Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

A kultúrkáder

Reaktivált veterán áll a baloldali kultúrpolitika élén. Pályafutása a későkádári technokráciától a balliberális kabineteken át a Soros-hálózatig ível.

Inkei Pétert nemrégiben a magyarországi ellenzék kulturális szakpolitikai vezetőjének kérte fel személyesen Márki-Zay Péter, noha a megelőző években legfeljebb kormányellenes hangvételű Népszava-interjúkkal és kultúrafinanszírozással kapcsolatos Magyar Narancs-publicisztikákkal vétette észre magát. Kevesen számítottak rá, hogy a ’80-as évek végén viselt hivatalából kifolyólag könyvügyi „főcenzorként” ismert Inkei neve még komolyan előkerülhet napjainkban. Ha jobban megvizsgáljuk karrierívét, mégsem csodálkozhatunk ezen, ugyanis vele kapcsolatban a (poszt)kommunista–liberális komplexum kipróbált kulturális káderéről van szó. Azzal, hogy őrá esett a választás, a baloldali pártok egyértelművé tették, hogy egyszerre vállalják az 1989 előtti örökséget, az MSZP–SZDSZ-kormányokkal való kontinuitást és a progresszív hálózatok kiszolgálását.

Inkei Péter pályája kezdetén az MTA pedagógiakutatója volt, majd feljebb lépve, késő Kádár-kori oktatásügyi technokratából a rendszerváltoztatás éveiben a hazai könyvkiadás és -forgalmazás privatizációjának levezénylője lett. Ezután is könyvközelben maradt, mint a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál alapító-igazgatója. Innen igazolta le a Magyar Bálint-féle kultusztárca néhány évre helyettes államtitkárnak. Az ezredfordulón a Közép-európai Egyetem (Central European University, CEU) könyvkiadójánál helyezkedett el s emellett az újabb balliberális kormányzatban Bozóki András kultúrmindeneseként dolgozott. Magánintézménye, a Budapesti Kulturális Obszervatórium több mint húsz éve a liberális kulturális hálózatok csomópontja, mégpedig kapcsolatrendszere, jelentései, információs bázisa és a Soros-struktúrákba való beépülése révén.


KÉSŐKÁDÁRI KULTÚRKÖR

Inkei Péter Budapesten született 1945-ben, édesapja Inkey Tibor, neves fotográfus, akárcsak testvére, Inkey Alice fotóművész. Az Eötvös József Gimnáziumban érettségizett 1963-ban, majd az ELTE BTK angol–spanyol szakját végezte el. Igen fiatalon a Kulturális Kapcsolatok Intézetébe került, amely hivatalosan a Magyar Népköztársaság kultúrdiplomáciai feladatait látta el, mellette azonban mint a „külföldi kultúrkapcsolatok ápolásával” megbízott szerv, elhárítási dolga is akadt – itt volt 1970 és 1972 között a Magyar UNESCO Bizottság előadója.

Ezzel párhuzamosan, 1970-től kezdve az MTA Pedagógiai Kutató Csoportjának tudományos munkatársaként is dolgozott, majd végül emellett köteleződött el. A ’70-es években úgy is tűnt, hogy tudományos pályán marad: számos fórumra írt oktatáskutatóként (Köznevelés, Magyar Pedagógia, Magyar Tudomány, Neveléstudományi Közlemények, Pedagógiai Szemle, Valóság), 1977-ben ledoktorált és társszerzős könyve jelent meg az Akadémiai Kiadónál (Célok és stratégiák a köznevelés fejlesztésében). 1978-ban már a „tudóskollektíva titkáraként” hivatkoztak rá abban a kutatásban, amelyet 1978 és 1984 között az Akadémián folytattak, éppen szerzőtársa vezetésével.

Ennek vezetői összefoglalójában (Társadalmi tervezés a kulturális szférában) többek között az áll, hogy „a kulturális szférának kiemelkedő jelentősége van a társadalmi tervezésben”, hiszen „a kultúrát alkotó tevékenységek a teljes egyéni és társadalmi életet átfogják”. Mindez ma nem hangzik különösen újszerűen, ám 1981-ben még nóvumként hatott, és ha úgy olvassuk a „társadalmi tervezést”, mint a kommunista struktúrák hamarosan időszerűvé váló átmentésének forgatókönyvét, a „kulturális szférát” pedig ennek csatornájának – s nem mellesleg a liberális hegemónia kitüntetett terepének – tekintjük, akkor máris megkapjuk a posztkommunista korszak végösszegét. Az akadémiai kutatás kezdete óta Inkei, a projekt egykori titkára (ma úgy mondanánk: programkoordinátora) „kulturális vonalon” tölt be különféle posztokat.

Az ólmos ’70-es és a fellazult ’80-as években az akadémiai oktatáskutatás egyébként szélcsendes helynek számított, szűken mért innovációval, elegendő fizetéssel és sok szabadidővel. A vonal tartását Inkei esetében egy-egy érdektelen szovjet oktatásszociológiai beszámoló összeütése (Köznevelés, 1978/4), az izgalmakat a kommunista országok pedagógiai intézeteinek Havannában rendezett 1984-es kongresszusán való – spanyoltudása okán személyes – jelenléte jelentette. A pedagógiakutatás csendes állóvizében eseményszámba ment s nagyobb visszhangot váltott ki szakmai berkekben, amikor 1979-ben azt írta, hogy „nem a közösségi emberfogalom van válságban, hanem a kollektivizmus eszményének földi megvalósítására irányuló pedagógiai törekvések” (Valóság, 1979/4).

Már ekkor érezni lehetett, hogy az egyszeri oktatáskutatónál nagyobbak az ambíciói.

Inkei már a kutatási program közben közelebb lépett a politikai tervezéshez: 1982-től a Művelődési Minisztérium alá tartozó közoktatási kutatások koordináló tanácsának titkára lett, pontos titulusa szerint az Országos Távlati Tudományos Kutatási Terv 6. Főirány Irodájának vezetője. Micsoda izgalmak! 1984-ben egy ideig az Országos Pedagógiai Intézet irodavezetőjeként alkalmazták, majd saját bevallása szerint éppen az akadémiai programban való részvétele készítette fel arra, hogy a projektzárás után 1984-ben az Akadémiai Kiadó és Nyomda általános igazgatóhelyettese, a következő évben pedig ügyvezető igazgatója legyen. Ez utóbbi már (párt)bizalmi állásnak számított, bár az idők szavát éppen az jelentette, hogy az állampárttól való rugalmas elszakadás közben is lehetett/kellett képviselni a pártállam érdekeit.

Az áttörést 1987 nyara hozta el: Inkei Pétert (állítása szerint párttagság nélkül) kinevezték a Köpeczi Béla vezette Mű­velődési Minisztérium Kiadói Főigazgatóságának élére. Kulcsfontosságú év volt ez, hiszen az új sajtótörvény megengedte, hogy nem állami szervek, például vállalatok kiadói tevékenységet folytassanak, azonban a kiadóvá válást, sőt a forgalmazott tartalmat továbbra is engedélyeztetni kellett. 1987-től kezdve immár Inkei Péterrel, akit emiatt szakmai körökben „főcenzornak” neveztek. Az átalakulásokról ő maga bemutatkozó Népszabadság-interjújában azt mondta, hogy mivel „mindjobban érvényesül a piac befolyásoló szerepe”, ezért az államnak – tudniillik az ő hivatalán keresztül – alkalmazkodnia kell az új helyzethez. Ennek egyik eszköze az engedélyeztetés, a másik az, hogy „a továbbiakban sem mondhatunk le bizonyos esetekben az adminisztratív korlátozás eszközeiről”, emellett azonban előre is kell menekülni, például a vállalati mecenatúra ösztönzésével és a források nyílt pályázati rendszerrel való elosztásával.

1988 elején hét cég kapta meg a kiadói jogokat, az ellenőrzés pedig ambivalenssé vált. Erről maga a kiadói főigazgató a következőképpen nyilatkozott: „Ha a gazdaság és a társadalom nem tud segíteni minket abban, hogy egyensúlyba kerülhessünk, akkor maradnak az adminisztratív eszközök. […] az lenne visszalépés, ha nem jogszabályok, hanem megint hivatali kurzusok határoznák meg, mit szabad, mit nem”. Mint az okos leány a mesében: Inkei Péter hozott is ajándékot, meg nem is. E kettős beszéd arra vonatkozott, hogy az 1987–89-es kiadóliberalizálás idején az ő feladata volt a folyamatok mederbe terelése, miközben az Aczél idejéből ismert pártfelügyeletet „megszüntetve megőrizte”.

A dialektika későkádári–korakapitalista alkalmazására jó példa az 1987-es lakitelki jegyzőkönyvek ki nem adása. A népi-nemzeti ellenzék előszóban elhangzott előadásait még az év során legépelték, a jegyzőkönyvek megjelentetését pedig az Országos Közművelődési Központ Művelődéskutató Intézete fogadta be kiadásra. Miután az ilyenkor szokásos két lektor sem támasztott a kiadást ellehetetlenítő kifogásokat, a szervezet vezetője, Vitányi Iván 1988-ban felterjesztette engedélyezésre a Kiadói Főigazgatósághoz. A válasz húsz nappal később érkezett meg, és így szólt: „a Művelődési Minisztérium nem ért egyet azzal”, hogy a szervezet égisze alatt jelenjenek meg a jegyzőkönyvek, így „a kiadvány tartalmának vizsgálata nélkül a kéziratot mellékeltem visszajuttatom […] Elvtársi üdvözlettel: Inkei Péter főigazgató”. A levelet Kozák Gyula 1990-ben nyilvánosságra hozta, azzal kommentálva, hogy szerzője „hosszú éveket töltött a Kultúrkapcsolatok Intézetében (a Kádár-korszakbeli kultúrelhárítás belügyi lerakatában)”. Inkei szívére vette a dolgot, és azzal válaszolt, hogy az ő szerepe csupán az volt, hogy „a minisztériumi vezetés elhárító álláspontjáról értesítsem” az illetőket. Elhárítás-elhárítás.

Bár 1990-ben csupán a rossz hírt hozó postás szerepét tulajdonította magának, a diktatúra utolsó két évében ennél komolyabb feladatai lettek, még ha nem is közvetlenül pártpolitikaiak: az új kiadók engedélyeztetése mellett gondoskodnia kellett ugyanis a könyvpiacról való állami kivonulás bársonyossá tételéről, a magánkiadók rentábilissá válásáról és az állami könyvterjesztő-hálózat privatizációjának megkezdéséről. Hivatali ideje alatt egy finnországi és egy amerikai utazás adott inspirációt számára, nem is csoda: önképe szerint ővele is „demonstrálni lehetett igazodásunkat Nyugat-Európához”. Nyugatról visszatérve rögvest interjút is adott, amelyben nemcsak a korban szokásos nagyképű reformblablák hangzottak el a könyvpiac átalakításáról („a mai állapot tán már átmenetinek tekinthető, a jövő pedig némiképp bizonytalan”), hanem vagánykodások is, például az 1984 megjelentetésével kapcsolatban („nem lehet elzárni az ilyen műveket az emberek elől”). Ez annak fényében pikáns, hogy 1996-ban elismerte: „Kétségtelen, hogy a főigazgatóság a gondolatrendőrség őrse volt […] én voltam a vezetője annak a hivatalnak, amely formálisan és hivatalosan ezt a munkát végezte.”

0209 02 Inkei.jpg

Eközben a hosszú évtizedekre befagyasztott, majd a ’80-as évek legvégén hirtelen kiolvasztott könyvpiac tönkrement, az állam pedig bedobta a gyeplőt. A (könyv)piaci reformok reklámarca és végrehajtója maga Inkei volt, aki az állami dotáció híján maradt nagynevű kiadók tönkremenetele (például a nagy port felvert Szépirodalmié) kapcsán csak széttárta a kezét, vagy legfeljebb annyit mondott, hogy „a könyvszakmának bátrabban kell kézbe vennie a saját sorsát. Segíts magadon – az Állam is megsegít”. A szaporodó kiadói panaszok és a dráguló könyvek hatására a rendszerváltoztatás küszöbén kénytelen volt összefoglalni nézeteit. Rögtön az elején elismerte, hogy „nehéz helyzetben van a magyar könyvkiadás” és „eljárt az idő az a könyvkultúra-modell fölött, amelyben a szakmát az állam működteti”, éppen ezért került sor a reformokra (kiadóengedélyezés, piacliberalizáció), ám mégis beütött a válság. Mégpedig azért, mert nem volt eléggé következetes a reform; mint mondta, a „bátrabb reform” hatására „kiadóink hamarabb hozzáedződtek volna a versenyhez”, sikerült volna „hatékonyabban, piacosabban végezni” a munkájukat, jelen helyzetben tehát nincs más megoldás, mint egy „szakértelemre épülő konszolidáció” (Alföld, 1989/11). Röviden: visszahárította felelősséget a kiadókra és a versenyelvet erősítgette.

Ezt a szöveget bármelyik korabeli technokrata vagy reformközgazdász írhatta volna. Pár év elteltével maga is úgy emlékezett vissza, hogy ekkoriban „a piacosodásban láttam a kiutat. Technokratának, »kalmárnak« szegődtem […] a piacosodás ösztönzésével, a vállalati működés szorgalmazásával”. Inkei Péter a ’80-as évek utolsó harmadában érvényesülő későkádári reformkor kulturális kádere, sőt a könyvkiadás liberalizálásának szakértői arca, hovatovább az emberarcú privatizálás főfelelőse volt. Ennek ellenére a káderhiányban szenvedő új, demokratikusan megválasztott kormány is átvette, 1990 után a Művelődési Minisztérium Kiadói (Könyv-lap) és Irodalmi Főosztályának vezetője lett. Főosztályvezetőként a feladata ugyanaz maradt: a „könyvszakma átszervezése”, amelyhez immár a könyvesboltok privatizálásának lebonyolítása is hozzátartozott. Aztán 1991 nyarán leváltották.

Utolsó hivatali teendője egy utazás volt, amely ismét az Egyesült Államokba vezetett. Egy kultuszminisztériumi szakértő elmondása szerint „Inkei Péter washingtoni ösztöndíjat kapott, és kinntartózkodása idején meglátogatta a különféle szervezeteket, köztük a Világbankot […] érdeklődött, hogyan lehetne valamilyen támogatást szerezni az állandó tőkehiánnyal küszködő magyar könyvszakma megújítása számára.” Ha banktól kérsz segítséget, nem meglepetés, ha hitelt kapsz. Hamarosan nyélbe is ütötték a konstrukciót, melynek értelmében a kölcsönért cserébe a tankönyveket kiválasztó bizottság tagjait a Világbankkal kellett jóváhagyatni. Ettől kezdve „a minisztériumnak minden kérdésben egyeztetnie kell álláspontját a Világbankkal. Ők csak arra fizetnek, amivel egyetértenek” – tette hozzá a tárca munkatársa.

Vagyis Inkei Péter kezdeményezőként járult hozzá a magyar kulturális szuverenitás egyik legfontosabb bástyájának feladásához.

Utolsó minisztériumi interjújában található egy talányos mondat, amely visszavezet minket az akadémiai projekt kapcsán írottakhoz. Mint 1991-ben elmondta, „a politikai rendszerváltást nagyrészt a szellem, a kultúra tekintélyei vitték véghez. És ezután azt hitték, hogy birtokon belülre kerültek, s ezért szerintem, megbocsáthatatlanul elhanyagolták azt a fajta jogi, taktikai, közgazdasági építkező munkát, amellyel kiépíthették volna a kultúra új hadállásait”. Menesztése után, sőt azóta is, mást sem tesz, mint ezt a mulasztás pótolja – építgeti „a kultúra új hadállásait”.


BALLIBERÁLIS KULTÚRARC

Inkei Péter a ’90-es évek elején, saját szavai szerint, „könyvet, kultúrát importáló” céget alapított (Zen Kft.), ellátta a Baker and Taylor amerikai könyvterjesztő közép-európai képviseletét, majd 1993-ban a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál megbízott igazgatója, a következő évben, amikor a rendezvény debütált, tényleges igazgatója lett. Ettől kezdve könyves berkekben a személyével kapcsolatos, még a Kádár-rendszer alatti beosztása miatt kialakult távolságtartás fokozatosan oldódott, majd meg is szűnt. A budapesti könyvfesztivál vezetése ráadásul nagyobb hatalmat jelentett, mint az egykori kiüresített főcenzori tisztség és neve sem negatívumokkal (boltbezárások, elbocsátások, fizetésképtelenség, kiadók tönkremenetele, ki- és felvásárlása) kapcsolódott össze, mint akkortájt.

A ’90-es évek derekán aztán Inkei Péter ismét közvetlen kulturális hatalomhoz jutott. Amint a ’80-as évek közepén, most is megtalálta egy minisztériumi állás, méghozzá ugyanott! A kormányváltás után, 1995 második felében a Művelődési és Közoktatási Minisztérium művelődéspolitikai főosztályvezetőjeként a „kultúrafinanszírozás átalakításának stratégiai kérdései” tartoztak hozzá, konkrétan a könyvkiadás átszervezésével foglalkozott. Ez volt az az időszak egyébként, amikor a kiadói–terjesztői monopóliumok kialakultak; ezt ő maga is látta, hiszen az év során így nyilatkozott: „három nagy könyvkereskedelmi láncból egy állami, a másik kettő már magántulajdonban van”. Az év végén lemondó főnöke, Török András helyettes államtitkári posztját ő vette át. A Horn-kormányban ekkoriban váltotta az oktatási minisztérium élén Fodor Gábort Magyar Bálint, aki alatt 1996–99-ben – saját meghatározása szerint – „kultúrhivatalnokként” tevékenykedett. „Hosszú távra kell építkeznünk, és ebben kulcsszerepe van a művelődési miniszternek” – mondta helyettes államtitkári beiktatását követően.

0209 03 Inkei.jpg

Egyik első hivatali teendőjeként részt vett a millecentenáriumi előkészítő bizottság ülésén. Mindez csak azért fontos, hogy lássuk, milyen körökben forgott az első MSZP–SZDSZ-kormány helyettes államtitkára! A megbeszélésre rajta kívül meghívást kapott minisztere, Magyar Bálint, aztán Gál Zoltán szocialista házelnök, Pető Iván, az SZDSZ elnöke és frakcióvezetője, Rajk László szabaddemokrata képviselő és egy régi ismerős: Vitányi Iván, mint a parlament kulturális bizottságának, egyúttal az MSZP országos választmányának elnöke. Munkáját 1998-ban Magyar Érdemrend Tisztikereszttel honorálták. Egy évvel később leköszönt, de a következő MSZP–SZDSZ-kormánnyal ismét visszatért.

A Medgyessy-kormány idején, Hiller István első kulturális (és örökségvédelmi) minisztersége alatt 2003-ban felállított Kulturális Stratégiai Tanácsba azonnal behívták. A testület feladata az volt, hogy „megszabja a hazai kultúra jövőjét, továbbá segítse a kulturális kormányzatot a stratégiai folyamatok alakításában”. A kilenc tag között Inkein kívül olyanok alkották a grémiumot, mint Agárdi Péter, az MSZMP KB kulturális osztályának egykori munkatársa, ekkor a Lukács-archívum főlevéltárosa, Bojár Iván András építész, György Péter művészettörténész és Sükösd Miklós CEU-professzor.

Lám-lám: Inkeit ismét a hosszútávú kulturális tervezés parancsnoki hídjának közelében találjuk!

Gyurcsány Ferenc kormányzása alatt, 2005 őszén adták hírül, hogy Bozóki András kulturális miniszter önálló testületet állít fel, amelyhez a nagyrendezvények közvetlenül fordulhatnak, így nem kell a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) szakkollégiumaihoz pályázniuk. 2005 és 2009 között a testület, vagyis a NKA Kiemelt Kulturális Események (ideiglenes) Szakmai Kollégiumának elnöke nem más, mint Inkei Péter. Bozóki ezzel egy időben egy másik projektbe is behozta: ő lett a 2010-es évre vonatkozó „Európa kulturá­lis fővárosa” pályázat budapesti programkoordinátora (a projektgazda Schiffer János MSZP-s főpolgármester-helyettes, a projekt menedzsere a már említett Bojár Iván András volt). Egy harmadik közös vállalkozásuk a kormány hosszútávú kulturális stratégiájának (A szabadság kultúrája – Magyar Kulturális Stratégia, 2006–2020) megalkotása volt: Bozóki 2005-ben az ezzel foglalkozó Stratégiai Tanácsba is felkérte őt. (Inkei és Bozóki ekkor már évek óta egyaránt a CEU alkalmazásában állt, de erről bővebben majd később.)

Inkei Péter kapcsolatrendszere a kétezres évekre valahol az MSZP liberális szárnya és az SZDSZ baloldala körül rögzült. Érdekes útvonal, ahhoz képest, hogy honnan indult, de nem csodálható, ha megnézzük, hogy merre tartott! Az újabb balliberális kormányzat alatt mindenesetre ismét állami kitüntetést kapott: 2006-ban mint „kulturális menedzser, a Budapesti Kulturális Obszervatórium és a CEU Könyvkiadó kiadóvezetője” nyerte el a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjének polgári fokozatát, olyanok mellett, mint Niedermüller Péter és Debreczeni József.


SOROS KÖTELÉKBEN

Az előbb említett szervezetet, vagyis a Budapesti Kulturális Obszervatóriumot (teljes nevén: Kelet-Közép-Európai Kulturális Obszervatórium Alapítvány, BO) az UNESCO kezdeményezésére állították föl, 1999-ben. Ekkor indult el a világszervezet regionális kulturális programokat monitorozó kezdeményezése, amelynek a közép- és kelet-európai térséget érintő részét az Inkei Péter vezette nemkormányzati szervezet vállalta. (Mint láttuk: Inkei és az UNESCO kapcsolata, az alapítás pillanatában, már közel harminc évre nyúlt vissza.) A röviden csak Budapesti Obszervatóriumnak nevezett szervezetet névleg a Kultúraközvetítők Társasága alapította, elnöke kezdettől fogva a mai napig Inkei. Feladata a térség kulturális termékeinek, programjainak nyomon követése, statisztikai elemzése és a kulturális pályázatok segítése (például a már emlegetett, Inkei-koordinálta budapesti pályázatba is bedolgoztak), a fesztiválregisztráció ellátása, sőt minősítési rendszer kidolgozása. A Budapesti Obszervatórium tíz éven keresztül 90 százalékban UNESCO-forrásokból működött, amelyet a balliberális kormányok kultuszminisztériumai egészítettek ki, azóta pedig saját bevallása szerint „a »projekt-piacról« elnyert megbízásokból”, illetve az EU, az NKA és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásaiból él. A szervezet 2015 óta a Summa Artium projektjeként működik, 2019-tól immár teljesen annak része.

A Budapest Obszervatórium leginkább fedőszervnek tűnik, amely frontorganizáció gyanánt a régió kulturális folyamatait szemlézi, de leginkább a hálózatépítés és az információáramlás fenntartójaként kell rá tekintenünk. Ez konkrétan a Soros-hálózattal való kapcsolattartást és az európai uniós testületek informálását jelenti. A Budapest Obszervatórium első konferenciáját rögtön a CEU-n rendezte 2000 tavaszán, és a Soros-egyetem politikatudományi intézetével később is szoros maradt a kapcsolata. Az Inkei-féle NGO az 1999 és 2018 között megjelentetett havi jelentéseiben (BO Memo) széleskörű partnerkapcsolatról számolt be a különböző Soros-szervezetekkel. Az 1999. februári emlékeztetőben például azt olvashatjuk, hogy az Európa Tanács érdeklődése mellett „a különböző budapesti Soros-intézményekkel [Soros institutions in Budapest] való kapcsolattartás hozzájárult” a szervezet tevékenységének beindításához. A 2000. októberi memó pedig hírül adta, hogy elkezdődött az együttműködés az előbb említett szervezetek egyikével, azaz az Open Society Intitute-tal, de beindult „a közös munka a Soros-hálózat egyéb részeivel [other parts of the Soros network] is”.

A Soros-kapcsolat a továbbiakban egyre csak mélyült.

2003-as közhasznúsági jelentésük szerint „ebben az évben a Soros Alapítvány megkeresésére közreműködtünk egy, a kulturális szponzorálást összefogó magyarországi szervezet kiépítésében”, azaz csatlakoztak a CEREC-hez (Comité européen pour le rapprochement de l’économie et de la culture). A 2003. áprilisi emlékeztető ehhez hozzáteszi, hogy „a kezdeményezés a Soros Alapítványtól érkezett, hogy ne hagyjanak vákuumot maguk után”. Ebben az évben ugyanis a szervezet átalakította finanszírozási rendszerét, majd a hazai alapítvány négy év múlva be is tagolódott a globális Nyílt Társadalom Alapítványok (Open Society Foundations, OSF) hálózatába. Ennek a folyamatnak a része volt, hogy a CEREC-ben a hazai Soros Alapítvány helyét Inkei szervezete vette át, amely tehát nem volt más, mint egy Soros-proxy. A finanszírozási modellváltásnak tudható be, hogy az év novemberében A kockázat szépsége – Alternatív művészeti finanszírozás a Soros Alapítvány után címmel konferenciát szerveztek, ahol Inkei is a kiutat kereste. Igazán őszinte hozzászólása így hangzott: „A legtisztább adományozás az, amikor a megtollasodott üzletember a saját tőkéjéből ad. Amerikában leginkább […] az így-úgy meggazdagodott ember alapítványt tesz, mint Rockefeller vagy Soros György.” Ki más?

A Budapest Obszervatórium 2018 áprilistában adta ki utolsó memóját, mondván: „A liberális demokrácia magyarországi választásokon való megsemmisítő veresége volt az utolsó csapás, bár a kétségbeesés már az elmúlt néhány évben felhalmozódott.” Érdekesmód az NGO pont akkor hagyta abba ezt a tevékenységét, amikor a Soros-hálózat látható része (CEU, helyi OSF-iroda, Open Society Institute) is szedelőzködött Budapestről. A Soros-kapcsolat azért ezután is megmaradt; éppen Inkei írta egy 2020-as összefoglalójában, hogy a Summa Artium (amely alá ekkor már a Budapest Obszervatórium is tartozott) 360 millió forintot kapott kulturális tevékenységek finanszírozásához (Autonomous Culture Call), mégpedig az OSF berlini irodájának hála. Ebből a pénzből kapott többek között az 1956-os Intézet, az Auróra, az ARC-kiállítás, a Tilos Rádió és Pintér Béla társulata is.

Inkei a szervezet igazgatói székének köszönhetően számos európai és globális hálózat itthoni végpontjához tudott csatlakozni, amely hazai presztízzsel és külföldi pénzzel járt együtt: kulturális konzulens lett az Európa Tanácsban és az Európai Bizottságnál, valamint az Open Society Institute mellett a Világbanknál, 2000 és 2006 között a Cultural Information and Research Centres Liaison in Europe (CIRCLE) tanácsának tagja volt és az UNESCO International Fund for Cultural Diversity is alkalmazta. Szó se róla, mindig jó ütemérzékkel váltott: a Kádár-rendszer végéből a fesztiválipar kezdeteihez, onnét a Horn-kormányba, aztán UNESCO-égisz alá, onnét a Gyurcsány-kabinet hátterébe, végül a Soros-hálózat segítségével uniós és nemzetközi szervezetek környékére.

A Soros-kapcsolat az előzőeknél is nyilvánvalóbb, ha szemügyre vesszük, hogy Inkei Péter 2000-től kezdve a CEU Press kiadó igazgatóhelyettese volt s ma főszerkesztő (chief editor) ugyanott. Egykori miniszteri felettese, Magyar Bálint a CEU Press által kiadott angolnyelvű „maffiaállam”-könyvében (The Anatomy of Post-Communist Regimes. 2020) külön köszönetet is mondott neki. Az új, bécsi kampuszra már nem követte egyetemét, ami Nádor utcai épületét, egy sor intézményét (Bibó István Szabadegyetem, Demokrácia Intézet, Felsőfokú Tanulmányok Intézete, OSA-archívum) és könyvtárát egyébként is Budapesten tartja.

Soros György 1984-ben hozta létre első, önmagáról elnevezett alapítványát, Budapesten. Ennek befolyásszerzési módszertanáról már 1990-ben azt írta, hogy „sok olyan erőfeszítés, amely a nyitott társadalom létrehozására irányul, kerülő úton, közvetve hat: a haszonszerzés vágya, kulturális és politikai célok egyaránt hozzájárulhatnak”. 2019-ből visszatekintve megállapította, hogy a magyar rendszerváltoztatás évében „a hárommillió dolláros éves költségvetéssel az alapítvány erősebb lett, mint a Kulturális Minisztérium”. A befolyás később is megmaradt: többnyire az SZDSZ-hez köthető személyeken (Demszky Gábor, Dornbach Alajos, Göncz Árpád, Horn Gábor, Kis János, Magyar Bálint, Vásárhelyi Miklós) keresztül, akik nemcsak a magánhálózatokban, hanem a médián, a „civil” szervezeteken, sőt olykor (1994–1998, 2002–2010) az államhatalom segítségével is kisajátították a kulturális hatalmat. De az élénk szabaddemokrata hálózat mellett a sokat látott szociközeli kultúrfelelősök is részei voltak a kultúrában végrehajtott Operation Sorosnak.

0209 04 Inkei.jpg

Jó példa erre a következő eset. A Jelenkor Kiadó (!) vezetője, Csordás Gábor egy interjúban azt találta mondani 1995-ben, hogy „a szociálliberális kormány hatalomra kerülésével megszűnt az oppozíció a kormány kulturális politikája és a Soros Alapítvány támogatási politikája között. Ez azért is jó, mert a Soros Alapítvány hatékonyabban tud működni, ha egyeztet a kormányprogramokkal. A függetlenség szempontjából viszont aggályos, hogy összemosódnak a döntési központok. Tehát a jövőben nem nagyon lesz olyasmi, hogy egy kezdeményezést nem támogat ugyan a kormány, a Soros Alapítvány viszont igen, vagy fordítva.” Ebben az időben, mint már volt szó róla, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium könyvpiacért és támogatásokért felelős osztályvezetője Inkei Péter volt – ő felelt azért, hogy a minisztériumi szándék és Soros akarata egybeessen.


HÁTRAMENET

Bár Inkei Péter idén 77 éves, 2022-ben a magyarországi baloldal mégis reaktiválja a könyvszakmából ismert kádert és a sokat foglalkoztatott balliberális kultúrhivatalnokot, aki portfóliójába jó húsz éve felvette a culture power NGO-hálózaton keresztüli gyakorlását is. A kulturális hatalom hosszútávú kialakítása és biztosítása, mint láttuk, a ’70-es évek vége óta érdekli, amelyet időnként változatos kormányzati pozíciókból (1987–91, 1995–99), máskor különféle háttérintézmények tagjaként (1970–84, 2003–2009), olykor pedig a kultúraszervezői–civilszervezeti szférán keresztül gyakorol (1993–95, 1999 óta egyhuzamban). Ha jól számolunk, akkor mostani megbízatása immár a negyedik alkalom, amikor kultúrstratégiai programalkotásra kérik fel (MTA Pedagógiai Kutató Csoport, Kulturális Stratégiai Tanács, „A szabadság kultúrája”-projekt, kulturális szakpolitika-felelős).

Az elmúlt évtizedben tett megnyilatkozásai nem hagynak kétséget afelől, hogy a hazai balliberális közegbe és a progresszív nemzetközi – köztük uniós, UNESCO-s, világbanki és Soroshoz köthető – hálózatokba évtizedek óta beilleszkedő Inkei milyen tervekkel fut neki az ellenzék kulturális programja megalkotásának. A 2014-re előirányzott állami kultúrafinanszírozási összegekről egyszer a „térfoglalás” jutott eszébe, szerinte a kormányon lévők „megteszik, mert megtehetik”, amit csak akarnak; 2018-ban „lopakodó kultúrharcról” és „kútmérgezésről” beszélt, a kormány szándékaiban pedig semmi mást nem látott, minthogy azt fitogtatják: „oda mernek mondani a szemüveges pesti kávéháziaknak”; 2020-ban tovább radikalizálódott és kárhoztatta az érzése szerint „Gustáv Husákot és Nicolae Ceauşescu országát idéző kormánypropagandát”. Időközben jellegzetes „Facebook-értelmiségivé” (Nyáry Krisztián) vált: a közösségi médiában posztolja az ÖrülünkVincent-blog, a Magyar Narancs és a Magyar Hang tartalmait, hangosan ellenzi a Liget Projektet, feltéve a kérdést, hogy „mekkora területet foglalna el az új múzeum”. Azt a megjegyzését, amellyel vélhetően a Fidesz frakcióvezetőjére utalt, a biztonság kedvéért angolul is posztolta, eszerint: „»Ez most nem a politikai viták ideje!« – zárta szavait Máté és nekilátott az erőszaktevésnek.” Hogy mire gondolhatott, rejtély.

A baloldal számára írott új (?) kulturális stratégiájáról annyit mondott, hogy 1) az MMA esetében „privilégiumaikat kell lenyesegetni”, 2) a filmirányítás háza táján „személycsere biztosan lesz”, 3) szeretnék, ha „tényleges szponzorok és mecénások jelennének meg újra” (itt az elmúlt húsz évét tekintve aligha kétséges, hogy kire gondolhatott), végül 4) átalakítanák a kulturális és felsőoktatási alapítványok rendszerét, azt ugyanis „ördögi módon találták ki”. Szociológiai szempontból érdekes lehet, hogy Inkei Péter fia szintén a kultúrában tevékenykedik. Inkei Bence (1974) a fővárosi gonzó-újságírók körében legendásnak számító hobbiegyüttes (Népi Papa és a Haverok) frontembere, újságíró (Matula Magazin, Origó, Cink, VS), és a 24.hu kulturális rovatvezetője.

Inkei Péterrel nemcsak a 2002 és 2010 közötti világ, sőt az 1994 és 1998 közötti időszak térne vissza, hanem egyenesen a rendszerváltoztatás elé kanyarodnánk. Vagy a káderanyag hiánya vagy a gondolatok szűkössége okozza, hogy a baloldal legszívesebben a kultúrában is rükvercbe kapcsolna.


FELHASZNÁLT IRODALOM

Európa kulturális fővárosa 2010. Pályázati koncepció. Bp. 2005.

Ferch Magda: A művelődési tárca és a közszolgálat. Magyar Nemzet, 1996. január 6.

Inkei Péter: A könyvkiadás társadalmasítása: nyereségek és veszteségek. Alföld, 1989/11.

Inkei Péter: A közösségi nevelés válsága. Valóság, 1979/4.

Inkei Péter: Állam és könyvforgalom. Élet és Irodalom, 1989. július 21.

Inkei Péter: Kozák Gyula: Megzápult-e a lakitelki gondolat? (Beszélő 47. szám) Beszélő, 1990. december 15.

Inkei Péter: Közoktatás Kubában. Élet és Tudomány, 1984/2.

Inkei Péter: Pályaválasztás és továbbtanulás a Szovjetunóban, Köznevelés, 1978/4.

Inkei Péter–Kozma Tamás: Célok és stratégiák a köznevelés fejlesztésében. Akadémiai, Bp. 1977.

[Interjú Inkei Péterrel] Az önállóság híve vagyok (Bóday Pál Péter) Magyar Hírlap, 1996. január 3.

Kozák Gyula: Megzápult-e a lakitelki gondolat, avagy: hol is van a jegyzőkönyv? Beszélő, 1990. december 1.

Kozma Tamás: Társadalmi tervezés a kulturális szférában: Lehetőségek és korlátok. Magyar Tudomány, 1981/3.

Meg kell találni az új módszereket – Beszélgetés Inkei Péter kiadói főigazgatóval a könyvkiadásról (Varsányi Gyula) Népszabadság, 1989. augusztus 15.

Meixner Zoltán: Üzlet és nemzeti lelkiismeret. Figyelő, 1988. augusztus 25.

Murányi Gábor: „Most kellene a könyves szakmáról beszélnünk” – Kerekasztal, robbanás előtt. Magyar Nemzet, 1991. május 6.

Murányi Gábor: Pályázat vagy kiszervezés? Magyar Nemzet, 1989. január 21.

„Nem a tőkekoncentráció jellemzi a könyvkereskedelmet” – Inkei Péterrel beszélget Szikra Zsuzsa. Élet és Irodalom, 1995. december 8.

„Nevetséges volna ezt könyvkereskedelemnek nevezni” – Csordás Gáborral, a Jelenkor Kiadó vezetőjével beszélget Mihancsik Zsófia. Élet és Irodalom, 1995. november 10.

Prosperitás és/vagy agónia? Beszélgetés Inkei Péter kiadói főigazgatóval (Varsányi Gyula) Népszabadság, 1989. január 18.

Soros György: A lehetetlen megkísértése – A kelet-európai forradalmak és a Soros Alapítvány [1990] ford. Bojtár Endre–Puszta Dóra, 2000 Egyesület, Bp. 1991.

Székely Anna: Vége a tankönyvnyomorúságnak? Pesti Hírlap, 1993. augusztus 27.

Tarján Tamás: Inkei Péter. Könyvvilág, 1994/6.

Virág F. Éva: Születőben a könyvkiadás új rendje. Magyar Hírlap, 1988. február 20.