Annak ellenére, hogy a magyar–lengyel kapcsolatok történelmünk során nem mindig voltak teljesen felhőtlenek, a kitűnő viszony nem a 19. században, és még csak nem is a 18. század végén alakult ki. Az viszont biztos, hogy a két ország hasonlóságokban gazdag 20. századi történelme tovább erősítette a korábban kialakult rokonszenvet. A század közepéig számos olyan momentuma akadt a lengyel–magyar barátságnak, amelyre más népek esetében évszázadok alatt sincs példa.

Az első világháborút elveszítő Magyarország 1919-ben fegyverrel és katonával kívánta támogatni a szovjet támadástól meggyengült Lengyelországot. 1939-ben a Magyar Királyság a határozott német kérés ellenére sem engedte, hogy a Wermacht hazánk területén vonuljon fel Lengyelország ellen, sőt a német csapatok még utánpótlást sem kaphattak a magyar vasútvonalakon. Ismeretes az is, hogy Magyarország – Keresztes-Fischer Ferenc Teleki Pál utasítására idősebb Antall Józseffel – számos menekült lengyelnek adott oltalmat országuk kettős, német–szovjet megszállása után. 1944-ben, a varsói felkelés során, a németek oldalán a szovjetek ellen harcoló magyar alakulatok a lengyel felkelőket nemhogy nem fegyverezték le és fogták el, hanem a német–lengyel háborúban való magyar semlegességre hivatkozva átengedték őket a vonalaikon, hogy aztán a németek ellen harcolhassanak. (Ez utóbbi történetről jelenleg dokumentumfilmet is forgatnak.)

Sokat ismételgetett frázis, hogy a második világháborúban győztesnek számító Lengyelország azt kapta jutalomból, amit Magyarország büntetésből; tagja lett a szovjet blokknak. A moszkvai zsarnok halálát, 1953-at követően, a magyarhoz hasonlóan a lengyel sztálinista rendszer is jelentős változásokon ment keresztül. Aki Magyarországon Nagy Imre, az némi csúsztatással Lengyelországban Władysław Gomułka volt: hazájában rá is a szocializmus reformereként tekintettek. A különbség csak annyi volt, hogy ugyan mind a ketten hithű kommunisták voltak, de a lengyel pártvezetésben Władysław Gomułka 1956-ban favorit lett, s a változások ígéretével a lengyelek (egy részének) a támogatását is megkapta.

A poznańi véres csütörtökről, majd az azt követő megtorlásokról szóló hírek a cenzúra miatt Magyarországra természetesen csak „lopva” érkezhettek el, de érzékelhető szimpátiát ébresztettek a magyar ifjúságban Lengyelország iránt. Ennek az együttérzésnek az oka természetesen a korábban említett hagyományokra is visszavezethető, azonban a hagyományos szimpátia nem tekinthető az egyedüli oknak. Az 1953 utáni rendszer enyhülése Magyarországon, majd az azt követő sztálinista visszarendeződés rémképe (és esélye) azt az érzést erősíthette a magyar ifjúságban, hogy a lengyelországi változásokhoz hasonlóan Magyarországon is a lengyel példát kell követni, új, reformkommunista vezetésre van szükség.

Októberben Władysław Gomułka ugyan hatalomra került Lengyelországban, de később csalódniuk kellett azoknak, akik változásokat vártak a rendszerben. 1956 folyamán még nem kockáztathatta meg a visszarendezést, ugyanis hatalmát még nem szilárdította meg, így – és ez nem érdeme, hanem szükségszerűség volt – nem tiltotta meg a magyar szabadságharc számára szóló élelmiszer-, gyógyszer-, vér-, és egyéb segélyadományok gyűjtését sem. Ennek köszönhető, hogy jóllehet a Lengyel Népköztársaság a szovjet blokk tagállama volt, Magyarországra a legtöbb segély mégis a lengyel néptől érkezett.

Balogh-Ebner Márton történész