Különös korszak a mienk. Napjainkban az emberek két csoportra oszthatók: alkotókra és rombolókra. Amióta világ a világ, voltak csoportok, csakhogy a köztük lévő aránytalanság ma már egyre sokkolóbb. Egyfelől állnak azok, akik, jól-rosszul, de valamit alkottak. Számuk elenyésző és hangjuk is alig hallható. Másfelől azok a milliók, akikben a közösségi média kelt illúziókat a mindenek-feletti-hatalomról. Ez utóbbi csoport hatalmas erőt képvisel, csupán amiatt, hogy egy demokratikus rendszer, melynek megteremtéséért az első csoportba tartozók szívósan néha még életük árán is megküzdöttek, lehetőséget teremtettek a rombolók számára, hogy felbukkanjanak a semmiből. A Facebookon, Twitteren, Instagramon és egyéb közösségi oldalakon szorgoskodó „bírálók” nem virulnának szabadság és demokrácia nélkül. Demokrácia hiányában, egyetlen lehetőség maradna véleményük közlésére: a rendőrségen tett feljelentés vagy beállni szekuritátés besúgónak.

A kirekesztés kultúrájának (cancel culture) egyre növekvő túlfűtöttsége a demokratikus társadalmak komoly dilemmája. Helyesebben, nem is dilemmája, hanem vírusa. Itt, nálunk (még) folyik a harc az egyes értékek mellett és ellen, ez csupán a nyugati világhoz tartozó egy milliárd embert érinti. A többi hétmilliárd jelét sem mutatja annak, hogy valamilyen hatást gyakorolna rá a zsidókeresztény civilizáció utódai közötti gyakori beteges viaskodás, pusztán elégedett mosollyal nyugtázzák: „Csak így tovább, nagyon jól csináljátok, döntsétek le a szobraitokat, égessétek el a könyveiteket, vegyétek a fejét a vezető elitnek, tagadjátok meg történelmeteket! Ellenetek már nem kell szívós harcot folytatnunk, megértetek arra, hogy lapátra tegyünk és kidobjunk benneteket a történelem szemétdombjára!”

Nem tudom, hogy ez a folyamat mikor fejeződik be, egy, kettő vagy talán tíz év múlva. Annyi bizonyos, ez cudarul fog végződni a nyugati világ számára, de nagyon. Mivel a Nyugatnak nincs veszedelmesebb riválisa, mint belső ellensége. Könnyű felidézni az utat a fertőző gócok megjelenéséig. Céljuk minden eszközzel térdre kényszeríteni a civilizációt, amely közel ötszáz éves gazdasági, kulturális és katonai hatalmának a csúcspontjára ért.

A versengés minden időben durva és könyörtelen. Gyakran igaztalansággal és túlkapásokkal jár. De a progresszió (hogy a mai szélsőbalos harcosok számára kedves szót használjak) csak állandó konfrontációval és a legjobbak kiválasztásával tartható fenn. Márpedig a politikailag korrekt terrorizmus megköveteli, hogy a győztes önjelölt legyen, esetleg váratlanul felfedezett történelmi traumák vagy akár hangos, de jelentéktelen csoporthoz való tartozás miatt. Mindig is tisztelni fogom az egyéni jelleget és a sajátosságot. Ennek ellenére elfogadhatatlan, hogy az időközben már elintézett, megoldott igazságtalanságok miatt indítsanak háborút.

Képzeljük el, ha a „nem megfelelő” értékek elleni leszámolás célba ér: betiltják a könyveket, ledöntik a szobrokat, megszüntetik a már kiírt pályázatokat, a jól felkészült szakemberek helyére műveletlenek kerülnek. A jóérzés és versenyszellem helyét átveszi a faragatlanság és a durva ostobaság.

A racionális lények helyett, akik ismerik a Jó és a Rossz fogalmát, már felbukkantak a laikus szektánsok. Már nem a veszélyeket legyőzni képes hős a népszerű, hanem a gyáva figura, aki magát a tökéletesség képviselőjének tekinti és nem kell szembenéznie mindazzal, amit ő erőszaknak és diszkriminációnak tart. Kell-e még egyéb ahhoz, hogy egykettőre leromboljanak mindent, ami egy jobb élet reményében az emberi ész és akaraterő az elmúlt századokban teremtett?

A mai helyzet fenyegetőbb, mint „a tehetségtelenek bosszúja” és „az osztályismétlők leszámolása a díjazottakkal szemben”, ahogy egy angol újságíró fogalmazott. Ugyanis már túljutottak ezen a szakaszon. Napjainkban az irigység intézményesült, ronda arca hatalmas posztereivel beborítja a földgolyó szimbolikus épületeit. A gyűlölettel párosult irigység a jelenlegi nyugati társadalom alapvető védjegye, ezt azok mindent felemésztő energiája táplálja, akik követelik, hogy adjanak nekik, anélkül hogy ők cserében valamit nyújtanának. Az ismeretlenség bástyáiból (a szó szoros és átvitt értelmében) mérges nyilakat lövöldöznek azokra, akik munkájuk és tehetségük révén alkalmasabb és értékesebb emberek, mint ők.

Kik ők valójában? Nyilvánvalóan nem az aktivistákról van szó, akik saját zsebüket megtömve élik életüket, kihasználva a meglévő frusztrációkat, gyűlöletre és lázadásra buzdítanak a képzettebbek ellen, habár ez utóbbiak nem a mások munkájából élnek, nem kizsákmányolók és nem tagadták az előbbiek jogait és a kiirtásukat sem tervezik.

A Spiked online lap kiadója, Brendan O’Neill így látja őket: „Gondoljanak csak azokra a haragos, arcnélküli emberekre a Twitteren, akik azt követelik, hogy a történelem szemétdombjára dobják a Harry Potter-könyveket csak azért, mert J.K. Rolling hitet tett a biológiai nem valósága mellett. Ezek az emberek alig tudnak egy egyszerű üzenetet írni, nemhogy nyolc könyvet, amely elbűvölte a világot. Vagy emlékezzenek azokra az idiótákra, akik a szavakat betű szerint értelmezik és egy humorista skalpját követelik, mert valamikor egy félreérthető viccet mondott. Fogadni mernék, hogy ezek az emberek soha senkit nem tudtak megnevettetni. Legalábbis szándékosan.”

A meddő politikai korrektség meghatározó jellemzői közt szerepel a tehetségtelenség és a humorérzék hiánya. Az ilyenekkel nem lehet viccelni, mert fennáll a veszélye annak, hogy hirtelen hatósági közeg elleni erőszakkal vádolnak, mert képtelenek megérteni a szavak másodlagos jelentését. Tökkelütöttek, ahogy a népi mondás tartja, folyton figyelnek feszülten és „bírálnak”, halálosan félnek a gondolat szabadságától és a szellemi teljesítménytől. Számukra mindenki egyforma és könnyen besorolható egy-egy kategóriába, ahonnan nem léphet ki csupán a píszí fenséges fórumairól kikiáltott halállal együtt. Egyik barátom, aki látta, hogy újabban a konzervatív (bármit is jelentsen ez a kifejezés) jelzővel illetnek, megkérdezte tőlem, hogyan érzem magam. Így válaszoltam: „Reggel, amikor fél órával többet szeretnék aludni, énközpontú konzervatív vagyok. Délben, amikor barátaimmal ebédelek szocialista vagyok. Este, a vacsoránál túlzóan liberális, szociáldemokrata vagyok, kereszténydemokrata beütésekkel. Végül, feltételezem, álmomban anarchista vagyok.” Egyértelmű, hogy egy ilyen válasz – mely csak részben komolytalan – elegendő érv ahhoz, hogy az ideológia komisszárjai elítéljenek. Hogyan veszed magadnak a bátorságot, hogy egyszerre légy többféle, ha a világon kizárólag a politikai korrektség által diktált fekete-fehér fogadható el? Az ilyen pimaszág tűrhetetlen, rögvest meg kell torolni a Büntető Törvénykönyv paragrafusai szerint, akárcsak a súlyos bűnöket. Ezek lelki mérgezettek és rokkantlelkű egyének nem értik: az ember néha élcelődik. Egy pajzán vicc, egy ártatlan poén az etnikai vagy faji sajátosságokról elég ahhoz, hogy vérpadra küldjenek.

Szemükben egy aranyköpés (mot d’esprit) felér egy nemi erőszakkal, rabszolgasággal vagy népirtással. Azt követelik, hogy lakatot tegyünk a szánkra, bűnhődjünk olyan bűnökért, amiket nem követtünk el, sem mi, sem szüleink és fogadjuk el, hogy bűnösök, és haszontalanok vagyunk. Egyszerűen vonuljunk vissza a barlangokba, mielőtt még egy lejáratott puritanizmus főpapjai nyakon ragadnának és kidobnának az ablakon.

A nyugati akadémiai, újságírói és kulturális körökben, de legfőképpen az Egyesült Államokban évtizedek óta kísérleteznek a fent leírt aberrációkkal. Ezek részben általánossá váltak és most zajlik a társadalom kettészakítása az ún. progresszívekre és konzervatívakra. Természetesen a „progresszív” pozitív és követendő, a „konzervatív” elítélendő és visszataszító. Ez a címkézés nem egyéb, mint a régi szocializmus és a klasszikus liberalizmus-fogalmak fondorlatos újrahasznosítása.

A szélhámossság azzal kezdődött, hogy a szavak értelmét elferdítették (néhány hete a România literară-ban írtam erről). Óvatlan pillanatban, a politikai korrektség primitív nyelvén a liberális szóval jelölték a szocializmus és kommunizmus furcsa keverékét, amely a nyugati egyetemi kampuszokban terjedt el. A fogalom túl szépen hangzik, ahhoz hogy ne kaparintották volna meg. A fogalom szimbolikus hozadéka miatt is megérte, hogy felvegyék a harcot az aljas lopás és arcátlan hazudozás vádjával.

Ezzel szemben az egykoron figyelemreméltó ideológiát, a konzervativizmust olyan negatív jelzőkkel bélyegezték meg, mint a reakciósság, egoizmus, vallási fundamentalizmus, az ember iránti empátia hiánya, rasszizmus, militarizmus. Röviden: embertelenséggel és mentális fogyatékossággal jellemezték. Hátborzongató, hogy ezek a történelem- és valósághamísítók fanatikusan hisznek saját vízióikban. A felvázolt alapigazság láttán nyilvánvaló: a píszí-hívő a fegyvertartó szekrényhez rohan és kezébe veszi a géppisztolyt. A „progresszió” ügynökének, a szép új világ szájhősének, ha már a helyzet úgy alakul, nem marad más hátra, hogy erkölcsileg, fizikailag is felszámolja mindazokat, akik nem akarnak egyszerre lépni hamis indulójuk ritmusára.

Az eredeti írás a bukaresti România literară 2021. 32. számában jelent meg.

Fordította: Farkas Jenő