és könyvkiadók is voltak. Most [pedig] itt ülünk egy száműzött Politikatörténeti Intézetben, ami az egyik utolsó meglévő intézmény, ami a széthulló baloldali intézményeken belül még létezik, és sajnos ez a leépülés Orbán Viktor alatt felgyorsult, de előtte is igazából nem figyelt arra oda a baloldal, hogy a közösségépítéshez ezeket a szükséges intézményeket fenntartsa, megerősítse, létrehozza; úgyhogy mára a nyelvezet, kultúra, életérzés és identitás hiányában van az ellenzék” Stimmt.

Teendő persze van, erről beszél a Mandiner hasábjain L. Simon László író-költő, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója és a Tokaji Írótábor főszervezője is, kiválóan észrevételezve, hogy a politikai stratégiaalkotáshoz szükséges ideológiai felkészülést szolgáló intézmények szép számban és párját ritkítóan működnek, ám „mind az emlékezetpolitikában, mind a művészeti intézményrendszer tartalommal való megtöltésében látványosak az adósságaink”. Hozzáteszi, hogy ezért „segíteni kell az új és nagyszerű művek megszületését”, ám azt is, hogy egy politikán jócskán túl lévő tartalom érdekében, mégpedig, hogy „indirekt mondják el: nagyszerű dolog magyarnak lenni”. Olvasók, olvassatok remekműveket! Egy szó, mint száz: a nemzeti-konzervatív oldal kulturális tevékenysége és a jobboldali kormányzás azért folyik, közvetlen és közvetett módon, hogy a következő ezer évben is legyen magyar kultúra s kultúránk magyar legyen. Kevesebbel nem érhetjük be.

Nyitóképünkön a magyarul Kamaszkorom legszebb nyara címmel forgalmazott kultfilm (Summer of ’42, rendezte: Robert Mulligan, forgatókönyv: Herman Raucher, 1971) egyik jelenete látható.